Újra nyitva!

Sziasztok!

Mint láthatjátok, a BlackWing újra kinyitotta kapuit, és szeretettel vár minden olvasót. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az átalakítások befejeződtek, egyenlőre csak a Design-ban történt változás. A fejezetek még mindig átírás alatt vannak, a javításban pedig az egyik kedves olvasóm, Rachel segédkezett. Hogy melyik fejezet került javításra a legutóbb, a bal oldali Információk modulban láthatjátok.
Jó szórakozást! :)

Puszi

Yesaya

2. évad elérhetőség

Sziasztok!

Remélem, örömmel fogadjátok a hírt, miszerint elkezdtem a BlackWing széria második évadát, ami a Veszedelmes Kísértés címet viseli! Az oldal még elég kezdetleges, de a prológust már olvashatjátok! :) Jó szórakozást! :)

KATT IDE

36. Fejezet: A kezdet vége (Epilógus)

Hát igen, elérkeztünk ide is! Íme a BlackWing - Fekete Szárny első évadának befejező része. De ne búsuljon senki, nem lesz kihagyás, ugyanis... *dobpergés* Jövőhéten hétfőn jön a következő éved első fejezeteeeee! :) A második évad külön oldalt kap, amit a napokban itt fogok majd megosztani veletek! :) Addig is, jó szórakozást! ;) És ne feledjétek, nem búcsúzunk el Kaylától és Noahtól, hisz szerepelni fognak a következő évadban is, csak... nem ők a főszereplők... ;)

„Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.”

/Laurell Kaye Hamilton/

- Nem mentek innen sehova! – Fayette dühöngése kifejezetten szórakoztató lenne, de az árnyékos mutatvány valahogy az összes erőmet elszívta, valahogy semmi energiám nevetni. Legszívesebben most azonnal visszasietnék Gabriellához, hogy magamhoz öleljem a kis testét. Fogalmam sincs, hogy lehet szíve valakinek egy kisgyereket több hétre magára hagyni egy gyilkos társaságában. Éreznek ezek egyáltalán valamit? 

Fáradtan a hátamra hajtogatom a szárnyaimat, és lefelé nézve látom, ahogy az apróbb tollpihéktől kezdve lassan elfoszlik, és visszanő a hátamba. Egy kissé kellemetlen érzés, de semmi olyasmi, amit ne lehetne elviselni. 

- Fay, hagyd őket! – szól a nőre az ikrek egyike, de ő nem foglalkozik velük, nagy hévvel elindul felém. Noah és Bran azonnal elém állnak, élő falat alkotva körülöttem. A Tanács többi tagja azonnal mozdul, a végeredmény pedig elég ijesztő. Nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy három több ezer éves démont próbáljak meggyőzni arról, hogy harcolni nem épp a legjobb ötlet. Egyik kezemet Noah lapockájára fektetem, és homlokomat a hátának támasztom. Ő egy kissé oldalra fordítja a fejét, de vörös pillantását nem veszi le a másik démon nőről.

- Nem tűröm az effajta viselkedést! A cafkának tiszteletet kell tanúsítania! – Ugyan majd leragad a szemem, mégis késztetést érzek arra, hogy minden szál haját kitépjem annak a szukának. Mit képzel ez, kivel beszél?! 

Felemelem a fejem, és az adrenalintól újabb energialöketet kapva kilépek Noah és Bran takarásából. Fayette dühös, vörös szemébe meredve, kihangsúlyozva mondok minden egyes szót.

- Megint elfelejted, hogy kivel beszélsz! Neked nagyobb szükséged van rám, mint fordítva, szóval ne felejtsd el, hogy nem vagyok akárki. – És most jön a kegyelemdöfés… - Mellesleg, mintha valamit elfelejtettél volna, nem? Hol marad a jól megérdemelt köszönöm?

Egy büszkeségtől dagadó démon számára ez felér egy valódi szíven szúrással. Szemét vagyok, ugye? Tudom, de jól áll… Újra megrángatom Noah ingujját, jelezve, hogy kifejezetten mehetnékem van. Ő még egy utolsó lesújtó pillantást vetve a sóbálvánnyá dermedt Fayette-re, kezet fog Brannal, majd engem magához ölelve vissza teleportálja magunkat a mi csendes New Yorki lakásunkba. Abban a percben, hogy a lábam a puha perzsaszőnyeget éri, kirobban a gyerekszoba ajtaja, és Hannah robban ki rajta, karjaiban a kapálódzó Gabriellával. 

A gyereket azonnal az apja kezébe nyomja, aki széles mellkasához öleli a kislányt, és egy puszit nyom a homlokára. Vörös hajú barátnőm levágódik mellém a kanapéra, amire időközben leültem, a térdemre ejti a kezét, és összehúzott szemmel végignéz rajtam.

- Semmi nem hiányzik. – vonja le elégedetten a következtetést. Mosolyogva felemelem a kezem, jelezve, hogy „hát igen, király vagyok!”. – Mesélj, hogy ment?!

- Két hétig volt bezárva oda, Hannah. – motyogom halkan, és ahogy eszembe jut a kis Daniel, a kezemet nyújtom a kislányomért. Noah egy szó nélkül átadja, és mikor a karjaimban érzem megnyugtató kis súlyát, könnyebben buknak elő belőlem a szavak. – Fogalmam sincs, mi is történt igazából. Úgy értem, sikerült kiszabadítani a gyereket, a démon pedig halott, de igazából velük volt a legkevesebb probléma. Csak hát Fayette… Édes Istenem, talán még Harrissonnál is jobban idegesít! – Hannah nevetve vállon vereget, de ezen kívül nem szól semmit. 

Magamban már fogalmazom a bocsánatkérésemet, amiért hazarángattuk őt és Alexet, de rajtuk kívül nem tudtuk volna kire rábízni Gabriellát. Vagyis, megpróbáltuk felhívni apát, de ő nem akarja magára hagyni anyát. Végül is, meglehet érteni, elvégre hat hónaposan már nem szívesen marad egyedül egyetlen terhes anya sem, bár azért egy kissé akkor is rosszul esett, amiért ilyen egyszerűen lerázott. De mindegy…

- Hannah, tényleg sajnálom, hogy…

- Ha bemered fejezni a mondatot, nem vállalok felelősséget a tetteimért! Ez a legtermészetesebb, erre valók a barátok, szóval csak semmi köszöngetés. Ráadásul, ha elárulom a tarifámat… na, abból nem lesz köszönet! – Nevetve dőlünk hátra a kanapén, Gabriellát pedig visszaadom az apukájának, aki széles mosollyal emeli a levegőbe a kacarászó kislányt. 

Nem tettem említést a kibontakozó árny trükkömről, nem akarok semmit mondani, amíg biztosak nem leszünk abban, hogy mi is ez tulajdonképpen. Az is lehet, hogy ez nem Ispra erejéből származik, szimplán csak a saját démonerőm mutatkozik meg. Végtére is, mennyi az esélye annak, hogy hirtelen egy Isten ereje legyen a kezembe? Hát nem sok, valljuk be, szóval… Nem tudom… Hannah feláll, sietve köszön el, és már szalad is vissza az ő szeretett vámpírurához. Rámosolygok a visszatérő Noahra, és mikor lehuppan mellém a kanapéra, az ölébe emelem a lábamat.

 Elhelyezkedem, fejemet a karfának döntöm, és lehunyom a szemem.

- Ne aludj! – Noah közelebb húz magához a lábamnál fogva, és az ölébe emel. Fészkelődök egy kicsit, amíg meg nem találom a kényelmes testhelyzetet, aztán ráemelem a pillantásom. – Ne aggódj annyit, bambina. Túl sokat gondolkozol.

- Mi történt abban a cellában, Noah?

- Ispra ereje lassan feléled.

- Nem sok esély van rá, hogy az az én képességem, és nem Ispráé, ugye? – Noah csak megrázza a fejét. Fölém hajol, és gyengéd csókot nyom az ajkamra. A nyaka köré fonom a karjaimat, mikor elmélyíti a csókunkat. Imádom, mikor így próbál megnyugtatni, mert… biztonságban érzem magam. Sehol máshol nem érzem magam ennél élőbbnek és boldogabbnak. Ez az érzés egyszerre ijesztő, és örömteli. Cseppet sincsen képzavarom, ugye? Á, semmi olyan… Még utoljára megnyalja a felső ajkamat, aztán leemel az öléből és feláll, velem a karjaiba.

 Meglepett nyikkanásomra csak egy mély nevetéssel felel, semmi mással.

- Bambina, majd leragad a szemed. Gyere, ágyba viszlek! – A kétértelmű megfogalmazásától persze azonnal felébredek, és ezt ő is tudja nagyon jól. Az az álnok démon… Úgy imádom! De sajnos teljességgel igaza van, a szemhéjaim egyre nehezebbnek tűnnek. Noah vállának döntöm a fejem, úgy súgom neki meghitten:

- Te is velem jössz? – mosolyogva homlokon puszil.

- Én most nem, elvégre még csak délelőtt van. Nekem még van egy-két dolgom. – Az utolsó pár szavát már alig értem, a hangok összefolynak, nem tudok megkülönböztetni őket. Lehunyom a szemem, de már nincs is energiám kinyitni. Még éppen érem, hogy Noah óvatosan lefektet az ágyra, aztán átadom magam az ólomsúlyú fáradtságnak…

NOAH SZEMSZÖGE:

Mosolyogva simítok végig Kayla puha, aranyként ragyogó haján. Óvatosan, nehogy felébresszem, leveszem róla koszos ruhát, és betakarom, nehogy megfázzon. Mindannyiunkat nagyon meglepett, mikor elvesztette az önuralmát. Egyikünk sem sejtette, hogy Ispra ereje ilyen közel lapul a felszínhez, és elég sok bonyodalmat okoz az is, hogy ezt pont Fayette ellen fordította. Az a hataloméhes szuka mindent meg fog tenni, hogy tönkretegye Kaylát, már csak azért is, hogy nekem fájjon. Kihátrálok a szobából, és csöndesen becsukom az ajtót magam mögött. 

Nem lep meg, mikor Alexet és Hannah-t a kanapén összebújva találom. Gondoltam,hogy Hannah visszajön, elvégre Kayla érezhetően elhallgatott valamit, nem csak előlük, de előlem is. Megtanultam már, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem bízik bennem, csak egyszerűen védeni próbál, de akkor is zavaró. Nem mintha nem tudnám, mi bántja. 

Attól fél, hogy Ispra ereje felemészti őt, és hiába szeretném azt mondani, hogy ne aggódjon, nem tehetem. Ha Ispra egyetlen tollában akkora erő volt, ami majdnem minden embert elpusztított, most, hogy Kaylának megvannak Ispra szárnyai meg kell tanulnia uralni ezt az erőt. Valaki, aki embernek született… Nem lesz könnyű dolga.

- Mit nem árult el, Noah? – Hannah aggódva vonja össze szemöldökét, keze görcsösen szorítja Alex térdét. A vámpír nem szól semmit, csak meredten néz rám. Sóhajtok egy nagyot.

-  Feléledt benne Ispra ereje. – Mind a ketten levegő után kapnak, bár nem vagyok biztos benne, Alex honnan tudja ennek a következményét. Leülök a szemben lévő fotelba, de rögtön fel is pattanok, és fél térdre ereszkedem. Hannah és Alex értetlenkedve merednek rám.

- Köszönöm az illő köszöntésed, Noah. – Otheniri hangjára Hannah fel sem áll, már úgy ültéből vágja magát térdre. Alex tisztelete jeléül meghajol, de neki nem kötelessége térdre ereszkednie. – Hol van Makayla?

- Alszik, Otheniri.

- Helyes. Szeretnék beszélni veled valamiről. – Rápillant a két vendégre, akik azonnal értve a célzásból, az ajtó felé veszik az irányt. Amint kattan a zár, az istennő visszafordul felém, sárga macskaszeme aggodalmasan villan. Rossz érzés tölt el, önkéntelenül is a hálószoba ajtaja felé fordulok, küzdve a kísértéssel, hogy berontsak és megnézzem, Kayla jól van-e. Otheniri, látva az akaratlan mozdulatot, feszülten elmosolyodik.

- Makaylának semmi baja, Noah. Gabrielláról van szó.

- Ne haragudj, de ettől nem lettem nyugodtabb. – Felrúgva minden szabályt, hátat fordítok a nőnek, és a gyerekszobába belépve ölbe kapom a kislányt, és magamhoz szorítom. Otheniri szó nélkül belép utánam, és bezárja az ajtót. Újra felém fordul, és nem szól, csak néz.

- Veszély fenyegeti a lányomat? – kérdem végül, mikor a csend már túlságosan is feszültnek érződik. Otheniri először bólint, majd bizonytalanul megrázza a fejét. – Most akkor igen vagy nem?! Kérlek, mondj valami konkrétumot, mielőtt megőrülök!

- A lányodat még nem fenyegeti veszély, csak… van valaki, akivel vigyáznia kell. Volt egy látomásom, ahol egy férfi megcsókolja a lányodat. De ez őt nem töltötte el jó érzéssel, és… a férfi többet is akart, de Gabriella nem engedte, és… Senki nem volt, aki ezt megakadályozza! – Dermedten hallgatom, miközben érzem, ahogy az arcomból kifut a vér, a hátamon pedig jeges veríték csorog végig. – A férfi démon volt, ebben biztos vagyok, de semmi több konkrétumot nem tudok mondani. Sajnálom, de muszáj volt téged figyelmeztetnem! Kaylának nem mertem volna elmondani, ő túlságosan is érzékeny, és megvan a maga baja!

- Tehát a lányomat megerőszakolják?! – Érzem, hogy a szemem vörösbe fordul, és mikor Otheniri bólint, mély morgás tör fel a mellkasomból. – Mikor?

- A tizennyolcadik születésnapja előtt. – Komolyan a szemembe néz, a kislányos félelem eltűnik a szeméből, helyét az istennő haragja veszi át. – Nem hagyhatod egyedül őt, Noah.

- Te nem tudsz rá figyelni?

- Nem. Lehet, hogy én teremtettelek benneteket, de Gabriella vérében ott van a húgom vére. Egymást soha nem követhettük nyomon, mert az háborúhoz vezetett volna közöttünk, annak pedig beláthatatlan következményei lettek volna. – Bólintok egyet, és Otheniri kinyújtott karjaiba helyezem a lányomat. Az Istennő féltő gyengédséggel ringatja a rózsaszín kis csomagot. Meredten nézem őt, ahogy a selymes fürtök felé kapálózik, és gyermekien kacagva próbálja elkapni az egyiket. Belegondolni, hogy valaki bánthatja őt… az én Gabriellámat…

- Újra vörös a szemed, Noah. – szól felém Otheniri, rám sem nézve.

- Nem újra. Még mindig. – morgom. Az izmaim megfeszülnek, cselekvésre készen állok, de nincs, aki ellen harcolhatnék, az ellenség egyelőre láthatatlan, nem elpusztítható. Rettegéssel tölt el a gondolat, hogy nem tudom megvédeni az Egyetlenemet és a gyermekemet, és nem tudok mit csinálni még majdnem tizennyolc évig… Otheniri lefekteti a nevetgélő Gabriellát a babaszőnyegre, és helyet foglal a rózsaszín elefántot formázó fotelon. 

Hosszú, hófehér ruhájában egy kissé komolytalan benyomást kelt, de engem nem téveszt meg. Én vagyok fajunk egyik legjobb vadásza, és csak egy pislantásába kerülne, hogy kettétörje a gerincem.

- Ami pedig egy másik dolgot illeti… Nem kell aggódnod Kayla miatt. Nem jókedvemből adtam neki Ispra erejét. Azért kapta meg, mert akármennyire is esik nehezetekre elfogadni, Ő maga Ispra. Hamarosan teljesen uralni fogja az erejét, és akkor megállíthatatlan lesz. De soha ne feledd, Noah, hogy Kayla embernek született, ezért szüksége lesz rád, hogy megvédd. Ispra vérvonala a te kezedben nyugszik. Van valaki, aki tud Gabriellának segíteni? – Elgondolkodva nézek ki az ablakon, végül pedig bólintok. 

Ő is felém biccent, majd egy szó nélkül köddé válik. Ennek ellenére mégis meghajtom a fejem, hisz tudom, hogy attól, hogy én nem látom, ő még figyel engem, meg kell adnom a neki kijáró tiszteletet. Kis gondolkodás után elhatározom magam, és a szomszéd szobába átlépve tollat és papírt ragadok. Hosszú hezitálás után írni kezdek.

„Tudom, hogy azt ígértem, hogy nem foglak keresni, de… szükségem van rád!”

35. Fejezet: Erő

Halllóóóóóóóó!

Ebben a fejezetben Makayla egy teljesen más, eddig ismeretlen oldalát láthatjuk. :)

Jó szórakozást!

„Az érintésben hihetetlen erő lakozik. Összeolvasztja az embereket, ledönti a köztük lévő falakat jobban, mint bármi más, és mindannyian reagálunk rá. Az érintésben energia van, csodát tévő energia.”

/Adam J. Jackson/

Oké, lehet, hogy ezt tényleg alaposabban át kellett volna gondolnom… A Fekete Szárny főépületében sétálva már nem tűnik olyan egyszerűnek a dolog, mint ahogy az én aprócska nappalimban hangzott. Némán szitkozódok magamban. Ha Noahra hallgattam volna, talán most nem lennék ekkora kulimászban… megint! Mert nekem mindig okosabbnak kell lennem, nem igaz?! Na akkor most egyél fasza kislány, Kayla! Hatalmas, meleg tenyér érinti meg a vállamat. 

Óvatosan a mellettem sétáló Branra sandítok, de ő rám sem néz, csak az előttünk menetelő Tanácsra fókuszál. Noah is elkísért, de ebbe a részlegbe már nem jöhetett velem, és ezt figyelembe véve nem is értem, miért mondta Fayette azt, hogy hozzam magammal. Őfelsége peckesen felemelt állal sétál előttünk, néha-néha megejtve felém egy gúnyos mosolyt, amit én egy hasonlóan leereszkedő pillantással viszonzok. Kettőnk néma háborúja minden körülöttünk álló hímnek feltűnik, Bran minden egyes alkalommal a karomba csíp, mintha valami rosszat követnék el ezzel. Mert mivel démon vagyok, „meg kell adni a tiszteletet”. Már nem mintha dicsekedni akarnék, de tegyük fel magunknak a kérdést: Ki az isten kettőnk közül? Ki szorul a másik segítségére? Ki az, aki nem adja meg a kellő tiszteletet? Na ugye…

- Felkészültél, Kayla? – Egy ismerős börtöncella előtt állunk meg, ami kísértetiesen hasonlít ahhoz, amelyikben egyszer Bran is fogvatartott. Meglepetten pillantok fel a férfira. – Mi az?

- Ti egy börtöncellába zártatok egy őrült démont egy rémült kisfiúval?

- Nem bezártuk, ő menekült be ide. Ennyire ostobának tartasz minket? – fújtatott Fayette. Erre most vajon komolyan választ vár? Már épp nyitnám a számat, hogy kifejtsem neki, miként vélekedek róla, meg az egész idióta Tanács-bagázsról, mikor Bran ismét a karomba csíp. 

Visszanyelem a felkívánkozó szitokáradatot, és egy szúrós pillantás után az ajtóhoz lépek. Még ezer szerencse, hogy Noah nincs itt, különben már rég elcipelt volna. – gondolom szórakozottan. Én meg hagytam volna neki, engedve gyomorszorító bizonytalanságomnak. Reszkető ujjaimat a kilincsre fonom, ám még azelőtt kivágódik, hogy benyithatnék. Egy erős kéz kulcsolódik az alkaromra, és mikor beránt a cellába, még egy nyikkanás sem hagyja el a számat. Fejem a kemény betonfalnak csapódik, amitől fehér fény lobban a szemeim előtt. Kell egy pár pillanat, amíg végül hunyorgás nélkül ki tudom nyitni a szemem, és a látvány, ami elém tárul kifejezetten riasztó. 

A cella másik felében guggoló férfi teljesen meztelen, hófehér bőrét foltokban alvadt vér és mocsok takarja. Az a szerencsétlen csont és bőr, csodálkozom, hogy nem szúrta még át az egyik bordája a bőrét. Fekete, csimbókos haja lélektelen, üres, tébolyodott fekete szemébe hullik, ahogy előre görnyed, és megragadja az előtte heverő gyermek karját. A fiú katasztrofális állapotban van. Olyan négyéves forma lehet, teljesen lesoványodott, ruhái cafatokban lógnak rajta, apró testét mindenhol sebek és véraláfutások fedik. De a legrosszabb, azok a szemei. A régen valószínűleg játékos és kíváncsi szempár most reményvesztetten mered a semmibe, mintha fel sem fogná, hogy mi folyik körülötte, teljesen kizárta a külvilágot. 

Mennyit vártak addig, míg szóltak nekem? Meddig hagyták ezt a gyereket szenvedni?! A falnak támaszkodva felegyenesedem, és meredten bámulok a démon fekete szemébe.

- Engedd el a gyereket. – szólok halkan. Kezdeti félelmemet és bizonytalanságomat a harag hullámai mossák el. Az isten szerelmére, hiszen egy Isten vagyok, vagy mi a fene! – Most!

- Ki vagy? – A rekedt hangok akadozva szakadnak fel a torkából, mintha legalább évek teltek volna el azóta, hogy utoljára megszólalt. Felemelem a fejem, és lassan, mindenfajta hirtelen mozdulatot mellőzve, leemelem vállamról a szűk bőrkabátot. Alatta csak egy egyszerű fekete atléta van, ami teljesen szabadon hagyja a hátamat, természetesen csak technikai okokból. 

A kabátot ledobom magam mellé a földre, és egy mély levegőt véve ívbe feszítem a hátamat. A fekete szárnyak lassan előbukkannak, teljes szélességükben kitárom őket. Csapok egyet-kettőt, hogy elűzzem belőlük a zsibbadtság érzését, és aztán újra a férfi felé fordulok. Egy percig csak meredünk egymásra, végül mégis döntésre jutok.

- A nevem Ispra, és a gyermekért jöttem. Add őt át! – Igyekszem utánozni Nina régimódi szóhasználatát. A démon nem tűnik ugyan túl intelligensnek, de nem becsülhetem alá. Ha rájön, hogy én nem vagyok Ispra, nem biztos, hogy el tudom venni tőle a fiút, mielőtt bántaná. A „nevemet” meghallva a gyerek fölkapja a fejét, szemébe egy kis remény költözik. Tehát még nem adta fel, önt el a megkönnyebbülés.

- Először kérni akarok tőled valamit! – A démon parancsoló hangjára felvonom a szemöldököm. Sem Ispraként sem Makaylaként nem tűröm az utasítgatást. – Csak aztán a csere!

- Ne felejtsd el, kivel beszélsz, démon!

- Nevedere truo betriemis. Isprano blocko jiene mére solyr et neaveres. – Tökéletes döbbenettel meredek rá, hallom a kinti meglepett hördüléseket. A kisfiú felpislog a férfira, szemébe könnyek gyűlnek, aztán rám néz.

- Mindig ezt ismételgeti. De én nem tudom mit jelent. – hüppögi. A férfi egy metsző pillantást vet felé, mire azonnal elnémul, és néma zokogásba kezd. Összevont szemöldökkel válaszolok neki. Senki nem érthet minket, ez a démon a régi dialektust használja. Ez az egyetlen, ami bennem van Isprából, már a szárnyakat leszámítva.

 - Ie noto, vomane illo et dyalog. Ie mene Ispra, brora no Otheniri, loae Daemon issa! – megeresztek felé egy gúnyos mosolyt, ahogy hófehér arca átfordul zöldbe. Érzem a kintiek feszültségét, a férfi félelmét, és a gyermek reményét. A düh végre felnyitotta a szememet, megmutatva ki és mi vagyok valójában. A hatás kedvéért visszaváltok angolra. – Tudod, hogy ez mit jelent, ugye? Jogom van a gyermekhez… és az életedhez, démon. Engedd. El. A. Gyereket. 

Teszek felé egy lépést, szárnyaimat szélesre tárva elzárok előle minden menekülési útvonalat. A kisfiú nem fél tőlem, kiszakítja magát a férfi karjaiból, aki aztán hiába kap utána, már csak a levegőt markolja. Az acélajtó kitárul mögöttem, és két ismeretlen démon furakszik be rajta. Megkönnyebbülésüket és örömüket látva, ők lesznek a gyerek szülei. Vetnek felém egy hálás pillantást, és a fiúval a kezükben kimenekülnek. Az eszét veszett démon felemelkedik, és görnyedt háttal felém lép. 

Nem félek tőle, túlságosan hatalmasnak érzem magam ahhoz, hogy bármi megijesszen.

- Nagy hibát követsz el, kislány. Ispra hatalma túl nagy terhet jelent. Nagyobbat, mint amit te el tudsz viselni. – Érzem magam mögött Bran és Fayette jelenlétét, és mielőtt viszonozhatnám a démon kedves hozzászólását, mögötte megjelenik Lang és Lane, akik egy egyszerű suhintással elválasztják a démon fejét a nyakától. A kiontott vér a cipőmre fröccsen, amit csak egy fintorral tudok le. 

Nem bírom sajnálni ezt a férfit, még annak ellenére sem, hogy talán valahol, valaki haza várja őt. Egy kicsi lélekben maradandó törést okozott, és ez… megbocsájthatatlan.

- Kayla… - Bran bizonytalan hangjára megfordulok, de szavaimat a mellette álló nőhöz intézem.

- Mikor kapta el a gyereket?

- Mit számít, hogy…

- Azt kérdeztem, mikor?! – A szárnyaim kicsapódnak a hátamból, ahogy újra rákiáltok a döbbent nőre. Ő tátott szájjal mered rám egy pillanatig, aztán Bran figyelmeztető pillantására összeszorítja a száját. Egy percig komolyan megfordult a fejemben, hogy akkor én most kihasználom az alkalmat, és kettétöröm, mint hülyegyerek a nápolyit. 

Végül mégis szólásra nyitja a száját.

- Két hete lehet… - Egy pillanat néma csend. A döbbenet és a harag erő formájában tör ki belőlem, és egy éjsötét csáp kulcsolódik Fayette nyakára. Mindketten megdöbbenve meredünk a nyakára kulcsoldódó fekete indára. Követem a tekintetemmel, és… az árnyékomból indult ki. Bran lép elém, széles mellkasa kitakarja előlem a vergődő démonnő képét. Megragadja a vállam, és erősen megráz.

- Kayla, hagyd abba! Ez nem te vagy!

- Bran, engedj oda. – Az ismerős hangra felkapom a fejem, de semmit nem látok Bran előttem terpeszkedő alakjától. Helyét azonban most egy másik, sokkal ismerősebb test veszi át. Az közelebb lép hozzám, erős kezeit a tarkómra kulcsolja, homlokát az enyémhez támasztja.

- Hunyd be a szemed, bambina. – A szürke szempár meredten bámul az enyémbe, ezzel olyan tiszteletet követelő magatartást tanúsítva, hogy azonnal engedelmeskedem neki. Lecsukom a szemem, és hagyom, hogy a testem elernyedjen, és a férfi mellkasának dőljön. Mielőtt újra kinyitnám a szemem, megpihenek egy kicsit Noah ölelésében. Hallgatom Fayette káromkodását, Bran és Noah halk beszélgetését.

- Mi a fene volt ez?! – követelte Fayette dühösen. – Noah, az a lány ellenünk fordult! Nem bízhatunk benne! És egyébként is, mi a francot keresel itt? Megmondtam, hogy…

- Nem ellenünk, Fayette, csak ellened, méghozzá teljesen jogosan. Feléledt benne Ispra ereje. – Egy csókot nyom a homlokomra, arcát a hajamra fekteti. Halványan elmosolyodok, és a felnézek rá. Hálából megcsókolom borostás állát, aztán Fayette felé fordulok.

- Két hétig hagytátok azt a gyereket szenvedni, mikor akár egyből értesíthettetek volna. Meddig akartatok várni?! Amíg megöli?! – Fayette gőgösen kihúzza magát, engem pedig újra hatalmába kerít a düh. A szemem égni kezd, hunyorgok egy kicsit az újfajta fájdalomtól. Bizonytalanul nézek fel Noahra, aki megnyugtatóan a derekamra teszi a kezét.

- Semmi baj, bambina. A szemed vörösre vált, mert dühös vagy. Ha megnyugszol, elmúlik.

- El… elnézést! – Mindannyian az acélajtó felé kapjuk a fejünket. Az ajtóban egy aprócska nő áll, még nálam is alacsonyabb, de ott ahol kell, nőiesen domborodott. Mogyoróbarna szemei kicsit félénken mérik fel a környezetet, mikor a háta mögé nyúl. Akkor veszem észre az aprócska kezecskéket, amik a szoknyájának szegélyét markolják. – Szeretnék önöknek köszönetet mondani, amiért megmentették a fiamat. Én… - könnyek gyűlnek a szemébe. 

Noah karjait lefejtve magamról hozzá lépek, a kezembe fogom remegő ujjait, és biztatóan megszorítom.

- Most már nem lesz semmi baj. Senki nem fogja bántani önt és a családját. – Kis kezek érintését érzem a szárnyamon. Meglepetten lenézek, és egy kíváncsi kis zöld szempár néz rám vissza. A kisfiú csodálattal telt tekintete engem is gyermeki örömmel tölt el, így hát leguggolok hozzá, nem törődve Fayette és a többi Tanácstag méltatlankodásával. – Hát téged hogy hívnak? – A kisfiú félénken visszahúzódik anyukája szoknyája mögé, de udvariasan válaszol:
- A nevem Daniel, hölgyem.

- Hány éves vagy? – Zabálni valóan édes, mikor előveszi az ujjait, és azon kezdi el számolgatni, végül felmutatja nekem négy ujját.

- Négy éves, kisasszony.

- Még csak négy? Nagyon bátor kisfiú voltál, Daniel. Anyukád és apukád büszkék lehetnek rád. – Felemelkedem, miközben megsimogatom a barna fürtöcskéket. Az anyja is büszkén mosolyog le a kisfiára. 

Egy bólintás kíséretében elbúcsúzom, és hátat fordítok nekik, hogy visszasétáljak Noah karjai közé.

- Kisasszony! – Daniel félénk hangjára visszafordulok, és kíváncsian félredöntöm a fejem. Daniel egy fekete tollat tart felém, és felém nyújtja azt. – Ezt elhagyta kisasszony.

- Tartsd csak meg. Nekem még jó sok van. – mosolygok rá cinkosan. Ő viszonozza azt, és szerzeményét lóbálva szalad vissza anyukájához, aki már elindult ki a nyomasztó cellából.

- Nem kellene csak úgy elosztogatnod a tollakat. Mindegyikben hatalom rejtőzik! – fed meg Fayette szigorúan, amit én egy kézlegyintéssel elintézek.

- Akkor legalább meg tudja védeni magát, ha már az a híres Tanács nem képes rá. Hogy volt szívetek két hétig magára hagyni ezt a gyereket?! – Megcsóválom a fejem. El sem tudom képzelni, mit érezhettek Daniel szülei ez alatt a két hét alatt. Ha Gabriellával történne valami, abba én belepusztulnék. Mihelyst rágondolok, azonnal vágyakozni kezdek a kis test megnyugtató érintése után. Felnézek Noah-ra, aki türelmesen hallgatja Fayette szitkait. Viszonozza a pillantásom, és mintha kitalálta volna a gondolataimat, így szól:

- Menjünk haza, bambina.

34. Fejezet: Üdvözöllek Idegfalván!

Ééééés itt van! 

Vért izzadva bár, de meghoztam a következő fejezetet, méghozzá kilenc óra előtt! :D

Jó szórakozást! :) 

„A pofátlanságnak vannak olyan magas fokai, amiért nem jár büntetés, csak csodálat.”

/Peterdi Pál/

Kértek. Nem számítottam erre a fordulatra… Mármint, a Fekete Szárny Tanácsa itt teázik a nappalimban, én pedig egyetlen férfiinggel takarva feszengek előttük azon imádkozva, hogy hörpintsék fel azt a löttyöt, és menjenek a búsba.  Fayette angolosan kitartott kisujjal a dohányzóasztalra teszi a porceláncsészét, és bosszúsnak tűnve felém fordul.

- Nem szeretnénk rabolni a drága idődet… - Ennél jobban, ha akarta volna sem tudta volna jobban érzékeltetni, hogy nem érti, mi más dolgom lehet azon kívül, hogy nekik engedelmeskedjek. Hát, tehet egy szívességet, és… -… ezért azonnal a közepébe vágnánk. A feladatod semmi egyébből nem áll, már persze, ha vállalod, mint beszélni egy démonnal, aki már nem az, aki volt. Se több, se kevesebb.

- De persze, mindezt nem szívességként kérjük. – Vág közbe Lane (vagy Lang. Komolyan meg kéne őket valahogy különböztetni…) – Kérhetsz tőlünk akármit, és ha módunkban áll teljesíteni, hát megkapod. – Mosolyog rám barátságtalanul, amit én az egyik legszebb mosolyommal viszonzok. – Mit szólsz hozzá, Makayla?

- Egyelőre nem jutok szóhoz, uram. Hirtelen jött ajánlatukon muszáj gondolkodnom egy kicsit, ezért ha megbocsájtanak. – Meg sem várva válaszukat, mindhármukat otthagyom a kijelentésem okozta döbbent csendben. Belépdelek a gyerekszobába, ahol az álmosan pislogó Gabriella az apukája ölben eregeti a nyálbuborékokat. Noah abban a pillanatban felpattan a kis zsámolyról, amint belépek az ajtón. 

Kifejezéstelen mosolyomat levakarom a képemről, helyét a döbbenet és a felháborodás veszi át.

- Mégis mit képzelnek ezek magukról?!

- Shhh, halkabban, Bambina! – Noah leteszi a puha szőnyegre a kislányt, és karjait körém fonja. Átölelem a derekát, és arcomat széles mellkasába temetem. – Tudod, hogy ezt akarják elérni. Kicsim, azok a démonok odakinn már több tíz-, ha nem százezer évesek. Nincs bennük semmi emberség, csak annak a látszata. Csak úgy győzhetsz, ha erősebbnek mutatod magad náluk. Nem lehetsz gyenge. – Halkan sutyorog a fülembe, mély és megnyugtató baritonja hűsítő hatással van felforrósodott véremre. Köszönetképpen végigsimítok a hátán, lábujjhegyre állva csókot kérek magamnak. Noah puha ajkai melegséggel töltenek el, és ezt nem is késlekedem megmondani neki. 

Ő csak mosolyog tovább, és megfordítva engem a fenekemre teszi a kezét, és egy laza mozdulattal kilök a gyerekszobából. Már fordulnék a nappali felé, mikor meghallom a dühös női sziszegést.

- Ez a kis pondró lenne az, aki megmenti azt a gyereket?! Hiszen még csak egy kölyök!

- Fay, ez a lány Ispra erejét hordozza magában, és te is pontosan tudod, hogy ez mit jelent. Emlékszel még mi történt, mikor Ispra meghalt? Az erejének kis része felszabadult, és majdnem elpusztult az egész bolygó. Ha Otheniri nem zárja abba a tollba, akkor… bele sem merek gondolni, mi történt volna.

- Lang, te sem gondolhatod, hogy ez a csitri érdemelte ki Ispra hatalmát! Hisz ez egy kis senki!

- És önök ennek a kis senkinek a segítségére szorulnak. – Csak úgy forr bennem az indulat, mikor belépek a nappaliba. Ezek a démonok semmibe néznek, és még én legyek hálás azért, hogy segíthetek nekik, legalábbis Fayette szemszögéből ez lenne a helyes. Nos, ne tartsa vissza a levegőt… - Ezért én megválogatnám a szavaimat. – Fayette smaragdzöld szemeiben harag villan, miközben felemelkedik a kanapéról.

- Hogy merészelsz, te kis…

- Vigyázz a szádra, gyermek! – Fayette és a másik két Tanácstag megmerevedik, én csak a szememet forgatom. A szobában a levegő felkavarodik, és a keletkező porban (ki kéne már takarítanom…) egy alak rajzolódik ki mellettem. Otheniri valóban úgy néz ki, mint egy istennő, Fayette nyugodtan elbújhat mellette, rólam nem is beszélve. – Soha ne felejtsd el, kivel beszélsz. – Sárga szeméből harag sugárzik gyermekei felé.

- Nina, örülök, hogy látlak, de ez nem éppen a megfelelő időpont. – sutyorgom eltúlzottan. Ő csak értetlenül felhúzza a szemöldökét. – Tudod, ezt magam is el tudom intézni. Mi lenne, ha bemennél Gabriellához és Noah-hoz, hm?

- Úgy beszélsz velem, mint valami gyerekkel. – húzza fel az orrát, de aztán egy utolsó megvető pillantás után, hátrahagy engem a démonaival. 

Ők hárman, mintha eddig egy szikla nehezedett volna a mellkasukra, mély lélegzetet vesznek, és visszaülnek a kanapéra, ahonnét felpattantak. Egy kis elégedettséggel tölt el Fayette szégyentől piros arca. Azta, Őfelsége meghajolt valaki előtt! Úristen, biztos befagyott a pokol!

- Mondd csak, Otheniri mindig… - kezdi Lane (vagy Lang… ARGH! Innentől kezdve L1 meg L2. És pont!) Tehát, kezdi L1.

- Váratlanul betoppan, és mint aki tökéletesen otthon érzi magát, lófrál a lakásban? Igen általában ezt csinálja.

- Mikor hívtuk, nem válaszolt. – Morog Fayette az orra alatt. Ez a nő nagyon el van tévedve.

- Azért, mert Nina csak akkor válaszol, ha tisztelettel hívjátok. Ti vagytok az Ő gyermekei, és nem fordítva. – Kioktatásomat hallva Fayette arca ismét vörösbe fordul.

- Ne képzeld magad magasabb rangúnak, riyoca! – Mi a… Ez a nő most komolyan lekurvázott?!

- Ó, elegem van magából! Tudja, mikor fogok én ezek után segíteni magának, és meg se próbáljon közbevágni, szarok én a maga szisztémájára! És most tűnjenek el a házamból! – Ha Nina nem tartózkodna házon belül, úgy üvöltenék, ahogy a torkomon kifér, viszont akkor félő, hogy kedves testvérem mindhármukat kivégzi itt a helyszínen. Tény, hogy Otheniri szereti a gyermekeit, de soha nem bánt velük kesztyűs kézzel.

- Elég legyen, Fayette! Bocsásd meg az udvariatlanságát, Makayla. – szabadkozik L2, szerintem nyilvánvalóan hiába. – De értsd meg, az a gyerek csak a te segítségeddel menekülhet meg! – Felhúzott szemmel várakozok, és a démonnőre sandítok. Összeszorított fogakkal áll előttem, és mintha köveket csikorgatnának, úgy morzsolja ki magából a varázsszót:
- Kérlek! – Barátságosan elmosolyodok, és hátrébb lépek.

- Nos, akkor, mi is lenne a dolgom?

*

- Nem vagyok biztos benne, hogy ezt jól meggondoltad. – Noah aggodalmasan simogatja a hajamat, ami meztelen mellkasára hullott. A nap már réges-régen lement, Otheniri is elköszönt, a Tanácstagok is elmentek, rám hagyva, hogy holnap menjek el a főhadiszállásra, és vigyem magammal a „démonomat” is. – Nem tudjuk, milyen állapotban is van az a démon. Lehet, hogy a gyerek már nem is él.

- Ne mondj ilyeneket Noah! Gondolj csak bele, mit érezhetnek annak a gyereknek a szülei. Ha Gabriellával történne valami… belehalnék. – Arcomat meztelen bőréhez dörzsölöm, amit ő csak egy mordulással reagál le. Túlságosan is aggódik az effajta csintalan játékokhoz. Ismerem már, mint a rossz pénzt. – Ne aggódj, tudom, hogy mit csinálok.

- Kayla, még soha nem volt dolgok őrült démonnal!

- Dehogynem! Ott volt José.

- És bele is haltál! – Kemény hangjára, és az emlékeztetőjére összerándulok. Noah azonnal lazít a szorításán, és az oldalára fordulva a nyakamba temeti az arcát. – Ne haragudj, bambina, de megöl a gondolat, hogy annak a féregnek a közelébe engedjelek. Azt sem tudjuk, milyen célok vezérlik, mire gondol, vagy épp mit tervez. Ha elveszítenélek… másodszor már nem élném túl.

- Túlságosan aggodalmaskodó vagy, kicsim. Hallottad, nem kell a közelébe mennem, csak a gyereket kell kidumálnom belőle. Tudod, ahhoz nagyon értek! – kacsintok rá. Égek a vágytól, hogy eloszlassam azt a keserű feszültséget, ami közöttünk húzódik még így is, hogy meztelenül simulunk egymáshoz. Combomat átlendítem a csípője felett, és óvatosan felé gördülök. Összeráncolt szemöldökkel meredek rá, amit ő is viszonoz. Sokáig bámuljuk egymást kifejezéstelen arccal, de végül én nevetem el magam hamarabb. Noah felül, és egy apró csókot nyom az orrom hegyére. És ekkor robbantom a bombát.

- Tulajdonképpen mikor is akartad elmondani nekem, hogy lefeküdtél Őfelségével? – Gúnyos elégedettséggel tölt el, hogy Noah megmerevedik alattam. Félreértés ne essék, nem haragszom, hisz még nem ismertük egymást, mikor történt a dolog (legalábbis melegen ajánlom). De olyan jó érzés Noaht ezzel cukkolni!

- Hát… én… Meg van már vagy ezer éve is.

- De el akartad mondani?

- Kicsim, ha minden szeretőmet felsorolnám neked az elmúlt ötezer évemben, soha nem érnénk a végére. – Bár nem állt szándékomban, mégis a saját csapdámba estem. A féltékenység mérges fullánkja a szívembe fúródik, maró savval töltve fel ereimet.

- Mennyi is az az annyi?

- Bambina… - Egyik kezével óvatosan megsimogatja az arcomat. – Nem elég annyi, hogy nekem csak te számítasz? – Kerekre tágult, szürke kiskutyaszemek merednek rám, mire morcosan összecsücsörített szájjal a mellkasára hanyatlok.

- Na jó, most az egyszer megúsztad. De nehogy azt hidd, hogy az a fenemód szexi tested mindig kihúz a bajból! – morgom neki mosolyogva, miközben beleharapok a nyakába. A hatalmas test megborzong alattam, majd megérzem az óriási tenyerek simítását a combomon.

- Szóval fenemód szexi, huh? Mit is jelent ez pontosan? – Rekedt hangja azonnal illetlen, ám nem kevésbé izgató képek tömkelegét indítja el a fejemben. – Elmagyarázod nekem?

- Jól figyelj, illusztrálom…

*

Brrrrrrrrrrrrr

Mi az anyám kínja ez?! Takarót, lepedőt, párnát, Noaht letolva magamról, álmosan kóválygok ki a szobából, keresve a zaj forrását. Gabriella keservesen sír, előbb hozzá esem be, kedveskedve ringatom a karjaimban. Pufók arcocskáját a nyakamba temeti, ott gügyög tovább.

Brrrrrrrrrrrrr

Mi az atya úr isten… Jaj, a csengő! A babámat szorosan ölelve sasszézok az ajtóhoz, és nagy lelkesen kitárom az ajtót, hisz ez csak a postás lehet, gondoltam én… Hát nem.

- Makayla! Még csak most értesültem arról, hogy valóban él! Én annyira boldog vagyok! – Harrisson hatalmas krokodilkönnyeket hullajtva kap a karjaiba, fütyülve minden tiltakozásomra. – Sürgősen el kell mondanom magának valamit, arról a pojácáról, akihez…

- Bambina? – Édes jóistenem, ugye most próbára teszel?! – Ki…

Noah minden izma megmerevedik, amint meglátja Harrissont, szemének színe intenzív vörössé válik, mihelyt észreveszi körém és Gabriella köré zárt karjait. Harrisson győzelemittasan kiállt fel.

- Maga nem volt hűséges, Saetta, nem árulta el, ugye?! Makayla! – fordul újra hozzám – a „férje” kevesebb, mint egy hónappal a tévedés-temetés után már nőket hozott fel ide! Mi ez, ha nem gusztustalan?!

- Vedd le a kezed a feleségemről, Harrisson, különben olyat teszek, amit talán én is megbánok…

- Nos, az a nő… izé… az unokahúgom volt! – Harrisson értetlenül mered rám.

- Ezt a mesét adta be magának? Nos, fel kell, hogy világosítsam, hogy…

- Nem, az unokahúgom mondta, aki még alig van, izé… öt éves. Igen, tudom, hogy lecicázta a férjemet, de hát istenem, egy kislánytól mit vár az ember? Nos, nagyon örülök, hogy beugrott, gondolom egyedül is eltalál a liftig! Aztán orra ne essen, miközben kimegy! – És egy laza mozdulattal bevágom mögötte az ajtót. Anyám, még komolyan leizzadtam ez alatt a két perc alatt! Noah meredten bámul az ajtóra, aztán rám emeli vörösen izzó szemeit. Idegesen rámordulok.

- Ha megint lemersz lépni három napra, beadom a válókeresetet!

33. Fejezet: Új kihívás

Sziasztok!

Réka, még nincs tíz óra!! :D

 Jó szórakozást mindenkinek! :)

„Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen harcolnak.”

/Paulo Coelho/

Békés, télies, nyugodt reggelre ébredek. Érzem Noah megnyugtató jelenlétét a hátam mögött, ölelő karjait a derekamon, hallom odakinn New York utcáinak zsivaját. Álmosan felmérem a környezetemet, amennyire nyakatekert helyzetem engedi. Nagyot ásítva mászok ki az ágyból, magamra kapom Noah ingjét, és benézek a gyerekszobába, ahol Gabriella békésen alussza az igazak álmát. 

Halkan becsukom magam mögött az ajtót, és lábujjhegyen osonok a konyhához, hogy feltegyem főni a kávét. Mióta kinövesztettem a szárnyaimat, meglehetősen koffeinfüggő lettem, napi három-négy csészével is meg tudok inni. Feketén. Amíg várom, hogy lefőjön a kávé, a hűtőben keresgélek valami elfogatható reggelinek valót, nem sok sikerrel. Sóhajtva előveszem a tojást, és összedobom a szokásos reggeli sajtos-baconos rántottát, amit a két csésze kávé mellé rakhatok a tálcára. 

Óvatosan egyensúlyozva, a könyökömmel nyomom le a hálószobába vezető ajtó kilincsét. Noah még mindig hason alszik, egyik kezét a párna alá gyömöszölve, a takarót a derekáig lerúgva magáról. Mosolyogva lerakom a tálcát a kis éjjeliszekrényre, és Noah mellé bemászva óvatosan megpuszilgatom az arcát. Morogva fordul át a másik oldalára, de előlem nem menekülhet! Végigsimítok vörös haján, és még egyszer megpuszilom, ezúttal a nyakát. Erre már természetesen megfordul, és a karjaiba zárva a nyakamba fúrja a fejét.

- Hány óra? – motyogja álmosan, amin én csak mosolygok. Reggelente olyan, mint valami nyűgös gyerek, aki soha nem szereti, ha felkeltik. Nem válaszolok, kénytelen hát felpislogni a digitális órára, amin még alig múlt el nyolc óra. Nyögve visszaejti a fejét a párnára, és magára rántja a takarót. – Nem várhatod el tőlem, hogy vasárnap is ilyen korán keljek föl!

- Gondolod? Na, kelj már fel, te nagy mamlasz! Hoztam neked reggelit! – Ezzel megfogom a tálcát, és az egészet Noah ölébe nyomom. Én visszamászok a helyemre, és mosolyogva kortyolgatom a kávémat. 

Noah egy óvatos csókot nyom a fejem búbjára, és csendben elkezdi enni a rántottáját. Némán ülünk egymás mellett, amíg be nem fejezi, és megtörli a száját a szalvétában. 

Nem nézünk egymásra, mégsem lep meg, amikor megszólal.

- Nem vagy boldog, Kayla. – Mosolyom egy kissé elhalványul erre kijelentésre.

- Nem, nem vagyok. – válaszolom neki. – De ez nem miattad van.

- Mi tenne boldoggá? – Szavai mögött nincs egy cseppnyi felháborodás sem, semmi düh, bánat vagy kétségbeesés. Őszintén meglep a reakciója, hisz már napok óta kerülgetem a forró kását, mégsem mertem neki bevallani, hogy én nem érzem ezt az egészet helyesnek. Ezt a családi idillt, mikor minden rendben van, anyuci otthon ül a gyerekkel. Féltem, hogy esetleg úgy érzi, Ő rontott el valamit, vagy esetleg dühös lesz, amiért én folyton elégedetlenkedem, hogy engem semmi nem tesz boldoggá. Jobban ismerhetném már Noaht ahhoz, hogy ilyeneket feltételezzek róla, de a bizonytalanság hajlamos mindenkit megfertőzni, akármiről is legyen szó. 

Összeszedem minden bátorságomat, és Noahra nézek. Óvatosan figyel, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék. Pedig nem vagyok rá hajlamos, de hát ez a bizonytalanság… Ez már csak ilyen.

- Nem vagyok egy mintafeleség, nagyon jól tudom. Sem pedig egy kertvárosi nő, aki mindig a tökéletesség után áhítozik. Lehet, hogy bennem van a hiba, elvégre van egy szép lakásom, egy gyönyörű kislányom, és egy férfi, akit bolondulásig szeretek, és ő viszontszeret… De Noah, börtönben érzem magam. Semmit nem csinálhatok úgy, hogy meg ne gondolnám, biztosan megéri-e, mindig mérlegelnem kell minden döntésemet. Csak most kezdem igazán érezni, hogy milyen érzés kiszakadni a gyerekkorból. Ráadásul, mindezt majdhogynem egyedül kell feldolgoznom, mert senkit nem akarok nyaggatni a problémáimmal. Mindenkinek megvan a maga baja, és itt igen, rád is gondolok. Izgalomra vágyok, valami kalandra… akármire, ami kiszakít ebből a monotóniából. – Nem nézek a szemébe, fejemet lehajtom, úgy fixírozom a kávéscsészém csorba peremét. Érzem a pillantásár az arcomon, majd megfogja a kezem, és összekulcsolja az ujjainkat. Lassan felpillantok rá, de a szemeiben semmi helytelenítést nem látok. 

Kicsivel nyugodtabban rámosolygok, és viszonzom szorítását.

- Nincs benned semmi hiba, bambina, egyszerűen csak magányos vagy, és ez részben az én hibám. Minden rád marad, mindent te intézel, nem meglepő hát, hogy egy idő után belefáradsz. Ezért… - elbizonytalanodik, szemét lehunyja, álla megfeszül. - … Bár minden ösztönöm visítva tiltakozik, mikor Bran a segítségemet kérte, megígértem neki, hogy szólni fogok. – Újabb hatásszünet, az idegeim már pattanásig feszültek. – Szükségünk van a segítségedre, Kayla.

- Szükségetek? Mármint neked és…

-  És a Fekete Szárnynak. – Ajkaim meglepett o alakot formáznak, és egy pillanatig szólni sem tudok a döbbenettől. Még hogy a Fekete Szárnynak van szüksége Rám? Egy mezei kisegérre, aki nem képes megkülönböztetni az embert a démontól? Azt sem tudom, mi a különbség Démon és Démon között! – Tudom, hogy ez így elég váratlan, de egyedül nem boldogulunk. Most, hogy te is démon vagy, szeretnék, hogy segíts nekünk.

- Én… Miről is lenne szó? – nyekegem, annak ellenére, hogy feltűnt, Noah úgy fogalmazott, hogy „szeretnék”. Ő egyáltalán nincs oda az ötletért, hogy vásárra vigyem a bőrömet.

- Egy démon, aki már elérte az Orada Astibát, elragadta az egyik Vadász és az Egyetlenének fiát. Ahogy ő fogalmaz, csakis „Istennel” hajlandó beszélni. Megpróbáltuk elérni Othenirit, de nem válaszol, és a Tanács úgy döntött, téged akarnak felhasználni. Persze, nem kényszeríthetnek, de csúnyán meg tudják keseríteni az illető életét. – Szája keserű fintorba húzódik, mint aki már tapasztalta, ezt a bizonyos „megkeserítést”. – Semmire nem foglak kényszeríteni, bár tudod, hogy nem tartom jó ötletnek. A döntés rajtad áll, bambina.

Nos, mikor valami kalandra vágytam, még elképzelni sem mertem volna, hogy maga a Fekete Szárny fog megkérni arra, hogy segítsek nekik. Tökéletes lehetőség, hogy megismerjem a magamfajtákat, már persze, ha nem hagyom ott a fogam rögtön az első megmérettetéskor.

- Szeretnék segíteni, de fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Nem vagyok Isten.

- Ispra benned él. És ezt a Tanács is tudja, leszámítva azt, hogy szerintük Te vagy Ispra.

- Pedig ez hazugság. A kettő között óriási a szakadék, nem is beszélve arról, hogy semmilyen emlékem nincs Ispra életéből. Tehetetlen leszek a démon ellen, és akármennyire is szeretnék valami izgalmat, épp elégszer haltam már meg, köszönöm szépen, de elég volt. Ha csak úgy tudok segíteni, hogy feláldozom magam, akkor szó sem lehet róla. Ha kitalálnak valami mást, akkor esetleg. Nekem nincs szükségem rájuk, én nem vagyok az egyik elhivatott vadászuk, akit úgy ugráltatnak, ahogy csak kedvük támad rá. És ezt szeretném, ha nekik is elmondanád.

- Nos, neked is lesz rá lehetőséged. – mosolyog Noah büszkén. – Ugyanis ma idejönnek, hogy személyesen is rábeszéljenek erre a feladatra. És, bár ez csak pletyka, azt rebesgetik a madarak, hogy hivatásos Vadászt akarnak belőled faragni.

- Szóval én lennék a golyófogó? Mit szóltál ehhez, mikor meghallottad?

- Ketten fogtak le, nehogy berontsak a Tanács hivatalos gyűlésére. – Úgy von vállat, mintha ez egy apró kis semmiség volna, ennek ellenére érzem szavainak teljes súlyát. A Tanács akarata szent, és Noah mégis szembe akart velük szállni, hogy engem megvédjen… 

Mosolyogva odahajolok hozzá, és egy rövid, szerelmes csókkal ajándékozom meg.

- Szeretlek! – suttogom a szájába, ő csak mosolyogva megpuszilja a szám sarkát. – Mikor jönnek a Tanács tagok?

- Nem tudom, nem jelentették be, hogy mikorra várjuk őket. Valamikor majdcsak ideérnek.

- Szerinted mit fognak tenni? Nem hiszem, hogy csak beugranak egy teára. – ráncolom a szemöldököm aggodalmasan. Noah elgondolkozva mászik ki az ágyból, és magára kapja az első kezébe akadó pólót. Tipikus férfi, és mint olyan, soha nem rakja el a ruháit. Ez egy darabig nem is zavar, de azért az egyheti termése elég kiábrándító…

- Valószínűleg megpróbálnak rávenni, hogy segíts, és a fenyegetéstől sem riadnak vissza. Szóval készülj fel, bambina. Ez alkalommal nem lehetek veled.

- Hé, nagylány vagyok, meg tudom védeni magam.

- Érzelmi zsarolás?

- Nem vagyok rá fogékony. Ugyan már Noah, úgy csinálsz, mintha nem néhány vén fószer jönne, hanem maga az apokalipszis. Nyugodj meg, és inkább ébreszd fel a lányodat. Lassan kilenc óra, és még mindig húzza a lóbőrt. Tiszta apja… - Fejcsóválva hagyom ott a meredten bámuló Noaht, hogy a konyhába vonuljak elmosogatni, és aggodalmaskodni. 

Az egy dolog, hogy nem akarom Noaht izgatottnak látni (persze, attól függ, milyen értelemben nézzük… Úristen, egy perverz állat vagyok!), és más, hogy én is aggódok. Én megtehetem, ő nem. Pont. Itt én vagyok a háziasszony! Mi van akkor, ha hazudnak nekem? Nem bízom bennük annyira, hogy akár az életemet is rájuk bízzam, a családom boldogságáról nem is beszélve. Egyszer már meghaltam, és ez máris kétszer több mint kellett volna, nem szándékozom többet tűzbe ugrani azért, hogy azoknak a szemeteknek a bársonyszékükben kényelmes legyen! Végezzék el ők a piszkos munkát, engem pedig hagyjanak lógva!

Még ki se gondoltam, idegen energiák gyűlnek össze a nappaliban. Azonnal kiráz a hideg a hatalmas energiaáramlástól, amihez az én gyengécske démonszervezetem még nincs felkészülve. Levegő után kapkodva kapaszkodom meg a konyhapult peremén, és pont mielőtt hátraesnék, egy erős kar fog meg. Noah erősen a mellkasához szorít, hagyja, hogy ott pihenjek rajta egy kicsit. A szorító érzés a mellkasomban lassan ugyan, de enyhülni kezd. Noah az állam alá csúsztatja a kezét, kényszerít, hogy a szemébe nézzek. 

Szemei melegséget, szerelmet sugároznak ugyan felém, halk, szinte néma szavai keményen csengenek.

- Szedd össze magad! Ha gyengének mutatkozol, elvesztél! – Gyors csókot nyom a homlokomra. – Azok a rohadékok direkt engedték szabadon az erejüket, ezzel is demonstrálva, mennyivel felettünk állnak. De Kayla, ne felejtsd el soha! Lehet, hogy nem te vagy Ispra, de az ereje benned nyugszik. Szóval, ha kikezdenek veled, rúgd szét a seggüket!

Ezzel egy laza mozdulattal kilök a nappaliba. Még feleszmélni sincsen időm, máris három idegen szempár kezd vizslatni. A torkomat köszörülve állok előttük, és igyekszem lesimítani felálló hajamat. Látván, hogy ez a próbálkozásom veszett fejsze nyele, nem törődve többé a külsőségekkel, szemrevételezem azt a bizonyos Tanácsot. Az egyetlen női Tanácstagra nem lehet azt mondani, hogy gyönyörű vagy csodaszép. Nem tükrözné a valóságot, a szépségére még nem is találtak olyan szót, ami kifejezné. Hosszú méz szőke haja a feneke alá ér, szeme két tökéletes smaragdkő. Emlékszem, Noah is említette már a nevét. Azt hiszem, Fayette-nek hívják. Kicsi tündér… Milyen találó.

 Hogy is volt az a „mindenkinél vannak jobbak” dolog?

A két férfi, feltehetően ikrek lehetnek, ugyan olyan fekete a hajuk, vagy szürke szemük van. Egyáltalán nem tűnnek sem különlegesnek, sem pedig erősnek. Ha az előbb nem éreztem volna meg az erejük egy egészen kis részét, most egészen biztosan szemberöhögném mindhármójukat  Még hogy a legerősebbek? Hahaha! Meg a legidősebbek? Hahaha! Meg a legveszélyesebbek? Ajajajaj… 

Esküszöm, nem néznek ki többnek, mint harminc év. Fayette még annyi se, mintha csak pár évvel lenne idősebb nálam!

- A nevem Fayette. – Nem mondod? – Ők itt a társaim Lane és Lang. Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük. Nincs más teendőd, csak beszélned kell azzal a démonnal, aki…

- Héhó, nagyon előre szaladt, hölgyem! Egyáltalán nem egyeztem bele semmibe! – Meglepetten mered rám, minta eszébe sem jutott volna olyan opció, hogy én nemet is mondhatok nekik. Tekintetük súlya alatt kissé megroggyan egyenes gerincem, és fájón érzékelem Noah hiányát, de nem hátrálok meg. Noah azt mondta, ha gyengének látnak, végem van, mint a botnak. Ezek után már csak elvből is tiltakozni fogok!

 Lane (vagy Lang) rám mosolyog, de mintha egy farkas vicsorogna rám, borsódzik tőle a hátam.

- Megmondtam, drága Fayette. Ő nem az egyik fiatal kis szolgálód, aki minden füttyszavadra ugrik.

- Pedig lehetne. Több évezreddel vagyok idősebb nála. – motyogja halkan az orra alatt, de minden bizonnyal elfelejtette, hogy ugyan olyan jól hallom őt, mint ahogy ő engem. Erre az ikrek egyike azonnal figyelmezteti is.

- Fayette, nem ezért vagyunk itt! – Kis nézeteltérésük hasznomra válik, az előbbi kis közjáték után újra nyeregbe érzem magam. Legalábbis addig, míg újra rám nem függesztik a tekintetüket, hogy némán meredjenek rám hosszú-hosszú percekig…

- Öhm… Kérnek egy teát?