2. Fejezet - Döntésképtelenül

"Néha csak azért kell egyedül lennünk, hogy hiányozzon számunkra valaki, és ismét szerelmesek lehessünk belé."

/Andrew Matthews/

A frissen főtt kávé illata rángat az ébrenlét felé. A fejemre húzom a párnát, és azzal együtt a másik oldalamra fordulok. Halk nevetést hallok, majd besüpped mellettem a matrac.

- Ébresztő, Hercegnő! Odakinn hétágra süt a nap, te meg még mindig lebzselsz, nem szégyelled magad? – Hannah élénk hangjára nagy nehezen felnyitom a szemem, ülőhelyzetbe tornázom magam, és elfogadom a felém nyújtott kávét.

- Mondd, hogy álmodtam!

- Nincs olyan szerencséd. – Igen, gondoltam. Fintorogva beletúrok az alvástól összekócolódott hajamba, és mindeközben próbálok rendet rakni a gondolataim között. Ahogy végigfuttatom magamban a tegnapi eseményeket, eszembe jut Noah, és az, ahogy tegnap elváltunk.

- Hát a másik jómadár? – Barátnőm pimasz csillogással a  tekintetében mér végig.

- Hiányérzeted van? – Nem létezik az a pénz, amiért bevallanám, de ez a csaj túl jól ismer.

- Ne beszélj hülyeségeket! – A fejemet csóválva kimászok az ágyból. 

Az esélytelenek nyugalmával megyek a fürdőszobába, hogy valami emberi kinézetet varázsoljak magamnak. Ahogy belenézek a tükörbe, mintha egy zombi köszönne vissza rám, de komolyan! Festeni se festhettem volna vastagabb karikákat a szemem alá, pedig isten látja lelkem, Halloweenkor megpróbáltam. Azt hiszem, egy zuhany tényleg nem rossz ötlet. Megnyitom a hideg vizet, ledobálom magamról a ruháimat, és beszambázom a víz alá. A jeges víz érintése a bőrömön olyan, mintha ezernyi kis tűvel szurkálnának. ezért gyorsan megnyitom a meleg vizet, és így már a kellemesebb, langyos víz simogatását érzem. Jólesőn felsóhajtok, és lehunyom a szemem. A fejem kiürül, és csak a vízre koncentrálok. Meg egy viharszín tekintetre. A tulajdonosának érintésére, csókjára… Ó, bakker!

Újra elzárom a meleg vizet, de a bőröm forróságán már a jéghideg víz sem segít. A testem vágyakozik Noah közelsége után. Mi a franc van velem?! Elméletileg, és itt hangsúlyozom, hogy elméletileg, nekem nincs előírva, hogyan érezzek. Nem muszáj viszonoznom az ő „szerelmét”. De akkor valaki magyarázza már el nekem, hogy miért vetkőztetem gondolatban meztelenre! Fejemet tanácstalanul a csempének döntöm, és már rég nem érzem a hideg vizet. Nagyot sóhajtva elzárom a csapot, és feltűzöm nedves hajamat, felkapom a melegítőmet és egy citromsárga toppot. Furcsa, hogy ma nem kell iskolába mennem. Na, nem mintha bánnám… csak a körülményekkel nem vagyok megbarátkozva.

Tehát akkor összegezzünk: A legjobb barátnőm egy démon. A férfi, aki azt hiszi, hogy neki papírja van arról, hogy birtokolhat, szintén. És most akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mi lehetetlenebb: Az, hogy démonok léteznek, vagy hogy véletlenül közéjük keveredtem én is. Oké, én hiszek a természetfelettiben, de eddig azt hittem, hogy csak azért, mert túl sok fantasy könyvet olvasok. Tévedni emberi dolog.

- Kayla! Minden oké? – Hannah dörömböl a fürdő ajtaján.

- Persze.

- Bemegyek! – Résnyire nyitja az ajtót, és óvatosan beslisszol. Válla felett meglátok egy széles hátat, amin megjegyzem, nincs póló, és a pulzusom rögtön az egekbe szökik. Újra.

- Mi a gáz? – Igyekszem figyelmen kívül hagyni a kezem remegését. Hannah vet rám egy mindent tudó pillantást, majd kihúzza a széket a fésülködő asztal alól, és leültet rá. Kezébe veszi a hajkefémet, és óvatosan fésülgetni kezdi a hajam.

- Van valami, amit jobb, ha tudsz.

- Mégpedig?

- Emlékszel a rendőrre az Igazgatónál? – Óvatosan bólintok. Az a férfi nagyon megijesztett.

- Téged keres. Kint van a konyhába. Viszont Noah nem fog téged a közelébe engedni. – Döbbenetemben levegőt venni is elfelejtek. Hogy most az döbbentett le, hogy az a hapek kint ül a konyhámban, vagy, hogy Noah nem akar oda engedni, azt nem tudom.

- Mit keres itt?!

- Már mondtam. Téged. – Ekkor egy újabb ijesztő tény jut az eszembe.

- De hát Noah odakinn van! Őt keresi az egész rendőrőrs! – Az aggodalom elsöprő erővel hullámzott végig rajtam. Pánikomat megérezve, Hannah elneveti magát.

- Noah már nagyfiú. Tud vigyázni magára. A rendőr nem jött a konyhánál beljebb. Noah itt van a szobában, hacsak le nem lépett. – Amíg azon imádkozom, hogy Noah még csak a lakás közelébe se legyen, Hannah összegumizza a hajam. Kilépek az ajtón, és rögtön egy széles mellkasnak ütközöm. Meglepetésemben felnyikkanok. De legalább már van rajta egy felső. Mondjuk ez a fekete, feszülős, ujjatlan garbó nem sokat segít lehiggadni.

- Nem mehetsz oda, Kayla. – Hangja a vízesésre emlékeztet, akármeddig elhallgatnám, hogy beszél. De amint szavainak a jelentése eljut hozzám, felháborodottan a szemébe nézek.

- Már miért ne mehetnék? – Kikerülném, de a karom után kap, és gyengéden visszaránt maga elé. Érintésétől mintha villám cikázna végig rajtam, de ezt betudom a fizikának. Inkább, mint a másik lehetőség, mert ennyire könnyűvérű azért még én sem lehetek.

- Veszélyes.

- Miért lenne az? – Hannah kislisszol a szobából, és a konyhába megy, hogy ne legyen feltűnő a rendőrnek, hogy más is van itt kettőnkön kívül.

- Az a férfi nem azért jött ide, hogy beszélgessen veled, Kayla. – kihallom a dühöt a hangjából, de nem tudom mire vélni. Hannah odakinn kávéval kínálja a rendőrt, és felajánlja, hogy átadja nekem az üzenetét, de a férfi elutasítja. Inkább majd ő megvár. Milyen udvarias…

- Igaza van, Szivi. Ez a fickó nem beszélgetni, hanem baszélgetni jött. – Hannah úgy surran be az ajtón, akár egy macska, meg sem hallottam, hogy visszajött. Szinte látom magam előtt a saját arcom, amint lesápad, aztán elvörösödik végül meg elzöldül. Egyetlen szó jut az eszembe, de az intenzíven ver visszhangot a fejemben:

- Fúj.

Noah idegesen felmordul, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy egyedül az a tény tartja vissza attól, hogy itt helyben széttépje azt az ember, hogy még mindig a derekamon volt a keze. Ami engem persze egy cseppet sem zavar.

- Azért valahogy csak el kell tüntetnem innen, mielőtt eltűntnek nyilvánít… - Kicsusszanok Noah karjaiból, és fintora arra utal, hogy nem szimpatizál ezzel a mozdulattal. Sok bennünk a közös.

- Nem fogom hagyni, hogy a közelébe menj. – Hát ez így nem fog menni.

- Tudod mit? Kössünk kompromisszumot. Kimegyek, és elküldöm. Ha nem megy szép szóval, sikítok. Na?

- Nagyszerű gondolat, Kayla. A szomszédjaidnak hála az egész jard itt fog körözni a ház előtt, és akkor esélyünk se lesz elhúzni a csíkot. Penge a logikád. – Hannah gúnyosan meghajol felém, én azonban csak egy úrinő módjára felemelt középső ujjal reagálok.

Mélyen Noah szemébe nézek, és a szürke szempár vadul tekint vissza rám. Amikor rájön, hogy nem fogok visszavonulót fújni felsóhajt, és eláll az ajtóból. Nem nézek rá, csak kilépek a szobából, nyomomban Hannah-val. Ahogy belépek a konyhába, meghallom, hogy a férfi épp a fiókokat nyitogatja. Nem különösen érdekel. Ha nyomot keres, nem talál, ha unatkozik, lelke rajta.

- Segíthetek valamiben? – Annyi fagyosságot sűrítek a hangomba, amennyit nem szégyellek. És nem vagyok szégyenlős. A férfi ijedten becsapja a fiókot, és zavart tekintettel felém fordul. Zavara csak egy pillanatig tart, komótosan végigmér tetőtől talpig. Összehúzom a szemem, megpróbálok még megvetőbben nézni rá. Ha másban nem is, ebben profi vagyok.

- Miss. Sunrise, elnézést a zavarásért. Azt a parancsot kaptam, hogy nézzem meg, minden rendben van-e.

- Nos, mint látja élek és virulok, nem álltam szóba idegenekkel, szóval, ha most megbocsát, sok dolgom van. Gondolom egyedül is megtalálja a kivezető utat.

- Nem akarom sokáig feltartani. Merre tart? Akár el is kísérhetném. – A francba már! Hogyan tudnék megszabadulni tőle?

- Köszönöm, de ne fáradjon. Itthon várnak rám elintézendő feladatok, szóval ne pazaroljuk egymás idejét, az ajtót egyedül is megtalálja, igaz? – Hannah sokszor mondta már nekem, hogy olyan vagyok, mint egy diplomata. Úgy küldöm el az embert a francba, hogy szinte várja az indulást. A férfi szeme megvillan egy pillanatra, a szívem pedig minden ok nélkül hatalmasat dobban. Igyekszem megnyugtatni magam, hisz egy rendőrtől nem lehet félnivalóm. Nem lehet, ugye?

- Még be sem mutatkoztam önnek. A nevem Logan Harrisson. – Hidegen bólintok felé.

- Makayla Sunrise.

- Nos, akkor nem is fecsérlem a drága idejét, holnap ismét eljövök. Viszont látásra, Makayla.

- Viszlát, Mr. Harrisson. – Nem tetszik, hogy azt hiszi, köszönőviszonyban vagyunk. Hannah mélyet sóhajt mögöttem, és gondterhelten mered rám. Ahogy a bejárati ajtó becsapódik, Noah is csatlakozik hozzánk. Most Hannah és Noah között kapkodom a fejem. Tudom, hogy szavak nélkül is értik egymást, a gáz csak az, hogy Én nem értem őket.

- Valaki beavatna engem is? – Töltök magamnak egy pohár vizet, és leülök Hannah mellé. Noah ingerülten felpattan a székről, amin eddig ült, a falhoz lép és annak támasztja a hátát. Nem tudom nem észrevenni, milyen vonzó, amikor ideges. A francba!

- Ha még egyszer idejön, esküszöm, széttépem! – A hangjától ijedten összerezzenek, de nem ez az egyetlen, ami megrémiszt benne. A szeméből a halál tükröződik vissza, az eddig szürke szempár most vérvörösen izzik. Ezt a tekintetet látva már elhiszem, hogy tényleg egy démon…

- Vegyél vissza, Noah! – Hannah szigorúan rápillant a férfira, aki a felszólításra hátat fordítva nekünk távozik a lakásból. Úgy becsapja az ajtót, hogy hallom, ahogy pereg le a falról a vakolat.

- Valami rosszat mondtam? – Hannah megrázza a fejét, vet rám egy parányi mosolyt.

- Semmi olyat nem mondtál. Magára dühös. – Meglepetten bámulok zöld szemeibe. Már miért lenne dühös magára?

- Miért?

- Védeni akar téged, de úgy érzi, nem tud. Ha valami igazán dühíti, az a tehetetlenség. –  Elgondolkozva néz maga elé, miközben én a kezeimre meredek.

- Hannah…

- Hm?

- Mit kéne most tennem? – Bátorító mosolya arra ösztökél, hogy tovább beszéljek. Minden egyes szóval újabb könnycsepp gördül le az arcomon. Nem vagyok az a sírós fajta, de azt hiszem, kezdek kicsit besokallni. – Azt mondtátok, hogy van választásom. Hogy nekem nem kötelező úgy éreznem, mint neki. De akkor mond meg, hogy mi történik most velem?

Hannah egy elnéző mosollyal veszi ki kezemből a poharat, és fogja a sajátjába.

- Senki nem kényszerít, Kayla. Ez csak a te döntésed. Adj időt magadnak! Hidd el, Ő már nagyon régóta vár. Kibír még egy pár hetet. – Az utolsó mondatnál játékosan kacsint egyet, amin egyszerűen muszáj elnevetnem magam. Letörlöm könnyeim maradékát.

- Egyébként honnan tudtad, mit akar az az idióta?

- Mármint Harrisson? Ez az én képességem. Meg tudom mondani, kinek mi a szándéka. Mikor démonok ellen megyünk, nagyon hasznos tud lenni.

- Azta! – Az órám szerint alig múlt el tíz, és az egész napos unalom tudatában nyűgösen elterülök az asztalon.

- Mit fogok itthon csinálni egész nap? – Hannah nevetve vizet fröcsköl az arcomba.

- Nem kell itthon maradnod, csak a suliba ne menj be. Senki nem akar megölni, emlékszel? Amúgy meg, ha akarnának, se tudnának. Noah mindig a közeledben van.

- Hannah…

- Hm?

- Mi történne Noahval, ha történne velem valami? – Hannah elkomorulva hozzám fordul. Szemében annyi komolyság van, amennyit egész ismeretségünk alatt nem láttam még.

- Ilyenekkel ne viccelj, Kayla.

- Nem szándékozom kárt tenni magamban, nem vagyok mazochista. Csak egyszerűen kíváncsi. – Bizonytalanul néz először rám, majd az ajtó felé pislant.

- Ha arra vagy kíváncsi, hogy mit tennék, ha meghalnál, valószínűleg követnélek.

Ijedtemben összerezzenek. Óvatosan az ajtó felé pillantok. Noah ismét felvette a „nem-érzek-semmit-ne-is-kérdezd” kifejezést. Egyedül a szemeiben látok némi érzelmet, és minél tovább nézem, annál mélyebbre zuhanok bennük. Alig hallom, ahogy Hannah leteszi a kezében lévő poharat, és visszamegy a nappaliba.

Noah közelebb lép hozzám, és… fél térdre ereszkedik?!

- Sajnálom, hogy az előbb rád ijesztettem. – Hangja nagyon halk, közelebb kell hajolnom, hogy halljam, amit mond. Megérzem férfias illatát, a szívem azonnal kalapálni kezd.

- Nem ijesztettél meg, csak… meglepődtem. – Sose tudtam hazudni…

Felemeli a fejét. A szemem azonnal az ajkaira téved. Tudom, hogy már sokszor elhangzott, de: Mi a fene történik velem?! De mi lenne, ha… Mintha a gondolataimban olvasna, óvatosan az állam alá nyúl. Nem tudom, hogy mit tegyek. Tiltakozzak? Csak mert nem biztos, hogy akarok. Már érzem a leheletét. Megtámaszkodom a vállain, és öntudatlanul is előrébb hajolok. Az ajkait az enyémre simítja. Kezei a csípőmre kúsznak, hogy leemeljen a székről. Gyengéd csókja egyre éhesebbé válik, érzem, hogy ennél jóval többet akar. Lágyan megharapdálom az alsó ajkát, mire felmorran, és még erősebben szorít magához. A testem felforrósodik, annyira, hogy az szinte már fáj. Lábammal körülölelem a csípőjét, Noah a fenekemre csúsztatja a kezét. Nem bírok magammal, szinte szomjazom az érintését. Beletúrok a hajába, így közelebb tudom húzni a fejét, hogy jobban a szájához férhessek.

A csókot Ő szakítja meg. A vállára hajtott fejjel pihegek, míg Noah remegő kézzel a falnak támaszkodik. Amúgy meg halványlila gőzöm sincs arról, hogy keveredtünk oda. A lábam még mindig a csípőjét öleli, így érezhetővé vált… khm… sürgető vágya. Ahogy az enyém is… Egyikünk sem akar leállni. De amit csinálunk az nem helyes! Nincs egy napja sem, hogy megismertem. Ráadásul Ő egy… démon.

Óvatosan lerak a földre. A lábaim még egyáltalán nem működőképesek, kétségbeesetten kapaszkodok a felsőjébe.

- Az lesz a legjobb, ha… ha veszek egy hideg zuhanyt. – Óvatosan kibújok a karjai alatt. Nem tesz semmit, de tudom, hogy mire visszajövök, már nem lesz itt. Megnyugtató belegondolni abba, hogy nem csak én érzem kínosnak a helyzetet. Halkan becsukom magam mögött az ajtót. Eszembe jut az első találkozásunk. Az is valahogy így ért véget. Vörös arcom a kezeimbe temetem.

- Mi az Úristen történik?! – Halkan magam elé suttogok, mintha rajtam kívül más is lenne idebent. Azonnal megnyitom a hideg vizet, és ma reggel már másodjára zuhanyozom le. Természetesen hasztalan. Semmit nem érzékelek a hideg vízből. Noah érintése nyomán a bőröm ugyanolyan forró, mint amikor megérintett. Még érzem a csókját a számon, és azt kívánom, bár ne csak ott érezném. Egy perverz állat vagyok. Elzárom a vizet, kikászálódok, és egy köntöst kanyarítok magamra. Kilépek a fürdőből, és azonnal meg is torpanok. Az ablakon bámul ki, de jöttömre felpillant. A testem újra felforrósodik. Sóhajtva összébb húzom magamon a köntöst. Annak ellenére, ami az előbb történt, kifejezetten nyugodtnak tűnik. Velem ellentétben, aki most egy alig combközépig érő köntösben fesztiválozok a Férfi előtt, akiről legszívesebben letépném a pólót. Szép kis helyzet.

- Én csak… nem vittem magammal ruhát. – Motyogva elsétálok mellette. Pontosabban csak elsétálnék, ha hagyná. Elkapja a csuklómat, és szorosan magához ránt. Vihar szürke szemeit komótosan végigjáratja a testemen, egy-egy ponton hosszabban elidőzve. Mikor megszólal, a hangja valami elképesztően mély.

- Ne játssz velem, Kayla! Türelmes vagyok, de nem erről vagyok híres. Ha nem kellek, mond ki, és eltűnök. – Kezdek összezavarodni a hirtelen hangulatingadozásaitól. A gondolat, hogy elmegy, megrémít. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Fejem öntudatlanul is a mellkasába fúrom. Érzem, hogy izmai megmerevednek, majd ellazulnak érintésem alatt. Kezei cirógató köröket rajzolnak a csípőmre. Nagyot sóhajtva eltolom magam tőle, és viharszín szemeibe nézek.

- Mesélj magadról, Noah! – Parancsszerű kérésemre olyan döbbenet látszik az arcán, hogy egyszerűen muszáj elnevetnem magam. Kirobban belőlem a hangos kacagás. Ahogy összevonja szemöldökét, nem értve jókedvem okát, még viccesebb látványt nyújt.

- Mire vagy kíváncsi? – Hogy lenyugodjak, mély lélegzetet veszek, majd megköszörülöm a torkom.

Rád.

A gondolatra elpirulok, elhessegetem ezt a választ.

- Mikor születtél? Hol? Szülők és testvérek? – sorolom. Elgondolkozva mered az arcomra, tudtán kívül szítva a bennem lévő, amúgy is perzselő tüzet. Egyik ujja köré tekeri szőke tincsemet, azzal játszadozik.

- Sok évvel ezelőtt születtem.

- Pontosabban?

- Az idén leszek ötezer-százhuszonhat éves. – megrökönyödve hagyom abba felsője piszkálását.

- Atyaisten, ismerős az a kifejezés, hogy „cukros bácsi”?! Hannah azt, mondta, hogy néhány száz évig éltek! – Noah megvonja a vállát, arcát a hajamra fekteti. Teljesen olyan, mint aki menedékre, támaszra vágyik. Akaratlanul átölelem, és hozzá bújok. Mikor megszólal, akármennyire is hihetetlen, a hangja egy oktávval mélyebbnek hangzik.

- Kegyes hazugság. Egy régi halászfaluban születtem, ami most Olaszországhoz tartozik, de maga a terület már régen eltűnt a térképről. Két éves koromig ott éltem, majd a szüleim leléptek. Testvéreim nincsenek. – Elég rövidre fogta… Nem akarok a szemébe nézni, nem akarom látni, hogy szomorú, hogy szenved… Mégis eltolom őt magamtól. Szemei üresek, arca érzelemmentes. Egyvalamit látok rajta: a belenyugvást. Akaratlanul szakad ki belőlem:

- Nem először találkozunk már, igaz, Noah?