6. Fejezet: Egy régi barát

"A barátság nem más, mint testvéri viszony férfi és nő között. Két lélek közel jut egymáshoz, de nem olvad össze: akár két ujj egy kézen. Ez a barátság."

/Victor Hugo/

Azt mondtam volna, hogy álomtalan? 

Azonnal tudom, hogy csak álmodom, hisz anyám áll előttem, ráadásul mosolyog. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor szerepelt egy mondatban az „anya” és a „mosoly” szó. És még csak nem is kellene az összes ujjam.Félve pislogok rá, de ő egyre csak mosolyog. Kinyújtja felém a kezét, megsimogatja a hajamat. A hangja ismerősen cseng, most mégis valahogy idegennek tűnik.

- Kicsi Marguerite... Miért okozol mindenkinek fájdalmat? Hát nem lenne sokkal jobb neked az a másik? – Micsoda? Milyen másik? Kiről beszél?

- Nem értelek… - A könnyed mosoly lassan undorodó vicsorgássá alakul át. A keze a hajamba markol, az ismerős zöld szemek pedig fokozatosan sötétülnek, míg végül ónix feketévé válik.

- Ne merészelj ellent mondani nekem, Thesaurum! – Sikítani próbálok, de minden hang a torkomon akad. Bran gúnyos mosollyal egyre közelebb és közelebb hajol, amíg… 

- Kayla! – Egy ismerős hang folyamatosan a nevemet kiáltozza. Vajon miért ilyen aggodalmas a hangja?

- Kayla, ébredj fel! – Kipattan a szemem, de nem tudom behatárolni, hogy hol vagyok. Valami szorosan a kezem fölé szorítja a kezeimet. Kétségbeesve próbálok kiszabadulni, félve attól, mit akar Bran tenni velem.

- Kayla, nincsen semmi baj! Itthon vagy, biztonságban. Velem. – A szívem nagyot dobban. Hát persze! Hiszen itthon vagyok. Lassan lenyugszom, izmaim is ellazulnak. Felmérem a környezetemet, és megdöbbent a látvány. Noah fölöttem térdel, a testemet maga alá szorítva. Kezeimet szorosan összefogva tartja a fejem fölött. Széles vállától ugyan semmit nem látok, de biztos vagyok benne, hogy Hannah is itt van valahol. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de egy hangot sem tudok kiadni. Újra kezd elhatalmasodni rajtam a pánik. Hallom Noah mély, zengő hangját, és csak erre próbálok koncentrálni.

- Hannah, hozz egy pohár vizet! – Hallom barátnőmet eltrappolni. Noah lehajol hozzám, és egy apró csókot nyom a halántékomra. Aztán óvatosan ráharap a fülcimpámra, hogy utána gyengéden megnyalja a nyomot, amit hagyott vele. Kellemes bizsergés jár át. Fogalmam sincs, mi ösztönöz, de feljebb emelem magam, így a felsőtestünk szorosan összetapad. Noah-ból valami doromboláshoz hasonlító hang tör elő.Mielőtt akármit is tehetnék, Hannah kezd krehálni, az ajtónak támaszkodva.

- Nem szívesen zavarom meg ezt a meghitt szerelmi játékot, de itt a víz. – Tekintetemmel próbálom megüzenni neki, hogy fulladjon bele. Noah, őszinte sajnálatomra, lemászik rólam, hogy meg tudjam inni. Egy hajtásra legurítom az egészet. 

- Mit álmodtál, bébi? – Hannah letelepszik mellém az ágyra, pontosan ugyan úgy, ahogy előző nap én tettem. Szólásra nyitom a szám…Majd döbbenten becsukom. Újra kinyitom, megint becsukom. Ezt eljátszom vagy háromszor. Kétségbeesetten nyúlok az apró jegyzetfüzetemért az éjjeliszekrényen. Noah értetlen tekintetének kíséretében firkantom rá:

„Nem tudok beszélni!”

Eléjük tartom a füzetet. Elolvassák, majd egymásra pillantva egyszerre szólalnak meg.

- Bran – Noah letérdel elém, a térdemen támasztva meg magát. Furcsa, ők valahogy nem tűnnek meglepettnek.

- Figyelj rám, Kayla. Branról álmodtál, igaz? – Apró bólintás a részemről. – Valószínűleg amíg aludtál, ellopta a hangodat. Nem tudom, miért csinálta, de biztos vagyok benne, hogy ő volt.

Dühösen firkálom a füzetbe:

„A kurva anyját!”

Hannah dühösen csattan fel.

- Hogy beszélsz?!

„ Jelen pillanatban rohadtul sehogy! Ez a problémám!”

Ösztönösen lecsúszom az ágyról, és Noah ölébe fészkelem magam. Szorosan magához húz, hogy a mellkasába tudjam temetni az arcomat. Sötét, férfias illata még így, vészhelyzetben is megrészegít. Hannah felkel az ágyról, elkezd járkálni. Hangosan beszél, de valahogy nem akarom hallani. Nem akarom tudni, hogy miért nem lehet egy kis nyugalmam se. Nem akarom tudni, Bran miért nem hagy békén. Semmit nem akarok tudni, csak el szeretnék bújni a világ elől, beleolvadni Noah forrón ölelő karjaiba. 

- Oké, gondoljuk végig a dolgot. Bran belépett az álmaidba. Tiszta sor, erre minden démon képes. De miért a hangodat? Miért volt szüksége a hangodra?

„Kettőt és könnyebbet...”

Hannah morcosan rám pillant.

- El ne képzeld, hogy csak neked szar a reggeled! Nem a legkellemesebb arra kelni, hogy az ágyad döngeti a falat. Elképzelheted, mire gondoltam először. – Az utolsó mondata vad vigyorgásba fullad. Noah nem szól semmit, komor tekintettel bámul előre. Kemény arcvonásaival ellentétben, kezével gyengéden, szinte már óvatosan simogatja a hajam.

- Noah, neked van tipped?- Van, kettő is. Bran vagy azért vette el a hangját, hogy csapdába csaljon, vagy pedig büntetésből.

„Büntetésből?”

- Tudja mennyire szerettem régen a hangodat hallgatni. Hogy mennyire hiányzott. És erre akar rájátszani. Szerintem ez a valószínűbb.

- De sajnos ez csak a kisebbik problémánk. Tegnap este azon gondolkoztam, hogyha Bran tudja, hogy hol vagyunk, valószínűleg a Tanács is. Hamarosan egy újabb fejvadászt szabadíthatnak ránk…

„Tehát?”

Hannah helyett Noah válaszol:

- Tehát sürgősen el kell tűnnünk innen. – Óvatosan kiemel az öléből, nyom egy csókot a számra, és elkezd pakolni. Segítek neki, előveszem a legkisebb táskámat. Csak a legfontosabb dolgokra lesz szükségem. Pedig tegnap még azt terveztem, hogy ma suliba megyek. Úgy tűnik, ezt még az isten se akarja…Hárman együtt pillanatok alatt végzünk. Mire észbe kapok, Noah már az ajtón taszigál kifelé. A folyosón fázósan húzom összébb magamon vékonyka kardigánomat. Szerencsére egy vastagabb, szürke farmert vettem fel, egy fekete csizmával, ami a térdemig ér. Ahogy kiérünk az udvarra, Noah szembe fordul velem, és kitárja a karját. Gondolkodás nélkül sétálok az ölelésébe. Jutalmul egy apró puszit kapok a homlokomra.

- Hunyd be a szemed, és ne nyisd ki, míg nem szólok. – Vonakodva engedelmeskedek neki. Lábujjhegyre állok, és arcomat a nyakába fúrom. Érzem a kezét a tarkómon, mintha csak egy néma helyeslés lenne. Lassan úrrá lesz rajtam valami fura érzés…

Olyan, mintha valaki egy tojást ütött volna szét a fejemen, és most az csurogna egyre lejjebb. Elképesztően fura, ráadásul egy kicsit még gusztustalan is…Hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy csendben maradjak. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de nem akarom megzavarni őket. Ki tudja, milyen démoni cuccot csinálnak...

- Rendben, kicsim. Kinyithatod. – Kinyitom a szemem, de még hosszú ideig nem mozdulok.

Végül mégis elhátrálok a démon duótól. Óvatosan szemlélek körbe, de tetszik, amit látok.

Csodálkozva meredek a régies kőépületekre és a házakon futó növényekre.

„Hol vagyunk?” – mutogatom a kis füzetemet. 

- A világ legkisebb városában. Legyen elég ennyi. – Hannah karon ragad, és elkezd az erdő felé vonszolni. Zokszó nélkül megyek utána, hiszen semmire nem mennék azzal, ha patáliázni kezdenék. Mondjuk, teszem hozzá, ha akarnék, se tudnék… Köszi, Bran! Hogy rohadjon meg…

A fák egyre csak fogynak körülöttünk, míg végül egy mezőre érünk. Egy kunyhó előtt állunk meg. Kicsit közelebb érve veszem csak észre az épület mögött lévő szertár szerűséget. Megkerülve a kunyhót, ehhez a tákolmányhoz vezetnek. Belépek, és a csodálkozástól „elakad a szavam”…Egy aprócska nappaliban állunk meg. A vajszín szőnyegen gyönyörű, barna bőrkanapék foglalnak helyet, közvetlenül a hangulatos kandalló előtt. Beljebb megyek, hogy jobban körülnézzek. Pedig kívülről nagyon kicsinek tűnik ez az izé…

A nappaliból egy boltív vezet a konyhába, ahol a legmodernebb háztartási gépek foglalják el a helyet. Ámulva megcsodálom őket, majd egy lengőajtón át az étkezőbe tévedek be. Itt semmi szokatlan sincs, kivéve a luxus bárpultot…Visszatérve a nappaliba az ott talált két ajtó két szobába vezet. Mindkettőhöz tartozik egy-egy fürdőszoba.Döbbenetemben egyetlen szót írok a füzetembe: 

„Hűha…” 

Hannah nevetve vereget hátba.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, ez a tiéd? – Úgy nézek rá, ahogy a hülyékre szokás. Már hogy lenne az enyém? Noah lép mellénk, átkarolja a derekam.

- Ez amolyan nászajándék az egyik jó barátunktól. – Ellép tőlem, és egy falba szerelt kütyühöz lép. Megnyom rajta egy gombot, és beleszól:

- Nikolai, može li doći za minutu? – Most így hirtelen egyetlen kérdés jut eszembe: He? Nem telik el sok idő, hangosan dörömbölni kezdenek az ajtón. Ijedtembe nagyot ugrok és nagyon bátran Hannah mögé menekülök. Mielőtt akármelyikünk megmozdulhatna, kivágódik az ajtó, és egy húszas évei elején járó férfi lép be. Csoki barna haja rendezetlenül, kócosan hull bele csillogó jáde tekintetébe. Körbe néz a szobában, majd rajtam állapodik meg a tekintete. Senki nem mozdul, mikor felém veti magát. Viszont elvárásaimmal szembe nem akarja kitekerni a nyakam. Szorosan a karjaiba zár. Döbbenten meredek a mosolygó Noah-ra.

-Oh, dragi! Tako mi je drago vidjeti vas može ponovno! Da li me se sjetiti? Ili još ne? Nema problema, on će doći! – Nem úgy néz ki, mint akit zavar, hogy egy szavát se értem… Majd, mint aki észbe kap, eltol magától. – Ej, de megasszonyosodtál! 

Játékosan a fenekemre csap. Én csak tátogni tudok döbbenetemben. Noah, elfojtott nevetéssel a hangjában, magához húz.

- El a kezekkel! Kayla, ő itt Nikolai. Ő lakik a kunyhóban. – Bizalmatlanul bólintok.

- Jaj már, picinyem! Ne legyél már ilyen kis morcos. Legalább annyit bökj ki, hogy helló! – Ha tudná mennyi mondanivalóm lenne a számára…

- Ez a baj, Kolja. – Lép elé Hannah. Két puszit nyom az arcára, majd folytatja. – Nem tud beszélni. Ma reggel Bran, nos… Kontárkodott egy keveset.

- Ó, eszem a pici szívedet, te drága! Hadd orvosoljam a problémát! – Nikolai a torkomra fonja a kezeit. Kellemetlen emlékek kelnek bennem életre, de megpróbálom őket figyelmen kívül hagyni. Félelmem egyetlen bizonyítéka, hogy egy kicsivel erősebben markolom Noah pólóját. 

Nikolai nem szorít erősen, kezeiből kellemes bizsergés árad. Olyan érzés, mintha egy gombóc oldódna fel a torkomban. 

- Oké, drága! Mondj valamit!

- Valami. – Megkönnyebbülés árad szét az egész testemben. Bizalmatlanságom helyét a hála veszi át. Nikolaihoz fordulok, ezúttal én ölelem meg őt. Egy apró puszit is kap, örüljön neki.

- Köszönöm!

- Nema problema, Anđela.- Ha a kezeim közé kerül az a rohadék, én esküszöm, hogy a saját golyóit adom a szájába! – Bran gondolatára vicsorogni támad kedvem. Kolja, fenyegetésemet halván, hangosan felkacag.

- Ez az a vagány csaj, akit én ismerek!

- Elmeséled, honnan ismerlek? – Kérdésemre hangja lággyá válik.

- Egy évvel ezelőtt megmentetted az életemet, Anđela. Azt hiszem, Olaszországban történt. A római Pantheon melletti kis sikátorban csúnyán ellátták a bajom. Néhány démon nem érti azt a szót, hogy nem. Borzalmasak. Már bocsi, édeseim! – Bocsánatkérően int egyet Hannah és Noah felé. – Te találtál meg. Azonnal szóltál az uradnak, és csak ennek köszönhetem az életem. Hvala, kedvesem!

- Nem is tudtam, hogy voltunk Rómában… - Nagyszerű! Körbeutaztam a világot, és az égvilágon semmire nem emlékszem belőle. Fantasztikus! – Te nem démon vagy, ugye?

- Isus, dehogy! Egy mágus vagyok, kérlek alássan. – Ezek a szavak... Bunkóság lenne vajon megkérdezni, hogy homokos-e? 

- Értem. – mondom elnyújtva. Megpróbálok elnyomni egy ásítást, kevés sikerrel. Noah megszorítja a vállam.

- Nikolai, Kayla nagyon kimerült az utazástól. Pihennie kell.

- Ó, értem. Azzal a teleport cuccal jöttetek, igaz? Értem, az valóban borzalmas. Strašan! Jó pihenést, bogaram! – Ezzel fogja magát, és kisétál az ajtón.Mielőtt megszólalhatnék, valami megcsörren Noah zsebében. Érdeklődve szemlélem az ezüstszínű kis mobilt, amit elővesz. 

- Igen? – szól bele. Nem értem a választ, de nem lehet semmi pozitív. Noah arca megkeményedik, izmai megfeszülnek. Hannah karba tett kézzel figyeli Őt.

- Értem. Azonnal szólj, ha valami mást észlel. – Összecsukja a telefont, és Hannah felé fordul.

- Igazad volt. Bran ebben a pillanatban indította útjára a kereső brigádot. José azt mondja, nem túl boldog. Konkrétan dühöng azért, mert nem érzékel bennünket.

- Hogyhogy nem?

- Köszönhetően Nikolainak, a helyen védőburok van. Nem találnak meg minket, amíg ő azt nem akarja. – Vigyorogva karolok bele Hannah-ba.

- Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én csípem a fazont. Mondjuk, van benne valami… Hogy is fogalmazzam meg, hogy ne jöjjek ki belőle szarul?

- Mondd ki nyugodtan.

- Szerintem langyi a csávó. – Noah szélesen elmosolyodik, Hannah pedig hangosan röhög. Most mi van? Szerintem akkor is buzi.

- Nem tévedsz nagyon, bébi bogyó. De én megyek, szunyálok egy órácskát. Ez az utazás elég fárasztó. – Ezzel se szó, se beszéd, bevonul az egyik szobába. 

Igaza van, annak ellenére, hogy csak nemrég keltem fel, olyan érzésem van, mintha három napja nem aludtam volna.

 - Hannah-nak igaza van, Kayla. Gyere, aludj egy kicsit. – Követem Noah-t a másik szobába. Óvatosan lehúzom a csizmám, majd, úgy ahogy vagyok, elterülök a hatalmas franciaágyon. A hűvös, fekete selyem kellemesen simogatja a bőrömet.

- Egyébkén hol vagyunk, Noah?

- Horvátországban.

- Pontosabban?

- Humban.

Ó, erről a városról már olvastam néhány éve. Akkor azt hiszem, hat emberből állt a lakosság. Így már értem, hogyan tud Kolja védőburkot vonni köré. Noah elterül mellettem, a csípőmre fekteti a kezét. Apró köröket rajzol rá. A monoton simogatás egyre közelebb visz az alváshoz.Kedvesem hangját már csak félálomba hallom.

- Semmi baj, Kayla. Vigyázni fogok rád…