7. Fejezet: Ha nem jössz vissza...

"Nem érdekel, hogyan és miért jöttél az életembe, csak az volt a fontos, hogy jöttél. Nem emlékszem már, mi mindenben vétkeztem, de arra igen, mit tettem helyesen. Emlékszem rád. Te adtál értelmet az életemnek, te tetted különlegessé."

/Becca Fitzpatrick/

Valami fura, égett szagra kelek fel. Olyan, mintha valaki odaégette volna a rántottát. Félálomba kinyújtom a kezem magam elé. Valami keménybe ütközök, majd egy kis mocorgás után egy kéz simít végig a derekamon.

- Jó reggelt, hercegnő. – Hallom a mosolyt a hangjában. Nehézkesen kinyitom az egyik szemem. Nem tévedtem, Noah tényleg mosolyog.

- Mennyit aludtam?

- Átaludtad az egész napot. Már másnap van. – Hűha! Fáradt voltam, de nem gondoltam, hogy ennyire. Nagyot nyújtózkodom, és felülök az ágyba. Az égett szaghoz, egy ismerős hang motyogása is társul.

- Oh, kako se trulo, ti...¹ – Van egy olyan érzésem, hogy ezek nem épp dicsérő szavak voltak. Felvont szemöldökkel meredek Noah-ra. Ő csak megvonja a vállát.

 - Nikolai kedveskedni próbál, de nem egy konyhatündér. – Mosolyogva megcsóválom a fejem. Felállok, és Noah-val a nyomomban kisétálok a kis konyhába. 

Nikolai valóban a tűzhelynél ügyeskedik. Két tányér van mellette. Egyiken friss, illatozó palacsinta. A másikon szénné égett maradványok. Mennyiségben az utóbbi dominál…

- Jó reggelt, Kolja! – Megpördül, a testével próbálja eltakarni a reggelit.

- Á, dobro jutro², kedvesem! Remélem, jól aludtál. – Megpróbálom elfojtani a mosolyomat. Bólintok egyet, majd Hannah keresésére indulok. Kint találom meg, éppen a kunyhó tövében matat valamit.

- Mit csinálsz? –Rajtakapottan összerezzen.

- Semmit, csak… - Félénk tekintettel odébb húzódik, hogy lássam, mit takargat. A földben egyetlen apró, de gyönyörű krizantém eresztett gyökeret. A virág elképesztően fest, halványrózsaszín szirmai szinte tündökölnek. A táj többi színe fakónak és unalmasnak látszanak mellette.

- Ez gyönyörű… - Hannah egy gyengéd mosoly kíséretében végigsimít a virág szirmai.

- Igen, szerintem is. – Szeretném megkérdezni tőle, mikor ültette, de Noah karon ragad, és elvezet onnan. Bemegyünk a házba, ahol Nikolai egy kedves mosollyal fogad. Meglepett arccal fordul utánunk, amikor elviharzunk mellette. 

Noah abba a szobába taszigál, ahonnét még nem is olyan rég kijöttünk.

- Noah, mi ütött beléd?- Ne említsd az a virágot Hannah előtt! – Szinte egyszerre szólalunk meg. Értetlenkedve nézek a szigorú szürke szemekbe. Furcsa Noah-t ilyen komolynak látni. Úgy értem, általában mindig komoly, de azért tud lazítani.

- Miért?

- Az legyen az Ő titka. – Nem tetszik, hogy Hannah-nak titkai vannak előttem… De végül is, titka mindenkinek van. Fintorogva bólintok egyet. Noah leül az ágyra, magával húz engem is. Vicces, mennyire összeszokottak vagyunk, pedig alig ismerjük egymást. Vagyis, én alig ismerem őt. Szeretnék mindent megtudni arról az időről, amikor összeházasodtunk. 

- Noah, anya miért utál téged ennyire? – Egy könnyed mozdulattal végigsimít a hátamon. Kicsit homorítok, belesimulok a karjaiba.

- Nem tudom. Szerintem azért, mert féltékeny.

- Féltékeny? Mire? – kérdezem. 

- Arra, hogy vele ellentétben, neked rendes életed lehet. Már amennyire egy démon felesége tud rendesen élni. – Kérdőn bámulok fel rá, de ő a hajammal van elfoglalva. Megköszörülöm a torkom, mire felém kapja a fejét. Arcán egy halvány mosollyal, nyom egy puszit az orrom hegyére.

- Tudod, édesanyád nem volt párja a démonnak, aki az apád. – Elképedve akad el a lélegzetem.

 - Várj már egy kicsit! Azt mondtad, hogy egy démon csak egy Thesaurum segítségével nemzhet utódokat. De ez nem csak akkor van így, ha a Thesaurum és a démon párt alkotnak?

- Tény, hogy csak a Thesaurumok szülhetnek egy démongyermeket, de ehhez nem szükséges, hogy összetartozzanak. Az anyádat az egyik vadász erőszakolta meg a Fekete Szárnytól. Azt hiszem, Barega a neve. – Elgondolkozva döntöm a fejem Noah mellkasára. Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz információm a valódi apámmal kapcsolatban. Bár igaz, hogy soha nem fogom úgy szeretni, mint azt a férfit, aki felnevelt. Ez a Barega nekem csak egy idegen, akitől a DNS-em másik fele származik.

- Tudom, hogy szégyen, de valahogy nem tudom sajnálni anyát. Főleg nem akkor, ha ugyan ilyen elviselhetetlen természete volt akkor is, mint most. De ezzel a Bareakárkivel sem szívesen futnék össze… - Noah megrántja az egyik szőke tincsemet. Felemelem a fejem, így arcát a nyakamba tudja temetni. Forró leheletétől végigszalad a hátamon a hideg.

- Ha akarnál, sem engednélek a közelébe, Kayla. 

Nikolai ront be az ajtón, összeráncolt szemöldökkel.

- Szerintetek minek kínlódtam azzal a sok vacakkal, he?! Indíts ki enni! Eldobom az agyam! Én itt szenvedek nektek a reggelivel, ti meg egy köszit sem nyögtök ki. – Dohogva kirobog az udvarra, valószínűleg azért, hogy Hannah is megkapja a maga részét ebből a kiosztásból.Nevetve feltápászkodom az ágyról, magammal húzva Noah-t is. Kimegyek az étkezőbe, ott le is huppanok az egyik ablak mellett lévő székre. Noah is mellém ülne, de hirtelen megcsörren a telefonja. Előveszi az apró ketyerét. Hűha, ráncolja a homlokát. Nem hiszem, hogy ez jót jelent…

- Mi az, José? – A válaszból semmit nem érteni, de Noah feszült testtartása semmi jót nem jelez. A pulthoz sétál, az ott heverő kis jegyzettömbre firkant valamit. Felállok, és odasompolygok mellé. Rásandítok a papírra. Egyetlen szó van ráírva:

Lotos.

- Kösz, haver. Majd még jelentkezem. Igen itt van. Rendben, adom. – A kezembe nyomja a telefont. Értetlenkedve bámulok rá. Bíztató bólintására a fülemhez emelem a készüléket.

- Halló?

- Szervusz, Maki – Maki? Mi vagyok én, majom?! – Rég hallottam a hangod.

- Öhm… Ne haragudj, de ismerjük egymást? – José kedélyesen felnevet.

- Ne haragudj, elfelejtettem, hogy nem emlékszel rám. De ne félj, hamarosan visszakapod az emlékeidet. – Mohón csapok le a lehetőségre.

- Hogyan?

- Azt majd később elmondom. – mondja, majd köszönés nélkül bontja a vonalat.

- Bunkó. – mormogom, és visszaadom a telefont a gazdájának. Kíváncsian bámulom Noah elképesztően gyönyörű arcát. 

- Ki ez a José? – kérdezem. Ő nyom egy puszit az arcomra, és leül az asztalhoz. Nikolai kinn vitatkozik Hannah-val, így még mindig kettesben vagyunk.

- Az egyik vadászunk. Régen nagyon jól megértettétek egymást. – Felkelti az érdeklődésemet. Tény, hogy a hang a telefon másik oldalán szimpatikus volt. De ennyire azért nem alapozhatom meg a bizalmat, nem? Ha Noah mesél ezt-azt, talán tisztább lesz előttem a kép.

- Miért is? – Noah megrántja a vállát. Na ha Ő se tud többet, mint én, akkor csúnyán fogalmazva baszhatom… Sóhajtva hagyom annyiban, és leülök a frissen készített palacsinták mellé.

- Jut eszembe! Egyáltalán miért keresett? – Noah állkapcsa egy pillanatra megáll a falat rágása közben. Majd mintha mi sem történt volna, tovább evett.

- Kicsit utánajárunk az ottani dolgoknak. Jó, hogy jössz – A második mondatot a belépő Nikolainak címezi. – José hívott. Megvan a jelszó.

Kolja mögött Hannah győzedelmesen vigyorog. Én meg csak kapkodom a fejem közöttük. Egy kicsit már unom, hogy nem tudok soha semmiről, de kezdek hozzászokni. A nyugalom álarca egy pillanatra sem törik meg, rezzenés nélkül reggelizek tovább. Legalábbis addig, amíg Nikolai meg nem szólal. 

- Akkor holnap már indulhatsz is, Noah. – Kis híján nem köpöm ki a számban tartott falatot. Nagy nehezen lenyelem, majd rájuk förmedek.

- Na, ebből elég! Eltűröm, hogy úgy tegyetek, mintha nem lennék itt, de ezt már nem nyelem le! Mi az istent terveztek már megint?! – Hannah fölényes mosollyal ül le mellém.

- Látjátok? Mondtam, hogy itt borul nála ki a bili.

- Ne tereld a témát! – mordulok rá. Békítőleg felemeli a kezét. Noah felé int.

- Majd a férjed elmondja. Itt úgyis ő az érintett. – Azonnal rá kapom a tekintetem. Az én kedves uram higgadtan néz villámokat szóró szemeimbe.

- Holnap egy kis időre el kell, menjek. De nem tart tovább egy-két óránál.

- Hová mész?

- A főhadiszállásra.Egy gondolat fogalmazódik meg bennem.

- Egy nagy francokat!

Noah egy sóhajjal feláll, int, hogy kövessem. Elhaladok a vihogó Kolja mellett. Nem tudom megállni, odavetem neki:

- Neked is van mondandóm! – A vigyor lehervad az arcáról, nyugalmat erőltet magára, bár a szája sarka továbbra is rángatózik. Követem Noah-t a hálószobába, ott felvesszük a szokásos formációt. Ő az ajtó mellett megtámaszkodik, míg én leülök az ágy szélére. 

Nem szarozok, az nem az én stílusom.

- Nem akarom, hogy oda menj.

- Mit akarsz, mit tegyek? Örökké bujkálni akarsz? Mert én nem. – Hangja szinte már irritálóan nyugodt. Összevonom a szemöldököm, elbámulok mellette.

- Persze, hogy nem akarok. De biztos, hogy van más megoldás. – mondom. Igyekszem határozott lenni, hátha észérvekkel tudok hatni rá.

- Akkor hallgatlak. Te is tudod, hogy csak én mehetek.

- Noah, te szökevény vagy, rémlik? A kapun sem jutsz be feltűnés nélkül. – Megcsóválja a fejét. Az arcán ördögi mosoly virít.

- Ez hadd legyen az én problémám. – Lehajtom a fejem, igyekszem visszapislogni feltoluló könnyeimet. Sírni támad kedvem, két okból is. Az egyik legfőbb okom, hogy mióta tudomást szereztem a kapcsolatomról Noah-val, egy percre nem váltunk el. Az egy dolog, hogy elmegy egy órára, azt még ki is bírom. De nem azzal a tudattal, hogy lehet, nem jön vissza.A másik okom a szégyen, amit érzek. Hiszen én vagyok az, aki mindig megvetettem azokat a lányokat, akik sírtak-ríttak, mert a pasasuk elment egy kis időre. Én vagyok az is, aki soha nem függött mástól, hisz már régesrég egyedül élek, erre tessék. Itt sírbákolok, mert a férfi, akit szeretek, el talál menni egy órácskára…Nem emelem fel a fejem, úgy válaszolok neki. Próbálom megőrizni a maradék büszkeségemet. Ám a helyett, amit mondani akarok („csinálj, amit akarsz”), ez csúszik ki:

- Még csak most kaptalak vissza… - Oké, ennyit az önbecsülésemről. A hangom alig érezhetően elcsuklik, szememből kigördül az első könnycsepp. Noah egy szemvillanás alatt előttem térdel, arcomat gyengéden két hatalmas tenyere közé veszi.

- Így van. Még csak most kaptál vissza, így nem tervezem, hogy újra megszabadítalak magamtól. Kicsim, nem kell félned! – Gyengéden lehúz az ágyról, és az ölébe ültet. Szorosan hozzátapadok, arcomat mélyen a mellkasába temetem. Akárhogy próbálom elfojtani, nem tudok gátat szabni könnyeimnek. Noah türelmesen simogatja a hajam, apró puszikat nyom a homlokomra, az orromra, az arcomra.

- Mi lesz, ha nem jössz vissza? – kérdezem immár lenyugodva. Nem akarok erre gondolni, de ha nem kérdem meg, beleőrülök.

- Visszajövök.

- És ha nem?

- Akkor azt is túléled. – Elszörnyedve meredek rá. Aztán elszörnyedve nézek magamba. Nem, nem élném túl. Megrémülve tudatosul bennem, hogy olyan erősen ragaszkodom Noah-hoz, hogy ha történne vele valami, azon nyomban összetörnék.A szoba forogni kezd velem a hirtelen felismeréstől. 

- Nem… - Nem hagyom, hogy akármit is reagáljon. 

Erősen a nyakába csimpaszkodom, a számat szorosan az övéhez préselem. Meglepetten felnyög, de megrökönyödése nem tart sokáig. Egyik keze a pólóm alá vándorol, a másikkal a hajamba túr, így mélyítve a csókot. Nyelve a számba csusszan, selymes és érzéki simogatása felpezsdít, megrészegít. Helyezkedni kezdem az ölében. Fogalmam sincs, honnan ered az ötlet, de felsőtestét combjaimmal kulcsolom körbe. Ezzel mindkettőnknek édes fájdalmat okozok.

- Kayla – nyögi. – Ezt abba kell hagynod!

- Miért? – súgom. Ő válasz helyett a combomra zárja a tenyerét, és egy egyszerű mozdulattal a hátamra fektet. Felém hajol, viharszín szemeiben lázas vágy csillog.

- Azért – leheli a fülembe – mert később nem fogok tudni leállni.

Apró csókot nyom a számra, majd a nyakamra hajol. Az agyam még túl ködös ahhoz, hogy felfogjam, mire készül. Csak egy erős szívást érzek a nyakamon. Nem bírom tovább, hangosan felnyögök. Noah végigsimítja a csókfolt helyét.

- Mire ez elmúlik, visszaérek. – Kisimít az arcomból egy szőke tincset. Megcsóválom a fejem.

- Ennyi nekem nem elég. – Úgy mosolyog, mintha pont erre számított volna. Megnyalintja a foltot, amit okozott.

- Mivel lennél elégedett? – Kevésnyi gondolkodás után tudok csak felelni.

- Hagyj itt valamit. Biztosítékként. Valamit, ami arra ösztönöz, hogy mihamarabb vissza gyere. – Először csak döbbenten néz rám, majd elképedésemre hangosan kacagni kezd. Nem értem, mi olyan átkozottul vicces! Noah abbahagyja a nevetést, hozzám hajol. Olyan szenvedélyesen csókol meg, hogy minden egyes porcikám beleremeg. Nem áll meg itt, keze egyre feljebb csúszik a csípőmön, azért, hogy később a mellemen állapodjon meg.Nyögdécselve homorítok, próbálok a tenyerébe simulni. Nem hagyja, a keze még feljebb kúszik. Satuba fogja az arcomat, arra kényszerítve, hogy mélyen a szemébe nézzek.

- Itt hagyom neked a szívemet. Hiszen te vagy az egyetlen, akiért még meghalni is hajlandó vagyok. – Egy hirtelen mozdulattal a hátára fordul, magával rántva engem is. Ezután felül, és engem az ölében tartva, az ágynak támasztja a hátát.Így üldögélünk csendben, a gondolatainkba merülve. Szeretnék mondani neki valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarja hallani.Összeszedem a bátorságomat, a vállába kapaszkodva a füléhez hajolok. Hogy segítsen nekem egy kicsit, lejjebb hajtja a fejét. Egyetlen szót súgok a fülébe, és még ezzel sem tudom eléggé kifejezni azt, amit iránta érzek. 

- Szeretlek! – Furcsán megkönnyebbültem, amiért kimondtam. De idegességem azonnal vissza is tér. Noah teste megfeszül alattam, karjaival szorosabban von magához.

- Én is szeretlek! – Szinte csak sóhajtja, mégis olyan érzés, mintha a fülembe ordította volna. A szívem azon nyomban nekilódul, kapkodva veszem a levegőt, még a gyomrom is összezsugorodik.Ki gondolná, hogy egyetlen szó ennyi boldogságot képes okozni?

- Tudod, most mondtad ki először. – Kedves szavai hallatán megrökönyödöm.

- Ne már! Még soha nem mondtam?!

- De nem ám! Ideje bepótolnod! – Elhúzódok tőle, mosolyogva nézek a szemébe.

- Szeretlek!

- Még egyszer!

- Szeretlek!

- Még mindig nem elég! – Nevetve ismétlem el újra és újra.És mindig ugyan az az érzés kerít hatalmába. Már nincs olyan, hogy ő meg én.Most már csak olyan van, hogy mi…

¹ Ó, hogy rohadnál meg, te…

² Jó reggelt!