8. Fejezet: Ismeretlen ismerős

"Vannak kérdések, amelyeket nem teszünk fel, mert félünk a választól."

/Agatha Christie/

Idegeskedve sétálok fel-alá a szobánkban. Noah alig egy fél órája ment el Hannah társaságában. Mindketten váltig állították, hogy visszajönnek, méghozzá egy darabban, de én nem vagyok ilyen bizakodó. Nikolai is csak azért maradt itthon, hogy rám vigyázzon. Ritka szar érzés ám más nyakán koloncnak lenni…

- Kayla, minden rendben? – Az ajtón épp az említett dugja be a fejét.Mosolyt erőltetek, és úgy fordulok felé.

- Aha, minden oké. Csak… Aggódom egy kicsit. Tudod, hogy megy ez. – Lazaságot színlelve lehuppanok az ágy szélére, hogy aztán azonnal fel is pattanjak róla. Nem bírok egy helyben ücsörögni, egyszerűen nem megy!

- Anđela, még nincs fél órája, hogy elmentek. Mi lesz veled egy fél nap után?

- Fél nap?! – jajdulok fel. Nincs az az isten, hogy én ép ésszel kibírjak egy fél napot anélkül, hogy tudnám, mi van Noah-val és Hannah-val. Elkeseredetten rovom a köröket a szobában. Tehát, ennyit a lazaságról.

Nikolai egyetlen szót se szól, csak bezárja maga mögött az ajtót, és lehuppan a sarokban álló bőrkanapéra. Egy pár percig csendben figyeli, ahogy árkot vájok a padlóba.

- Anđela, én kezdek elfáradni. Nem akarsz leülni? – Célzásképpen megpaskolja a mellette lévő, üres helyet. Megtorpanok, egy pár pillanatra elgondolkodom az ajánlatán. Aztán fejcsóválva lépkedem tovább. Kolja egyszerűen felsóhajt, és a könyökét a térdén megtámasztva előre dől.

- Tudod, régen szerettem egy hozzád hasonló lányt. – Megmerevedek, és hitetlenkedve rábámulok. Nevetve legyint egyet. - Mi az? Nem hitted, hogy van olyan, akit én is szerethetek? – Kíváncsian odacsörtetek, és lehuppanok mellé az ülőalkalmatosságra.

- Nem, csak én azt hittem, hogy te… tudod, hogy… - Hogy a halálba lehet ezt illendően megfogalmazni?!

- Hogy meleg vagyok? Korántsem, bár a saját nememet sem vetem meg, de most nem ez a lényeg. Tudod, Irina és én soha nem töltöttünk külön egyetlen éjszakát sem. Ha csak pár órára kellett elválnunk, már az is kínszenvedésnek bizonyult. Bár mint később kiderült, inkább csak nekem… Mint a Világegyetem első és leghatalmasabb varázslója… Ne nézz így rám, ezt mások találták ki! Tehát, mint a Világegyetem első és leghatalmasabb varázslója, rengeteg megbízást kaptam a világ minden tájáról. Sokat voltam távol, bár a nap végére mindig visszaértem, minden külön töltött perc órákig tartó veréssel ért fel. Irina végül besokallt. Összefeküdt valami köpcös „ki-ha-én-nem” senkiházival.

- Édes Istenem… Annyira sajnálom, Nikolai. És mi történt az után, hogy megtudtad?

- Semmi, mert túl későn tudtam meg. Pont egy megbízatást teljesítettem. Mire hazaértem, Irina a bűntudattól vezérelve felvágta a saját ereit, és elvérzett. Még élt, mikor utoljára a karomba vettem. De a szemében csak a megvetést láttam.

- De hát az előbb azt mondtad, hogy bűntudata volt…

- Persze, hogy az volt. Csak nem miattam. A másikkal olyan hevesen szeretkeztek, hogy a szenvedély hevében kitörte a pasi nyakát. Ekkor döbbentem rá, hogy Irinát soha nem érdekelte, hogy én távol vagyok, vagy sem. Mindent megadtam neki, amire vágyott, de többre nem kellettem neki. – A hangja úgy remeg, mintha azonnal elsírná magát. 

Nem szólok, hagyok neki időt arra, hogy visszanyerje az önuralmát. Kis idő elteltével szólalok csak meg.

- Kolja, van valami, amit meg szeretnék kérdezni Hannah-val kapcsolatban. – Kérdőn felém tekint. Tudom, hogy megígértem Noah-nak, hogy nem beszélek erről. De arról volt szó, hogy Hannah-t nem kérdezem, ugyebár?

- A házad előtt van elültetve egy krizantém. Noah azt mondta, ne kérdezzem Hannah-t erről, de akkor sem hagy nyugodni a dolog. Miért olyan nagy szám az a virág?

- Anđela, ez egy nagyon hosszú mese…

- És nekünk úgyis annyira sok időnk van, hogy muszáj valahogy elütni, nincs igazam? – Nikolai beletörődötten sóhajt egyet. Szerintem már rég megbánta, hogy leült velem beszélgetni…

- Az a virág… Hannah egyetlen reménye a boldogsághoz.

- Nem értem… - Nikolai bizonytalanul beletúr csoki barna hajába. Meredten néz a semmibe, mintha a megfelelő szavak után kutatna.

- Nem tudok erről túl sokat, Anđela… A démonok között rengeteg mese és legenda kap szárnyra. Ez is egyike ezeknek. Bár megvallom őszintén, nagyon nem hiszek az ilyesmibe.

- De hát te is varázsló vagy… - mondom bizonytalanul. Csak legyint egyet felém.

- Nem kell mindent elhinni, amit rólunk olvasol. Ami a virágot illeti, a démonok úgy hiszik, hogy ha elültetnek egy virágot, az addig virágzik, amíg fenn áll az esély arra, hogy két, talán összetartozó lélek meg nem találja egymást.

- Csak talán összetartozók?

- Aha.

- Ez… Hülyeség. – Diadalittasan kitárja felém a kezét.

- Ugye, én is ezt…

Nem tudja befejezni, a ház váratlanul erősen megremeg. Bevallom, valahogy nem lep meg… Kívülről tényleg elég instabilnak látszik…

- Hé, az csak a látszat! – szól hátra Nikolai a válla felett, miközben a szobából rohan kifelé. Hangosan mondtam volna?Mielőtt Kolja az orromra csaphatná az ajtót, kisurranok mögötte. A ház újra megremeg. Hirtelen észbe kapok. Valaki a bejárati ajtót püföli, méghozzá teljes erőből! 

- Nyisd már ki, te Merlin fajzat! – Nikolai vicsorogva az ajtóhoz megy, és izomból kirántja azt.

- Senki nem hívott ide, vérszívó! – A biztonság kedvéért takarásban maradok, de igyekszem kikukucskálni Nikolai válla felett.Mielőtt bármit is tehetnék, a valaha látott legfurább szempár mered rám. Tekintetének izzásától akaratlanul is hátrahőkölök.A férfi szemei olyanok, mint a gyémánt. Szikrázását egyedül az az obszidián karima enyhíti, mely körbeöleli őket. Erőnek erejével szakítom el a pillantásom róla. 

- Gyerünk már, mozdulj odébb! – Konkrétan félrelöki az útját álló Kolját, és felém lépdel. Kinyújtja felém a kezét, és az ujjai közé csippenti az egyik kiálló szőke tincsemet. Meglepetésemre az orrához emeli, és vesz egy mély levegőt. Döbbenten meredek a hajamat tartó kezére, így későn veszem észre az arcát, ami túl közel került hozzám.Reflexből pofon vágtam, és hátra ugrottam.

- Hallottál már a magánszféráról?! – förmedek rá. Hitetlenkedve dörzsöli meg az ütésem nyomát. Tanácstalanul bámul a fintorgó Nikolaira.

- Nem emlékszik rád, seggfej!

- Anyád!

- Mi van? Nekem ugatsz? – És ez ment percekig. Megelégelve a helyzetet, hogy (micsoda meglepetés!) megint nem tudok semmit, rájuk mordulok.

- Valaki sürgősen mondja el, hogy már megint mi a franc folyik! Miért van itt ez az ürge – mutatok az újonnan érkezettre – miért szagolgat, és egyáltalán ki a halál?!

A férfi megköszörüli a torkát, beletúr hidrogén szőke kefehajába, megigazítja az ingét  felhúzza a nadrágját, végigsimít egyhetesnek tűnő borostáján…

- Ne szarozz már annyit! – veti oda Kolja.

- Ne pofázz bele! Nos, akkor bemutatkoznék. A nevem Alexander Moarta. Én vagyok a vámpírfaj egyik legöregebb, legbölcsebb, és legélelmesebb tagja. – Aha, meg a legszerényebb. Hirtelen eljut a tudatomig, amit mondott.

- Hogy… Hogy te egy… Vámpír? – Csak nyekegni tudok. Elvonszolom magam a kanapéig, és lehuppanok rá. Alexander mellém ül, mire azonnal távolabb csúszok tőle.

- Tartsd távol tőlem az agyaraidat! – Sértődötten felhúzza az orrát, de egy apró mosoly játszik a szája szélén. Moarta¹, mi? Találó név egy vámpír számára… – Várj, kitalálom! Téged elméletileg ismerlek, mert találkoztunk valamelyik isten háta mögötti helyen. – Gúnyos hangnemem nem riasztja vissza.

- Semmit nem változtál. Ugyan olyan vagy, mint egy éve.

- Nagyszerű. És veled hol futottam össze? Németországban? Esetleg Párizs?

- Portugáliában. – Ó, nagyszerű. Eldöntöttem! Amint vége ennek a Bran mizériának, és befejeztem a sulit, világkörüli útra indulok!

- Mit keresel itt, pióca? – Nem tudom nem észrevenni, hogy a kedves Nikolai ilyen ellenségesen viselkedik.

- Hallottam, hogy Noah végre összekaparta magát, és színt vallott Kayla előtt. Mivel Bran köztudottan idegbeteg, mert sehol nem lel benneteket, gondoltam, hogy itt lesztek. És merre van a másik gerlice?

A kérdése hallatán idegességem azon nyomban visszatér. Már legalább másfél órája nem hallottam Noah és Hannah felől. 

- Noah és Hannah éppen el vannak foglalva. – Alexander kérdőn felvonja a szemöldökét.

- Hannah?

- Hannah Kayla legjobb barátnője, és Noah társa. – A férfi ráncai elmélyülnek.

- Azt hittem Noah társa Kayla… - Kolja elkínzottan felnyög.

- Azt mondtam, hogy a társa, és nem az Egyetlene. Csak a vámpírok számára jelent a társ Szeretőt. Ennyit sem tudsz, idióta? – Lábjegyzet: Feltétlenül meg kell kérdeznem Nikolait, miért viselkedik ilyen bunkón.

Elmerengve ücsörgünk a kanapén, mikor megcsörren a mobilom. Noah-val épp az indulása előtt cseréltünk számot.Mint az őrült, ugrottam a telefonomra. Sajnálatomra a készülék nem jelzett ki számot.

- Halló?

- Kayla? – Ó, na ne már!

- Honnan szerezte meg a számom, Mr. Harrisson?

- Az édesanyjától kaptam meg. Hol a csudában van?! Arról volt szó, hogy otthon marad. – Édes istenem, mikor szabadulok már meg ettől az alaktól? Már a hangja is irritál!

- Semmi probléma nincs, Mr. Harrisson. Egyszerűen egy biztonságosabb helyre költöztem egy időre. Amúgy meg, miből jött rá, hogy nem vagyok otthon?

- A lakása közepén állok. – Hogy hol?! Hogy a francba került be oda?!

- Mit keres maga a lakásomban?!

- Nem nyitott ajtót, mikor jöttem leellenőrizni, hogy minden rendben van e. Nem volt más választásom.

- Maga mégis mit… - Nikolai kapja ki a kezem közül a mobilt. Fagyosabb hangon szólal meg, mint amit én valaha is megütni tudni fogok.

- Ehhez nem volt joga. – Tisztán hallom Harrisson hangját a készülékből. Nikolai kilétét, és a hozzám fűződő kapcsolatát firtatja. Kolja nem válaszol, szimplán rácsapja a telefont. Mondtam már, hogy mennyire csípem a srácot?  

- Kayla, régen zaklat ez az ember? – kérdezi. Összeráncolt szemöldöke alól megrovó pillantásokat lő felém.

- Most mi van? – Emelem fel a kezem védekezően – Nem tehetek róla, hogy rám akadt!

Alexander is érdeklődve kapja fel a fejét.

- Zaklat? Megöljem? – Rá pillantok – Most miért? El tudom intézni, hogy balesetnek látszódjék!

- Ebben nem kételkedem! – Mosolyogva csóválom a fejem ártatlan arckifejezésére.

- Kayla! Kayla?! – Hannah! A hangja a szobám felől jön. Kilököm magam alól a kanapét, és teljes gázzal rontok be. A látvány elrettentő. Hannah talpig vérben támaszkodik a falnak. Zöld szemei rémülettől csillognak.Valahogy úgy, ahogy az enyéim is csilloghatnak.

Odarohanok hozzá.

- Mi történt Hannah? Hol van Noah?! – Megragadja a kezem. Az orromat valami furcsa illat csapja meg. Talán… pézsma?Nikolai hangja tör át kezdődő kábulatomon.

- Menj a közeléből!

Későn veszem észre Hannah vérszomjas mosolyát. A zöld szempár helyett immár egy ónix fekete tekintet fúródik az enyémbe. A sötétségen egyetlen, nem kívánatos hang tör át:

- Köszönöm a közreműködést, Thesaurum!

1=Halott