9. Fejezet: Áldozat és Ígéret

"Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél."

/Müller Péter/

- Ez most komoly?! – Egy kisebb pánikkal rángatom meg a csuklómra erősített láncokat, amiket a jó öreg Bran a hátam mögött levert cövekhez erősített. Ez a mocsok úgy megkötözött, mint egy rühes kutyát! Hannah mellettem még eszméletlen, én is csak pár perce tértem magamhoz.

- A legkomolyabb, Hercegnő. Nem akarnám, hogy az első adandó alkalommal megszökj. Annak Hannah látná a kárát. – Bran arcán gunyoros kis mosoly virít. Olyan szívesen letörölném…

- Hol vagyunk? – Bár Bran nem említette, hogy meg akarna ölni, nem szívesen adok rá időt, hogy meggondolja magát.

- Szeretnéd tudni, Thesaurum? – Közelebb lép, mire én egy kicsit hátrébb húzódom. Észreveszi ezt az önkéntelen mozdulatot, a gúnyos mosolya még szélesebbé válik.

- Helyes. Félsz tőlem? Hát félj. Te az én tulajdonom vagy, de másnak akartad magad odaadni, Thesaurum. Ez pedig büntetést von maga után, Kedvesem. – Megvetően lepillant rám, majd hozzáteszi. – Persze, előbb még meg kell ölnöm azt, aki a bűnre csábított. 

A kő, amelyről nem is tudtam, hogy eddig a szívemre nehezedett, azonnal leesik. A hatalmas megkönnyebbüléstől könny szökik a szemembe. Noah biztonságban van. Egyelőre.

- Hogyan találtál rám? – kérdeztem. Az előző kérdésemre úgysem válaszolt. Bran úgy néz ki, mint aki mérlegeli, mennyit mondhat el nekem.

- Hannah árulta el.

- Hazudsz! – Gondolkodás nélkül vágom a fejéhez. Hannah soha nem árulna el engem. Mindig számíthatok rá, és ez fordítva is igaz. Ezt ő is tudja.

- Pedig jobb, ha megbarátkozol a gondolattal. Igaz, kellett egy kis rábeszélés.

Öntelt vigyora hirtelen egy nem is olyan távoli emléket idéz bennem vissza. Hannah, tetőtől talpig véresen. Ónix színű szemek. És ugyan ez az öntelt mosoly.

- Te voltál az… - Nem kell magyarázkodnom, Bran azonnal veszi az adást.

- Hannah volt.

- De te irányítottad, igaz? Ezért árulta el, hogy hol vagyok. – Teljesen biztos vagyok az igazamban. Se Hannah, se Noah nem mondta soha, hogy a démonoknak van-e ilyen képességük, de tuti, hogy Bran valahogy belemászott Hannah fejébe. Más magyarázatot nem vagyok hajlandó elfogadni.

- Nem is rossz, Thesaurum. Őszintén sajnálom, de most magadra kell, hagyjalak. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan társaságod is lesz. – Állával Hannah felé bök, majd hátat fordít és kivonul a cellából. 

Amint magamra maradok, megpróbálom felmérni a lehetőségeimet. Megpróbálhatok kiszabadulni, bár kulcs nélkül erre nem sok esélyem van. Hannah-t pedig semmiképp nem hagyom itt. Segítségért sikítozhatok, de ha valaki a megmentésünkre jön, vagy elvonom a figyelmét, vagy épp másét terelem rájuk. Tehát ezt is kilőhetem.Akkor egyetlen választásom maradt. Csendben imádkozom azért, hogy valaki kivigyen innen.Komolyan undorodom magamtól. Nem akarok az a tipikus, filmbéli főhősnő lenni, aki várja a megmentőjét fehér lovon. Eddig is megvoltam egyedül, hát ezt is megoldom valahogy!

Amennyire a lánc engedi, feltápászkodom, és körbefordulok a cellában.Ahogy így elnézem, minden valószínűség szerint egy várbörtönben vagyunk. A cellám egyik sarkából jéghideg fuvallat jön felém. Ez, és hogy a mennyezet kupola alakú, azt eredményezi, hogy egy toronyban vagyunk. A tornyokra nem szoktak nagy figyelmet fordítani. Ha szerencsém van, az alsóbb szintekre állítottak minden őrt. Ha Hannah-t magához tudnám téríteni, talán valahogy odakintről is lejuthatunk. Feltéve, ha lyukat tudok a sziklába kaparni.Istenem, hogy én mekkora állat vagyok!

- Kayla… Annyira sajnálom… - A suttogás alig halható. Hannah felé kapom a fejem. Zöld szeme éppen csak résnyire van nyitva, de a bűntudat és a keserűség még így is azonnal kivehető a sötétben. Kicsit esetlenül odabotorkálok hozzá. Letérdelek elé, hogy kisimíthassam az egyik vörös tincsét a homlokából.

- Mindketten tudjuk, hogy nem tehetsz róla. Nem a te hibád volt.

- Tudtam, hogy mit csinálok. De olyan volt, mintha a saját testemben lettem volna külső szemlélő. Én tényleg nagyon sajnálom! – Hjaj, de sokszor fogom még ezt hallani…

- Ne sajnáld, nem csináltál semmi rosszat. Inkább találjuk kis, hogy hogyan jutunk ki innen. Te tudod, hol vagyunk egyáltalán?

- Persze. A Fekete Szárny főhadiszállásán.

- Pontosabban?

- New York, édesem, New York. – Baszki… Otthon, édes otthon…

- És hogy jutunk ki innen?

- Hát, ha Branon múlik, akkor darabokban. – Jó isten, Hannah meg a morbid humora. Szavaival ellenben az arcán semmi jókedv nem látható. Ő is feláll, és amennyire láncai engedik, körbesétál a cellában. Példáját követve én is felállok, és a falhoz sétálok. Ahogy körbe-körbe járok, megérzem, hogy egy aprócska kis helyen erősebb a huzat.

- Hannah! – Szinte még ki sem ejtettem a számon a nevét, már ott áll mellettem. Ő is észreveszi az apró lyukat. 

- Kayla, kutasd át a zsebeimet. Bran elég maradi, remélem nem jutott eszébe kiüríteni őket. – Ugyan nem szokásom, de most engedelmesen leguggolok elé, és elkezdek turkálni a zsebeiben. Kis idő után meg is találom, amit keresek.Egy apró mobiltelefont.

- Fel kell hívnunk Noah-t. Biztos, hogy már aggódik!

- Nem! Az ő mobilját tuti, hogy figyelik. Lehet, hogy Bran régimódi, de nem minden vadász az. Ha neki nem is, másnak biztos, hogy eszébe jut lehallgatni. Noah most a poklok poklát vészeli át. De ki kell bírnia egy kicsit. Mondom a számot. – Hannah kétszer is lediktálta, hogy ellenőrizhesse, biztos helyesen írtam-e be. Hannah füléhez tartom a telefont. Halk kattanás jelzi, hogy akit hívunk, fogadta a hívást. 

- José? Kérlek, mondd, hogy épp a főhadiszálláson vagy!... Nagyszerű! Igen, tudom… Mondd meg neki,hogy jól van. Ne engedd magánakciózni, mert biztos, hogy Bran figyelteti valahogy… A hetesben… Oké, itt várunk! – Int nekem egyet. Elveszem a fülétől a telefont, és visszacsúsztatóm a zsebébe.

- Mi a szitu? – kérdezem. Kezdek komolyan kételkedni magamban. Mindig olyan nyugodtan kezelem a vészhelyzeteket. Most mégis, még soha nem érzett pánik szorítja össze a torkomat. Jó, az is igaz, hogy még soha nem fenyegetett a veszély, hogy elrabolnak és megölnek, de akkor is. Mindennél jobban vágyok arra, hogy Noah a karjaiban tartson, hogy olyan kicsire húzzam magam az ölében, hogy eltűnjek. Noah mellett nincs semmi félnivalóm, Ő vigyáz rám és megvéd. És talán Ő az, aki a legjobban szeret. Ő az, akit a legjobban szeretek. És most, hogy nincs velem, úgy érzem, nem kapok rendesen levegőt. Mintha a lelkem egyik felét kitépte volna, és ott lenne nála, a szívemmel egyetemben. Biztos vagyok benne, hogy ez így is van.

A gondolatmenetemet valami fura, ütemes zaj szakítja félbe. A fal túloldaláról jön. Ránézek Hannah-ra, de ő csak egy mindent tudó pillantással válaszol, így hát tovább fülelek. Nem is tudom mihez hasonlítani.  Talán… szárnyak?Megremeg előttünk a kőfal, aztán apró kavicsok formájában kezdd mállani, egyenesen a szemem előtt. Ha nem látom, el se hiszem! Hannah a földre ül, erősen koncentrál a falra. Tétovázva huppanok le mellé.

- Figyelj főnök, nem akarok beleszólni, de nem vagyok biztos abban, hogy ez a legalkalmasabb pillanat a sziesztára.

- Nincs más választásunk, Kayla. Ez az egyetlen lehetőségünk. – Ugyan olyan elkeseredett a hangja, mint az enyém.

- Hannah, ez még órákig eltarthat! Biztos vagy benne,hogy…

- Teljesen. Ami kintről a falat bontja José kis kedvence. Meg tudná csinálni gyorsabban is, de az hatalmas zajjal járna. Bran még azelőtt elkapna minket, hogy egyet lélegzenénk. – Magam elé meredve bólintok. Nem tudok mást csinálni, nem igaz? Csendben figyeljük, hogy lesz az aprócska lyuk egyre nagyobb és nagyobb. Unaloműzésképpen megpróbálok beszélgetést kezdeményezni kedves cellatársammal.

- És ez a kis kedvenc… Tulajdonképpen mi is?

- Nem igazán tudom megmondani, mihez hasonlít. – vonja meg Hannah a vállát. Aha, ez érdekes. Újra néma csendbe burkolózunk. Órák telnek el, mire a rés kitágul annyira, hogy kimásszunk rajta. Ezalatt az idő alatt csak egy karmos lábat tudtam megfigyelni. Ahogy kidugom a fejem, egy bazi nagy, barna szempárral kerülök szembe. Hannah nem túlzott, tényleg nem hasonlít semmire. Első benyomásom az lenne, hogy ijesztő, de közben van benne valami, ami csábít arra, hogy megérintsem…A hatalmas lény egész testét, beleértve szélesre kitárt szárnyait, pikkely borítja. A teste olyan, mint amilyennek a kínai sárkányokat ábrázolni, csak fekete. Viszont a pofája valami eszméletlen. Mintha összeraktak volna egy kobrát, egy lajhár makit és egy macskát. Ennél jobban képtelen vagyok leírni. Míg én ebben a csodálatos lényben gyönyörködöm, Hannah sürget hátulról.

- Kayla, jön valaki! Azonnal el kell tűnnünk innen! – Mondd, hogy rosszul értem, de…

- Ugye most nem azt várod, hogy én felülök ennek a micsodának a hátára? – Sürgető pillantása mindent elárul. De igen, naná, hogy azt akarja…Veszek egy mély levegőt, és elrugaszkodom. Ahogy a pikkelyekhez ér a lábam, ámulva veszem tudomásul, hogy még csak meg sem remegett a súlyom alatt. Hannah habozás nélkül ugrik utánam, de már hallom az őrök kiabálását. Kicsit előrébb kúsznék, de valamiben megakadok. Értetlenül nézek vissza, mi akadályozott meg.

A láncok!

Elkerekedett szemekkel tudomásul bennem, hogy elfelejtettük a láncokat. A kezünk annyira hozzászokott a kényelmetlen tartáshoz, hogy már fel se tűnt.

- Hannah, a láncok! Az Őrök vissza fognak rántani! – A pánik régi ismerősként kúszik fel a torkomba. Hannah nem idegeskedik, egyszerűen csak eltépi a láncokat. Istenem, mindig elfelejtem, hogy Ő is démon… Egy olyan démon, akinek az egyetlen szerelme a mi örök ellenségünk.Szívás… 

- Megállni! – A hatalmas ordítást egy vijjogó szirénahang nyomja el. Valószínűleg megszólalt a riasztó. José állatkája egy hatalmas üvöltés kíséretében még magasabbra emelkedik. Tériszonyommal harcolva próbálok nem lenézni.

Hannah halk nyöszörgésére odakapom a fejem. Görnyedten kuporog a lény karcsú nyakánál, kezét a fejére szorítva. Egyensúlyozva siklok oda hozzá.

- Mi történt? Hannah, megsérültél valahol? – Aggódva érintem meg a vállát.

- Bran… Megpróbál beférkőzni.

- Zárd ki! – A szavaim már majdnem parancsnak hatnak. Hannah elkeseredve néz fel rám. Vörös haja még inkább kihangsúlyozza arca sápadtságát.

- Nem olyan könnyű.

- Az érzelmeid miatt tart a markában! Próbáld meg gyűlölni őt! Csak egy kicsikét! – Könyörgő hangvételem nem segít rajta, csak könnyeket csal a szemébe. 

- Kayla, itt kell hagynod. Menj vissza Humba, szedd össze a többieket, és tűnjetek onnan!

- Nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagylak! – mondom pár perc szünet után. Hannah arcán a gyötrelem egyre erősebb.

- Muszáj! Ha veletek maradok, Bran megtalál benneteket, még a világ végén is. Nem én fogom okozni a veszteteket. Azt akarom, hogy boldog legyél. – Mosolyog fel rám könnyes szemmel.Oké, most már mindketten sírunk. Nem várva meg a válaszom, folytatja.

- Luram elvisz téged, ne aggódj emiatt. – utalt ezzel José kedvencére. Remegő ajkakkal megcsóválom a fejem. 

- Én ezt nem akarom. – Már nem hallja, nemes egyszerűséggel leugrott uramról.

 Sikolyomat a fenevad hatalmas ordítása nyomta el. Hannah eltűnt a szemem elől, azt se láttam, biztonságban földet ért el.Istenem, hagytam, hogy a legjobb barátnőm leugorjon egy repülő szörnyeteg hátáról, hogy aztán több mint háromezer métert zuhanjon a semmibe! Hát milyen barát vagyok én?!

De nem fogom hagyni, hogy elhagyjon, ebben biztos lehet. Ő egyike azoknak a személyeknek, akikért akár meg is halnék. Ő, Noah és Kolja.Nem fogom elveszíteni. Ez az én fogadalmam.És mintha Luram egyetértene velem, egy mély morgással Horvátország felé fordul.

Legalábbis azt hiszem…