12. Fejezet: Egy nem is olyan nyugodt reggel...

"Kedves Élet!

Mikor azt mondtam, hogy lehetne-e ennél rosszabb, az egy költői kérdés volt.
Nem kihívás."

Másnap hajnalban halk beszélgetésre kelek fel. Csukott szemmel nyújtom ki magam mellé a kezem, de Noah már nincs az ágyban. A könyökömre támaszkodva felülök, és az ablaknál meg is pillantom őt. Éppen telefonál, de mikor észreveszi, hogy felkeltem, komor ábrázatát egy halovány mosoly váltja fel. Szégyenlősen visszamosolygok, és a takarót magam köré csavarva a fürdőszobába vonulok. Elvégzem ügyes-bajos dolgaimat, a szobába már egész frissen térek vissza. Noah félmeztelenül fekszik az ágyon, a hasára fordulva. Nevetve lehuppanok mellé.

- Ébresztő, álomszuszék! Hasadra süt a nap! – Végig simítok vérvörös haján, élvezve a lágy, puha tincsek tapintását a bőrömön. Noah csak egy morgással válaszol.

- Nem süthet rá, mert azon fekszem.

- Hozzak egy kávét, kicsim? – kérdezem mosolyogva. Ő bólint, és mielőtt felállnék, erős kezével végigsimít a combomon. Megborzongok az érintésétől, és a fejemet csóválva osonok ki a konyhába.

 A többiek még javában alszanak, legalábbis gondolom én. Kolja és Barega a kunyhóban vannak, róluk nem nyilatkozhatok. Felteszem főni a kávét, és kibámulok az ablakon. Nagy meglepetésemre a kunyhó tövében Alexander majszol egy apró pogácsát. Döbbenten sétálok ki hozzá. Noah, mint aki megérezte, hogy ebből egyhamar nem lesz kávé, kicsoszog a szobánkból, nyom egy puszit a homlokomra, és elfoglalja helyemet a konyhában.

- Azt hittem, a vámpírok véren élnek… - huppanok le Alexander mellé. Ő mosolyogva nyújt felém egy már megvajazott zsömlét. Hálásan elfogadom, és jóízűen harapok bele.

- Ez igaz, de érzem az ízeket. És nem, nekünk nem árt a nap. – Miért van az, hogy mindenki kitalálja minden gondolatomat? Ez azért elég frusztráló tud lenni…

- Itt mindenkinek olyan vagyok, mint egy nyitott könyv?

- A legtöbbünknek biztos, de csak azért, mert mi már ismerünk, caro. – Elpillant a fejem felett, ami valljuk be, nem nehéz, és ránéz a virágzó krizantémra. Összehúzott szemöldökkel méregetem a férfit. Mióta megérkezett, hatalmas érdeklődést mutat az iránt a virág iránt.

- Alexander...

- Mindig így hívsz, de ez olyan hosszú. Nevezz nyugodtan csak Alexnek. – vág a szavamba.

- Rendbe, akkor Alex. Gyönyörű virág, nem? – bökök az állammal magam mellé. Mosolyogva keresztülhajol rajtam, és végigsimít a rózsaszín szirmokon. Az ujjai olyan gyengédséggel érintik a virágot, mintha a szeretőjét simogatná.

- Valóban az. Gyönyörű. – Ennél többet nem mond. Elkeseredve sóhajtok fel. Nem valószínű, hogy ennél többet ki tudnék húzni belőle. 

Csendben ücsörgünk egymás mellett, de engem nem zavar.Ez nem az a típusú csönd, hogy „úrístenszólaljmármegtebolond”, hanem az a kellemes, minden feszélyezettséget nélkülöző csend. A „raktár” ajtaja kitárul, és Noah, még mindig félmeztelenül, két bögre kávéval a kezében lép oda hozzánk. Az egyiket azonnal ki is csenem a kezéből, miközben a másik bögrét átnyújtja Alexnek.

 Letelepszik mellénk, így már hárman meredünk magunk elé.

- Tudjátok… - szólalok meg – ha Hannah nem lenne veszélyben, még élvezném is ezt a semmit tevést.

Noah egyetértően hümmög. Mivel Ő az egyetlen, aki reagál, felé fordulok, és szabad kezemmel meztelen karját kezdem simogatni.

- Amúgy kivel beszéltél? Mármint telefonon. – teszem hozzá értetlen tekintetére. És lám, a drága meg is világosodik azon percben!

- José hívott, hogy Luram épségben visszatért. – Ennek a hírnek örülök. A kis pikkelyes pofa egész aranyos a maga ijesztő módján.

- Bran? – kérdezem. Noah sóhajtva átveti a karját a vállamon, és magához húz. Erre a kérdésre már Alexander is felfigyel. Kedves férjem viszont csak a fejét csóválja.

- José szerint még nem jutott eszébe itt keresni minket, de előbb vagy utóbb rá fog jönni. Nem rejtőzhetünk itt örökké. – Ez a hír elszomorít. Ez alatt a pár nap alatt sokkal jobban megkedveltem ezt a kis kuckót, mint a lakásomat két év alatt.Itt minden sokkal otthonosabb.

 - Nagy kár. Jól érzem magam itt. Olyan kellemes a légkör… - motyogja Alex maga elé. Mi ketten tényleg jól megértjük egymást.

- Bože! Ti már fent vagytok? Mi van, nem tudtok aludni?! – Nikolai arca több mint zsémbes. Hangosak lettünk volna? Kolja kicsoszog elénk, mire Alexanderből és Noah-ból kitör a röhögés. Mit ne mondjak, nálam se sok híja van! Kolja valami elképesztően röhejesen néz ki a kék fürdőköpenyében, és a bolyhos mamuszában. És a legdurvább – nem viccelek! – a bolyhos manósapka a feje tetején.

- Kolja, könyörgök, mondd azt, hogy ez csak azért van rajtad, hogy jobb kedvünk legyen, különben letagadlak! – kuncogok a tenyerembe. Nikolai nem értékeli a humorom, szimplán kikapja a kezemből a kávémat, és egy hajtásra ledönti.

- Hé! – kiáltom méltatlankodva. Szúrósan pillantok rájuk. Végül kis csapatunk utolsó tagja is kikandikál az ablakon. De a közlendője nem nyeri el a tetszésemet.

- Anyád keres. – mondja morogva, majd egy mobilt dob az ölembe. Hoppá, úgy tűnik valaki nem szokott a koránkeléshez. Sóhajtva jegyzem meg magamban, hogy ki kell derítenem, miért van meg még mindig anyának apám telefonszáma.

- Igen?

 - Marguarite! Minek neked telefon, ha soha nem veszed fel? – Szia, anya, persze jól vagyok, kösz a kérdést! Bár az igaz, hogy elrabolt egy démon, de abszolút nincs semmi probléma. És te hogy vagy, mi újság?!

- Gondoltam úgyis találsz módot arra, hogy elérj. És nem igazam lett? – sóhajtom. Noah megfeszül a karjaimban, de egy megnyugtatónak szánt mosoly után újra ellazul.

- Gondoltam, hogy apáddal vagy! Hiszen ott árulsz el engem, ahol csak tudsz! Mr. Harrissonnak és nekem nem lehet csak úgy felesleges aggodalmakat okozni. Azt akarom, hogy gyere vissza! – Fintorogva tartom el a fülemtől a telefont. Kolja és Alex aggódva merednek rám, Noah a combomat simogatja.

- Anya, ne tégy úgy, mintha érdekelne, hogy mi lesz velem. Amúgy sem értem, miért kell Harrissont is belekeverni ebbe az egészbe. Nem minden démon olyan rendes, mint akiket én ismerek. – Na, jó, leszámítva Brant. Bár csodálkozom, hogy anyámat hogy viselték el anélkül, hogy kitépték volna a nyelvét. Mindenesetre, emelem kalapom.

- Én nem őt, hanem téged féltelek, Marguarite! – Aha, persze. Én meg a télapó vagyok, nem?

- Alig pár napja még életed legnagyobb hibája voltam, rémlik? – motyogom Noah hajával játszva. Anya hangjába most először vegyül egy kis bűntudat, amitől azonnal ledermedek.

 - Tudod, hogy nem gondoltam komolyan, Marguarite. Csak… dühös voltam rátok.

- De nem értem, miért haragszol rám örökösen, anya.

- Néha én sem, kincsem. Néha én sem. Majd még jelentkezem. – Ezzel ki is nyomta. Döbbenten hallgatom a sípoló hangok. Jól hallottam? Azt mondta, hogy „kincsem”?!

- Ez tuti nem az én anyám volt. – nyögöm ki Noah-nak. A beszélgetés végére apa is betoppan, kicsit fittebben, mint az előbb. A kezébe nyomom a telefont, és feltápászkodom.

- Én nem akarok napokig csak egy helyben ücsörögni, fiúk. Meghalok a semmit tevéstől! – Ez tudom, hogy úgy hangzott, mint egy tipikus nyávogó liba, de az az igazság, hogy nem vagyok ahhoz szokva, hogy tétlenül ücsörögjek… Várjunk csak!

- Mi lenne, ha megtanítanátok, hogyan védjem meg magam? – Esküszöm, nem számítottam rám, hogy ekkora ellenállásba ütközöm!

- A nagy francokat!

- Még mit nem!

- Normális vagy?!

- Te nem vagy eszednél! – Összerezzenek a hirtelen kiabálástól.

- Jól van, csak egy ötlet volt… - motyogom. Bocs fiúk, de ez a kör még nincs lejátszva. Noah is feláll, és bekísér a házba. Ott lehuppanok a kanapéra, és bekapcsolom a tévét, jobb lehetőségem nem révén. A képernyőn a CNN logója jelenik meg, és… Atya Isten!

 - Kicsim, az nem te vagy? – mered Noah a tévére. Erre apa és Kolja is közénk furakodnak. Alex távolabbról veszi szemügyre az arcomat.A kép még a tavalyi évkönyvből lett kivágva, ahol egy kicsit még rövidebb volt a hajam, mint most. A kép alatt egyetlen szó villódzott: Eltűnt!

- Immár három napja keresik a tizenhét éves New York-i Makayla Sunrise-t és Hannah Stormot. Legutoljára mindkettejüket a King’s Akadémia udvarán látták, ahogy épp hazafelé tartottak. A bejelentést egy rendőr, bizonyos Logan Harrisson tette, aki azt nyilatkozta, hogy a lányokat valószínűleg elrabolták, és megfenyegették. – Ámulva figyelem a képernyőt, amint most Harrisson arca jelenik meg. A vérnyomásom egyből az egekig szökik.

- Többször léptem telefonos kapcsolatba Kaylával az elmúlt három napban, de nem tudta elárulni, hogy hol van. Egyik alkalommal a telefont egy férfi vette el tőle, és azt mondta, hogy Kaylának nem lehet a külvilággal kommunikálnia.

- Hé, én ilyet nem is mondtam! – kiált Kolja felháborodva egyszerre pisszegjük le. A kép újra változik, ezúttal az igazgató, és az az öltönyös hapsi jelenik meg, akit utoljára az irodában láttam. Mr. Wolf kész idegroncs, de az ügynök, aki vele van feltűnően nyugodt.

- Miss. Sunrise három nappal ezelőtt azért távozott az akadémia területéről, mert véleményünk szerint egy sorozatgyilkos van a nyomában. Megkérte Miss. Stormot, hogy kísérje haza. Ekkor láttuk őket utoljára.

- Nem gondolják, hogy hiba volt őket védelem nélkül elengedni? – dugja az egyik riporter a mikrofont Mr. Wolf orra alá. Szegény férfi úgy néz ki, mint aki ott esik össze.A válaszadás lehetőségét ismét Mr. FBI ragadja meg.

- Nem volt hatalmunkban kíséretet rendelni melléjük, tekintve, hogy csak feltételeztük, hogy ő a következő áldozat. Nézzék, nem akarok lelombozni senkit, de ha Miss. Sunrise és Miss. Storm nem jelentkeznek három napon belül… Akkor attól tartok, hogy már csak a testüket kell keresnünk.

- Köszönjük! Tudósításunkat Kate Hammertől hallhatták, élőben New York-ból. – Apa kinyomta a tévét, és számon kérően nézett ránk.

- Ki ez a Harrisson fazon? – Mivel én még beszédre alkalmatlannak bizonyulok, Noah válaszol. A hangja veszélyes morgássá mélyül, ahogy kimondja a nevét.

- Harrisson csak egy pojáca, aki kezdi nagyon bökni a csőröm.

- Bővebben?

- Egy rendőr, aki valamiért teljesen rám van kattanva. És nevezzetek hülyének, de én sokkal jobban félek tőle, mint Brantól. Az a szemét legalább közölte, hogy mit akar, és hogy mi a szándéka. De Harrisson abszolút kiszámíthatatlan. Múltkor a lakásomba tört be! – fakadok ki. 

Felpattanok, és járkálni kezdek. Őszintén nem csodálkoznék, ha anya keze is benne lenne a dologban. És ami még jobban izgat, az Mr. FBI. Annyira ismerős a fazon, de fogalmam sincs, hol láthattam még ezelőtt.

- És mi az a sorozatgyilkos duma? – kérdezi Alex.

- Néhány démon jó ötletnek tartotta felvenni Kayla alakját, én meg… kicsit kiborultam. – von vállat Noah. Aha, kicsit. Úgy lemészárolta őket, hogy csak a szőke hajuk, meg az üveges kék szemük alapján gondolták, hogy én vagyok az. Mondjuk az már részletkérdés, hogy igazuk is lett, nem?

- Valamit tennünk kel. Mi lenne, ha felhívnám az iskolát? – vetem fel. Noah megragadja a csuklómat, és magához húz.

- Miért tennénk bármit is? Itt úgyse találnak meg. – értetlenkedik Nikolai. Felé fordulok.

- Az lehet, de hamarosan tovább kell állnunk. Meg kell akadályoznom, hogy egész New York a mi képeinkkel legyen kiplakátozva. Ezután meg minden újságban benne lesz az arcom, már ha még nem történt meg.

 Kolja elgondolkodva bólint egyet, mire apa a kezembe nyomja a mobilját.

- Ez a szám lenyomozhatatlan. Ha meg is próbálnak bemérni, nem fog nekik sikerülni.

- Oké, de biztos, hogy ezzel nem okozok kárt? – Apa megrázza fejét, ezért szép lassan tárcsázom az Akadémia telefonszámát. A fülemhez emelve a készüléket Noah-nak dőlök.A telefont a harmadik csöngés után veszik fel.

- Már azt hittem sosem hívsz, Thesaurum…

Következő fejezet várható: Április 22.