14. Fejezet: Remények ideje

"A remény jó dolog, talán a legjobb.

És a jó dolgok nem halnak meg, miként a rosszak sem élnek örökké"

/Stephen King/

- Kinek van ötlete, hogyan tudnánk minden ismerősömet biztonságba helyezni? És igen, itt anyámra is gondolok. – A kérdésemre az a válasz, amire számítottam. Néma csend.

- Oké, akkor ennyit erről. – sóhajtok lemondóan. Noah-val alig pár perce léptünk ki a szobánkból, de persze csak az után, hogy rendbe szedtük magunkat a zuhany alatt. Noah, legnagyobb zavaromra, azóta is olyan képet vág, mint egy elégedett kiscica. Mondjuk, addig örüljek, míg így érzi. Ráérek aggodalmaskodni, ha szex után is savanyú képet vág, nem?

- Honnan tudja egyáltalán Bran, hogy ki ismer téged, és ki nem?

- Kayla kérdése felesleges, Alex. Bran azt is megöli, aki életében nem látta a lányomat, ha így biztosra mehet. Addig folytatja a mészárlást, míg Kayla a birtokában nem lesz. – A birtokában, mi? Imádom, mikor úgy beszélnek rólam, mint valami játékról. De tényleg!

- Egyetlen választásunk van. – motyogja Kolja. Noah arckifejezése elkomorodik, teste megfeszül. Ugyan ebben a pillanatban Alex is felkapja a fejét, apa pedig felpattan a székről, amin eddig ült. Értetlenkedve meredek rájuk, amíg meg nem hallom az ismerős üvöltést. Meg sem hallva a többiek ellenkező kiáltásait, kirohanok az udvarra, hogy szemtanúja legyek Luram leszállásának. Úgy megörülök a hatalmas lénynek, hogy az arcomon egy szinte fájdalmasan széles mosoly jelenik meg. Luram, boldogan a viszontlátástól, hatalmas, pikkelyes orrát a tenyerembe fúrja.

- Ritka, hogy ennyire megszeret valakit, mint téged. – Az ismerős hang egy ismeretlen arcot takar. A férfi egy fejjel magasabb nálam, széles válla mindent kitakar a háttérből. Napbarnított bőre élesen elüt hófehér hajától, ami szerintem festett, és égkék szemétől. Bizonytalanul felé fordulok, és megeresztek egy halvány mosolyt.

- José, ha nem tévedek. – Feltevésemre elvigyorodik, és kecsesen meghajol.

- Szolgálatodra, Ma… - Gyorsan közbevágok.

- Ha még egyszer lemersz majmozni, nem éled túl a viszontlátást, haver! – szegeszem rá a mutatóujjamat. A végszóra a többiek is kirontanak a házból, hogy üdvözöljék a vendéget. Kivéve persze Kolja és Alex, mert ők bizalmatlanul méregetik az újonnan érkezőt. Nikolai morcosan dörmög maga elé.

- Meg sem kérdezem, honnan tudta, hogy itt vagyunk. – Alexander csak helyeslően hümmög. Nahát, ritka pillanatok egyike, ezek ketten egyetértenek! Ó, egyébként kiderítettem, hogy miért is utálják egymást annyira, és konkrétan szemberöhögtem őket, mikor megtudtam. A válasz a következő volt mindkettejüktől:

- Mert nem szimpatikus!

Létezik ennél unalmasabb indok? Pedig én valami századokon át tartó háborúra gondoltam a vámpírok és a mágusok között. Nagyot csalódtam! Na jó, akkorát azért mégsem.

- Örülök, hogy itt vagy, José. – Noah barátságosan megszorítja a vállát, apám pedig összeborzolja a haját, amit José nevetve tűr. Olyan, mint egy kisfiú, aki örül, ha szekálják. Kicsit emlékeztet Koljára.

- Mi még nem ismerjük egymást. – lép a férfi Alex és Nikolai elé.Kicsit meglepettnek tűnnek azok ketten, de nem barátságtalanok, így bemutatkoznak. Érzem, hogy valami a nyakamba szuszog. Vagy inkább valaki… Mosolyogva végigsimítok Luram orrán, mire lejjebb hajtja a fejét, hogy még több simogatást kapjon. Halkan nyüsszög, mint egy kiskutya, aki hálás a törődésért. Biztos sokan félnek tőle a Fekete Szárnynál, és nem mernek a közelébe menni. Szegény kicsi Luram… Olyan magányos lehet.

- Rendben emberek, menjünk be, és főzök egy kávét. Úgy érzem, mindenkire ráfér! – szólok oda a férfiaknak. Ők egyetértően bólintanak, és mint egy marhacsorda, kezdenek az ajtó felé lépkedni. Megcsóválom a fejem, és még utoljára megsimogatom Luram fejét.

- Férfiak…

Bevonulok a konyhába, és elfoglalom a helyem a kávéfőzőnél. A kávé mellé csinálok néhány szendvicset is, én ugyanis megéheztem a nagy igénybevétel miatt… Khm, ez mondjuk lényegtelen. Egy erős kar fonódik a derekamra, és egy széles mellkashoz húz. Mosolyogva pillantok fel Noah-ra, aki éppen kilopja a kezemből a sajtot… Hé!

- Na, az a szendvicsre volt! – méltatlankodom. Olyan komolyan néz rám, hogy muszáj mindent lepakolnom a kezemből, és felé fordulnom.Az aggodalom régi ismerősként, és szinte már állandó vendégként üti fel a fejét a gyomromban, ezernyi pillangó képében. A kezemmel végigsimítok Noah arcán, aki még mindig az arcomat bámulja.

- Mi a baj, kicsim?

- José figyelmeztetni jött. Bran úton van. Nem bírja ki a három napot, amíg New Yorkba nem mész. El kell tűnnünk innen. – Az igazat megvallva, számítottam erre, de ez a hír annyira… letaglózó. Akármilyen hihetetlen is, Hum ez alatt a pár nap alatt az otthonommá vált. És hogy most valószínűleg örökre el kell hagynom… Ez fáj. Nagyon fáj.

- Sajnálom, Bambina. – Halványan rámosolygok, és otthagyva a konyhát a szobánkba vonulok. Összerámolom azt a kevéske ruhát, amit elhoztam otthonról, és még utoljára körbenézek a szobában, ahol ez alatt a rövid idő alatt is rengeteg boldog emléket szereztem. Szomorúan lépek ki az ajtón, ahol a többiek már várnak. Nikolai is összepakolt, pedig arra számítottam, hogy Ő marad. De legnagyobb örömömre, úgy tűnik, mégis velünk tart.

- Hová fogunk menni? – kérdezem Noah-t. Körbenézve veszem csak észre, hogy José már le is lépett. Kicsit azért rosszul esik, hogy nem köszönt el, pedig alig öt percre mentem csak el. De persze meglehet érteni, hiszen lényegében ő a „beépített emberünk”.

- Olaszországba. – Noah kitárja felém a karjait, és átölel. A mellkasába fúrom az arcomat, amint megérzem azt az irtózatos valamit, amivel Humba is jöttünk. Próbáltam nem a nyakamon lecsorgó lére, hanem Noah erős karjaira koncentrálni, kevéske sikerrel. Hála istennek hamar megérkezünk.

- Istenem, ez a valami egyszerűen undorító. – rázkódom össze. Noah elnézően mosolyog rám, mire elvörösödve nézek körül. És akkor…

- Istenem, hiszen ez Arethusza szökőkútja! – lehelem. Mindenki megmerevedik, engem is beleértve. Én még… életemben nem láttam ezt a kutat. De akkor, hogy…

- Emlékszel, Kayla? Emlékszel erre a helyre? – Noah megragadja a vállam, és erősen megráz. Hitetlenkedve nézek rá.

- Azt hiszem, a neve… - összeráncolom a szemöldököm. Pedig itt van a nyelvem hegyén! Bárcsak ne figyelnének a többiek ilyen fürkésző tekintetekkel!

- A neve… Siracusa! – Győzelemittasan nézek Noah-ra, aki büszke mosollyal az arcán nyom egy csókot a homlokomra. – Mikor jártunk itt?

- Mielőtt Bran kitörölte az emlékeidet egész Olaszországot bejártuk, de neked Siracusa volt a kedvenc helyed. Imádtál ennél a szökőkútnál heverészni.

- Noah, ez azt jelenti, hogy vissza tudom szerezni az emlékeimet? Emlékezhetek? – Reménykedve kapkodom a pillantásom Noah, Kolja, Alex és az apám között. Noah bizonytalanul Nikolai felé fordul, aki bíztató mosollyal megpöcköli a homlokomat.

- Igen, Anđela. Minden valószínűség szerint azt jelenti. – Kevesen múlott, hogy nem kezdtem ugrándozni az örömtől, mint valami kisiskolás fruska. Ehelyett Noah ölébe ugrottam, és nevetve szájon csókoltam. Visszaemlékezhetek az esküvőnkre! Az első együttlétünkre, a sok utazásra, az első találkozásunkat és arra a rengeteg emberre, akikkel találkoztam! 

- Mindenre emlékezni akarok! Segítesz nekem? – suttogom Noah ajkaiba. Viharszürke szemében az átható szerelem szinte felperzseli a lelkemet. Orrát az enyémhez dörgöli, és ez a buta mozdulat olyan bensőséges, hogy felkacagok. Tényleg olyan vagyok, mint egy kislány.

- Örülök, hogy örülsz, nyuszi fül! – Az ismerős hang hallatán kipattanok Noah öléből, és olyan hevesen fordulok meg, hogy szőke hajtincseimtől semmit nem látok egy pillanatig. Aztán egyszer csak…

- Hannah! – Legjobb barátnőm nyakába ugorva, napok óta először érzem úgy, hogy boldog vagyok. Minden egyes Brannal kapcsolatos aggodalom ellenére, tökéletesen boldog vagyok! – Istenem, hogy kerülsz te ide? És mi van Brannal?

- Nyugalom, édesem! – csitítgat Hannah nevetve. Az arcán nyoma sincs az elmúlt napok fáradalmainak. – Mindent elmesélek, amint odaértünk a katedrálishoz.

- Akkor meg miért ácsorgunk még mindig itt? – kérdezem, és már indulnék is, mikor rájövök, halványlila gőzöm sincs arról, hogy merre kell menni…

- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. – Alex mély hangjára rákapom a tekintetem, annyira másképp hangzik, mint szokott. Gyémánt színű szeme szinte szikrákat szór, és az aj olyan csábító mosolyra húzódik, hogy szinte még nekem is eláll tőle a lélegzetem. Szinte hallom, hogy Hannah, akinek ez az egész műsor szól, elfelejti, hogyan kell lélegezni. Arca kipirul, és ez még inkább kihangsúlyozza szemének zöld színét.

- Noah, ez az, amire gondolok? – hajolok férjemhez. A döbbenet az arcán már önmagában is válasz a kérdésemre.

- Igen, de ez… lehetetlen! – Nikolai is ugyan olyan meglepett, mint mi. Halkan suttog maga elé, miközben arcán megjelenik egy kaján vigyor.

- Hannah tévedett. Nem Bran az, hanem ez a vérszívó!

- Már megbocsáss, de hogy lehet ebben tévedni? – mordulok Koljára. Ő védekezésképpen felemeli mindkét kezét, tenyerét felém fordítva.

- Ne haragudj, Anđela, rosszul fejeztem ki magam! Emlékszel, mikor Bran behatolt az álmaidba, igaz? – bólintok. Csodálkozom, hogy nem próbálta meg többször. – Biztos Hannah fejébe is behatolt, és elültetett egy ehhez hasonló érzelmet. Az idegpályákat könnyű befolyásolni, ha egyszer rájövünk, hogyan kell.

- Nem valószínű. – rázza a fejét Noah. – Akkor Hannah fokozatosan szerette volna meg Branr. De az ugyan olyan hirtelen tőrtént, mint most Alexanderrel.

Akkor ezzel egy gonddal kevesebb! Mosolyogva pattanok Alex és Hannah közé, aki annyira zavarban van, hogy mindenhová néz, csak a vámpír szemébe nem.

- Menjünk, gyerekek. Kényelmesebb körülmények között jobban lehet ismerkedni. – mondom vigyorogva. Hannah mérgesen felpillant rám, az előbbi zavarnak már nyoma sincs.

- Áuló! – nevetve karolok bele, a másik kezemet pedig Noah hatalmas ujjai közé csúsztatom. Mosolyogva nézünk össze. Végre látok valami reményt arra, hogy ennek a történetnek Happy End lesz a vége.Bárcsak biztosra mondhatnám, de ennek a hábprúnak senki nem jósolhatja meg a végét. Ha a sors úgy akarja, Bran megszerez magának, bár isten látja lelkem, pokollá teszem az életét. Az is lehet, hogy fortuna nekünk kedvez, és új életet kezdhetek egy olyan világban, ahol számítok valakinek, aki szeret, és akit viszont szeretek.Mindenki itt van körülöttem, aki csak egy kicsit is számít, egy személy kivéve. Anya New Yorkban van. Ott, ahol talán most is hatalmas veszély fenyegeti. Az utolsó beszélgetésünk nem megy ki a fejemből. Életében először beszélt úgy velem, mint a gyerekével, és nem úgy, mint egy kutyával, aki a szőnyegére piszkított.

Akármi is történt vele, a bennem élő kislány reménykedni kezdett, hogy talán mégis van egy anyja. Egy olyan anyja, aki szereti és aki törődik vele. Aki nem veri meg azért, mert hangosan tolta hátra a széket, vagy azért, mert túl sok stressz érte a munkahelyén.

- Mire gondolsz, bambina? – Noah suttogása sóhajtásnak tűnik csupán. Mosolyogva nyomok egy puszit összegfűzött ujjainkra.

- Reménykedem, Noah. Végre úgy érzem, hogy van okom reménykedni.

- Miben reménykedsz? – simít végég a karomon.

- Egy jobb és biztonságosabb életben. Egy olyanban, ahol végre lehet saját családom, és ahol nem kell félnem attól, hogy akárki bántani fog engem.- Soha, senkinek nem fogom megengedni, hogy bántson téged. Amíg élek, biztonságban vagy. Megígérem, bambina!

______________________________________________________

A következő fejezet várható: Május 06.

Várom a kritikákat! Előre is köszönöm! :)