15. Fejezet: Egy kis béke

"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet."

/Madách Imre/

Komolyan mondom, hogy amit Hannah és Alex művelnek, az már egyszerűen… szánalmas. Alex kezdeti magabiztossága fél óra alatt a béke feneke alá süllyedt, Hannah pedig túl félénk ahhoz, hogy lépjen. Jézusom, még csak egy órája sétálunk Siracusa utcáin, de én már unom ezt a szerencsétlenkedést! Ha Alex néz rá Hannah-ra, akkor természetesen Hannah azonnal másfelé fordul, ha meg fordítva történik, akkor Alex kezdi el nézegetni a cipője orrát. Most komolyan, miért olyan nehéz egy beszélgetést kezdeményezni?Na, majd én intézkedem. Ördöginek szánt mosollyal az arcomon indulnék el barátaim felé, ha egy másik démon, ördögi tekintettel, karon nem ragadna.

- Eszedbe se jusson, kicsim. Ebbe most próbáljunk meg nem beleszólni. - Elkeseredetten nézek rá, de nem enyhül, csak egy halvány mosollyal csóválja a fejét.

- Komolyan mondom! Hannah sem szólt bele a mi ügyünkbe. Viszonozzuk ezt neki. – Ezzel egy apró csókot nyom a homlokomra. Hirtelen fellángol bennem a kíváncsiság.

- Mi milyenek voltunk akkoriban? – Noah rám mosolyog.

- Olyanok, mint most. Szerelmesek.

- Nem így értettem. Hanem… Ó, nem tudom jól megfogalmazni! – Noah oldalra biccenti a fejét, és kíváncsian néz rám azokkal a csillogó, viharszürke tekintetével. 

- Hogyan hódítottalak meg? – Hé, meghódítani a világot szokás!

- Nem épp ezt a kifejezést kerestem, de lényegében igen, erre lennék kíváncsi. – motyogom magam elé. Noah átveti az egyik karját a vállamon, és szorosabban húz magához.

- Nem is tudom. Igazából inkább te voltál az, aki a rabjává tett engem. De nem szeretném ezt elmesélni. – suttogja – Sokkal jobb érzés lesz, ha magadtól emlékszel rá vissza.

Talán igaza van. A gondolatra, hogy visszaszerezhetem az emlékeimet, kellemes melegség tölt el. Mióta eszembe jutott a siracusai kis kiruccanásunk, már vagy százszor kérdeztem meg magamtól, hogy miért. Miért éppen most jönnek elő az emlékeim?

- Szerinted az emlékeim visszatértének köze lehet ahhoz, hogy újra együtt vagyunk? – kérdezem halkan Noah-t. Ő elgondolkodva néz maga elé.

- Biztos vagyok benne, hogy a kettő összefügg, de fogalmam sincs, hogy ezt miképp lehetne kideríteni. – mondja. Nikolai és Barega csapódnak mellénk.

- Ezt a nyálcsorgatást már szinte kínzás hallgatni. Ennél még talán Bran monológjai is izgalmasabbak. – kesereg Kolja szenvedő arckifejezéssel. Nevetve megpaskolom a karját, és figyelmemet újra Alex és Hannah felé irányítom. Úgy tűnik, Alexander egy kicsit összeszedte magát (végre) és most teljes gőzzel teszi a szépet. Hannah annyira belefeledkezik a szégyenlős pislogásba és a kacér kuncogásba (bár nem tudom, hogy ezt a kettőt, hogyan tudta összehozni), hogy észre sem veszi, mikor megállunk. Noah jókedvűen kiált az egymásba feledkezett pár után:

- Hannah, eltévesztettétek a házszámot! – Alexander mogorván motyog valamit az orra alatt, amin Hannah szélesen elmosolyodik. Ó, jó lesz ez!

Kíváncsian az úti célunkra emelem a tekintetem, és a látványtól a szám is tátva marad. Azt ugyan észrevettem, hogy a tengerpart mentén haladunk, de erre igazán nem számítottam!A hegyoldalba épített villa kellemes, vöröses árnyalatban pompázik, tündököl a napfényben. A buja növényzet, mely benőtte szinte az egész épületet, egyszerre keltette az elegancia és az elhagyatottság érzését. A teraszt a hegybe építették bele, kellemes hűvöst nyújtva ezzel a melegebb napokra. Egy szóval, gyönyörű!

- Istenem, ez meseszép! – szakad ki belőlem a sóhaj. Noah büszke mosollyal tekint fel a villára. Egy tulajdonos büszkeségével. De ugye nem…

- Noah, ne mond, hogy…

- Hogy ez a ház is a tiéd? Jó, akkor nem mondom. – vigyorog le rám. Szájtátva meredek rá, mire a többiekből kitör a nevetés.

- Már megbocsáss, Kicsim, de a ház kifejezés igen csak helytelen erre az épületre nézve. – mondom el-el csukló hangon. Nem tehetek róla, de olyannyira meghatódtam, hogy szinte sírni volna kedvem. Noah lágyan kézen fog.

- Gyere, menjünk be. – bólintok egyet, erősen koncentrálva, nehogy kicsorduljon egy könnycsepp. A csatát végül én nyerem, és megúszom a kínos bőgő jelenetet. Mert valljuk be, nem lett volna kellemes, ha mindenki előtt elbőgöm magam azért, mert meghatott egy „ház”.A hallba lépve sem csalódom. A hófehér falakat különböző festmények díszítik. Nem vagyok otthonos a művészet terén, de Klimt Csókját azért még én is felismerem. És lemerném fogadni, hogy eredeti…

- Mennyi a valószínűsége, hogy Bran itt nem talál meg? – hallom a háttérből Kolja hangját. Visszafordulok feléjük.

- Bran nem tud erről a helyről. – mondja Hannah. – Humról tudott.

- Akkor hogyhogy nem talált meg minket hamarabb?

- Nikolai levédte a helyet, ezért itt nem érzékelt titeket. De aztán a fejemben megpillantotta a házat, és azonnal kiküldte oda Josét. Ha minden igaz, ő és Luram most jelentik Brannak, hogy senkit nem találtak ott.

Akkor legalább emiatt nem kell aggódnom. De azért Hannah története még mindig nem tiszta nekem. Átvonulunk a nappaliba. Én levetődöm a barna bőrkanapéra, Hannah pedig a velem szemben álló fotelba telepszik. A férfiak a falnál támaszkodnak meg. Vajon miért hiszik, hogy ez a póz olyan menő?

- Hogy szabadultál meg Brantól, Hannah? – kérdezem. A hangom egy árnyalatnyival számon kérőbb, mint terveztem. Hannah nem tesz megjegyzést, csak rosszallóan összeráncolja a szemöldökét. Aztán mesélni kezd.

- Az után, hogy te visszatértél Humba, Bran visszazárt a cellába, de ezúttal velem maradt. Nem hagyott ott egy pillanatra sem. Gyakran próbált belőlem kiszedni dolgokat, és nem riadt vissza semmilyen… eszköztől. – A hangja alig hallhatóan elcsuklik. A szívem szakad meg, hogy az én erős, bátor és kemény Hannah-mat ilyen… sérülékenynek és gyámoltalannak látom. Alexet, mintha egy ágyúból lőtték volna ki, azonnal ott terem, és óvatosan átkarolja barátnőm vállát. Hannah hálásan felmosolyog rá, és Alexander erős vállára hajtja a fejét. Elfordulok, hogy adjak egy kis időt, amíg Hannah összeszedi magát. Tekintetem találkozik Noah pillantásával. Kedvesem szeme bosszút ígér, és sok-sok fájdalmat annak, aki bántani merészelte a barátunkat. És én mélységesen egyet értek vele. Hannah újra felém fordul, de a feje továbbra is Alex vállán pihen.

- Nem tudott meg tőlem semmit. Egy szót se szóltam, akármit is tett. És egy idő után már nem éreztem a fejemben a nyomást. Először azt hittem, hogy csak át akar verni. Hogy leengedjem a pajzsaimat, és váratlanul törje át a védelmemet. De ahogy telt az idő, rájöttem, hogy eltűnt… - Itt felpillant Alexre, majd visszanéz rám. Értetlenül ülök előtte.

- Nem értem. Mi tűnt el?

- A kötelék, ami Branhoz láncolt. Nem éreztem semmit a gyűlöleten és a megvetésen kívül. Azt hiszem azért, mert annyira belefeledkezett a kínzásomba, hogy megfeledkezett arról, hogy táplálja az agyamba ültetett gondolatokat.

- Akkor te tudsz arról, mit tett veled? – kérdi Barega hitetlenül.

- Igen. – bólint Hannah. – Mielőtt Kayla után küldött volna engem meg Noah-t, behívott magához. Akkor még bíztam benne. Nagy hiba volt. Beültette a fejembe, hogy őt tartom az Egyetlenemnek, azóta, amióta először találkoztunk. Nem tudom honnan, de szerintem sejtette, hogy Noah nem lesz beszámítható. Kellett neki valaki, akiben bízhat. Nem számított rá, hogy így is el fogom árulni.

- A rohadék! – nyögök fel. Ez elég durva… - És hogyan szöktél meg?

- Ezek után már nem volt nehéz. Tudniillik, Bran is férfi, és vannak bizonyos szükséglete, amiket ki kell elégítenie. – Jézusom, ugye nem? Mondd, hogy nem!

- Bran meg… téged… - Hannah bőszen megrázza a fejét. Ó, hála az égnek!

- Megpróbálta, de nem sikerült neki. Finoman kifejezve, a golyóit visszarúgtam a hasfalába. – Büszke mosolya már sokkal jobban tetszik, mint az előző gyengesége. Vigyorogva összepacsizunk a dohányzó felett.

- Akkor tehát újra együtt a csapat, igaz? – kérdezem mosolyogva. Nikolai huppan le mellém, a lábait lazán az ölembe löki. Noah morogva sepri le rólam, de a mágus csak vigyorogva megvonja a vállát.

- Mi lenne, ha ünnepelnénk egy kicsit? – kérdezi pajkosan. Mindenki lelkesen bólogat, kivéve apát. Ő mosolyogva megrázza a fejét.

- Öreg vagyok én már ehhez. De ti menjetek csak. Én majd tartom a frontot. 

- Ki mondta, hogy el kell mennünk? – kérdezem. Hannah-val összevigyorgunk. – Elég nagy ez a ház, szerintem itt is lehet ünnepelni. Csak egy kis pezsgő meg bor kéne.

- Van a hűtőben pezsgő, bor pedig a pincében. – Noah ad egy csókot a homlokomra, és magával rángatja Kolját és Alexet. Barega, megértve a dolgokat, utánuk siet. Alig bírom kivárni, míg mind eltűnnek a színről. 

Csak akkor fordulok vissza Hannah-hoz, mikor már nem hallom a lépteik dübögését

.- Na, mesélj, te mimóza hercegnő! – súgom felé pajkosan. Vörösödve néz rám.

- Nem értem, miről hadoválsz!

- Ó, na ne már! Engem akarsz átverni? Ez most komoly?! Úgy tekergeted Alex előtt a cuki vörös hajad, mint valami kis tizennégy éves. Ez tőlem még elfogadható, de tőled… Hány éves is vagy? – És megint a haját csavargatja!

- Háromezer környékén… - Umpf… Ez azért váratlanul ért…

- Akkor tessék úgy viselkedni, mint egy felnőtt nő!

- Ó, hallgass már el! Látnod kellett volna magad, mikor Noah először hozzád szólt. Azt hittem ott helyben összepisiled magad gyönyörűségedben!

- Ez viszont most nem rólam szól, úgyhogy meg se próbáld elterelni a témát! Beszélj! 

Zavartan rágcsálja a szája szélét, de végül mégiscsak beszédre bírom. Arcán bájos, kislányos pír kezd szétterjedni.

- Nem is tudom, Kayla… Olyan, mintha nem is lennék önmagam. Állandóan zavarban vagyok Alex mellett, és… és félek is. Tudom, hogy butaság, de mi van, ha nem kellek neki?

- Édesem, hol tartod a szemed? Az a férfi úgy csorgatja utánad a nyálát, hogy azt már rossz nézni. – mondom neki fintorogva. Arcán felragyog egy apró mosoly.

- Gondolod? Szerinted tetszem neki? – Megforgatom a szemem.

- Út közben egyedül azért nem szólt hozzád, mert azon imádkozott, hogy nem vedd észre a merevedését. Au! – Nevetve hajolok el Hannah keze elől. – Ezek nem az én szavaim, Kolja mondta!

- Csak kerüljön a kezeim közé az a két állat, és esküszöm, hogy letépem a tökét! Hogy lehet valaki ilyen közönséges? Hát nincs benne semmi romantika?! – Annyira nevetek, hogy legurulok a kanapéról, egyenesen Hannah lábai elé. A könnyeimtől szinte semmit nem látok.

- Jézusom, hallod te magad? És elmondanám, azért téged se kell félteni, Hannah!

- Hallgass! – És mintegy végszóra, belépnek a fiúk. Noah, kezében két pohár aranyló borral, odalép hozzám.

 Egy lomha csókkal kísérve átnyújtja az egyik poharat. Hannah és Kolja poharában pezsgő virít, míg Alex és apa vörösbort tartanak a kezükben. Bár…

- Alex, ugye senkit nem csapoltatok le? – meredek rá sötéten. Egy cinkos mosollyal felém emeli a poharát.

- Nem, még nem. Ez csak bor. – Hah, azt mondja, „még nem”. Na kösz.

- Akkor egészségünkre!

- Éljek soká én! – Nikolai beszólására hangosan felnevetünk, és összekoccintjuk a poharainkat. Az italom fölött elkapom Noah pillantását. Tekintete tömény szerelmet, és egy leheletnyi aggódást tükröz. Nem nehéz olvasni benne, hisz ugyan ezt érzem én is. Odalépek hozzá, és szorosan hozzá bújok.

- Szeretlek! – suttogja a hajamba. Lehelete forrón cirógatja a bőrömet, bűnös gondolatokat csalva a fejembe.

- Én is szeretlek! És soha, de soha nem akarlak elveszíteni. Azt nem élném túl, Noah. Még egyszer nem…

Igen, azt hiszem, ideje vezekelnem! Tudom, hogy azt ígértem, hogy minden második héten lesz friss a vizsgaidőszakomon, de csúnyán elszámítottam magam! És esküszöm, hogy ez többé nem fog előfordulni. A mai naptól kezdve ismét minden hétfői napon lesz friss fejezet! :)

Tehát a következő fejezet várható: Június 17