16. Fejezet: Kétségbeesett döntés

Meghoztam a következő fejezetet! Az idézet ugyan hosszú, de szerintem érdemes elolvasni. Teljes mértékben tükrözi a fejezet hangulatát.

Jó olvasást, és ne felejtsetek el kritikát írni!!

"Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj."

/ Müller Péter/

A személyre szabott kis „bulink” hamar véget ér. Mindenki elindul, hogy felfedezze a saját kis rezidenciáját. Nekem és Noah-nak külön lakosztályunk van. Király! Persze, Noah nem a külön fürdőszoba miatt örül annyira. Kaján vigyorral az arcán a hátam mögé sétál, és a nyakamba lehel. Tudja, hogy ez mennyire beindítja a fantáziámat.

- Vegyünk egy fürdőt, hm? Mit szólsz hozzá? – Meg sem várja a válaszomat, beviharzik a fürdőszobába. A zavartól vörösen bámulok utána, aztán vetkőzni kezdek. A ruháimat menet közben veszem le magamról, így Noah hátához már meztelenül simulhatok. Megmerevedik (mindenféle értelemben), és ajkait egy reszketeg sóhaj hagyja el. Felsőtestével előre hajol, hogy megnyissa a meleg vizet, de csípőjével szorosan hozzám simul. Kezeimet lassan, szép ráérősen előre csúsztatom, és nadrágjának gombja után nyúlok. Gyakorlott mozdulatokkal szabadítom meg a nadrágjától. Alsógatyát természetesen nem visel. Minek az?

- Egyedül is le tudtam volna vetkőzni. – morogja. A kád lassan megtelik, de Noah még mindig nem fordul felém. Lábujjhegyre állva megnyalom a fülcimpáját.

- Az lehet, de így sokkal élvezetesebb volt. – Férjem mellkasát simogatva, végighúzom a nyelvem a gerince mentén, lentről fel. Noah mély lélegzetet vesz, és reszketegen kifújja.

- A halálomat okozod, bambina. – Elmosolyodom, és kezemet lejjebb csúsztatva megcirógatom a köldökét. Nem szól, csak megremeg. Még lejjebb merészkedem, és tudatosan kikerülve Noah férfiasságát, körmeimet kőkemény, izmos combjába vájom. Azonnal el is engedem, és körmeim nyomát, szinte tulajdonosi büszkeséggel simítom meg. Két tenyerem a fenekén állapodik meg, de nem időzők ott sokáig. 

Megmarkolom a vállát, és a füléhez hajolok.

- Kész van már a fürdő? – Hangom nem több leheletnyi suttogásnál, Noah mégis összerezzen. Darabos mozdulatokkal hajol előre, és elzárja a vizet. Megkerülöm őt, és mozdulataimat úgy irányítom, hogy „véletlenül” végigsimítsak Noah hímtagjának végén. Méltóságteljesen mászom be a királyi mérető fürdőkádba, és várakozás teljesen meredek kedvesemre. A buja énem ezúttal teljes irányítószerepet követel ki magának a történetből. Noah izmai pattanásig feszültek, önuralma a szemem előtt hullik darabokra. Kezét ökölbe szorítja, száját penge vékonyra préseli. Kihajolok a kádból, és megnyalom összeszorított ajkait.

- Annyira akartad ezt a fürdőt, akkor most mire vársz? – Nem is kell többször mondanom neki, de elképzelésemmel ellentétben nem rám veti magát, hanem lassú, kecses mozdulatokkal ül le mögém. Mire észbe kapok, már csapdába is esek Noah combjai közé zárva. Felemelem a kezem, és hátra nyúlok, hogy beletúrhassak selymes, vérvörös hajába. Elkapja a csuklómat, és belecsókol a tenyerembe. Morogva lehel a nyakamba.

- Ma már eleget játszottál.

- Korántsem végeztem. – A szabad kezemmel magam mögé nyúlok, és Noah férfiassága köré fonom az ujjaim. Démonom élesen felszisszen, és hátraveti a fejét. A kezem ritmikusan húzogatom fel s le a bársonyos bőrön. Megfordulok, és négykézlábra emelkedek.Megtámasztom magam Noah erős combjain, és… és kopognak?!

Választ nem várva, kinyílik a fürdőszoba ajtaja, pedig én még a bejáratit sem hallottam. Noah arcára van írva, hogy akárki is a váratlan látogató, az néhány foggal kevesebbel fog távozni. Az ajtóban csak egy kéz jelenik meg, két törülközőt lóbálva.

- Csak én vagyok. – hallom Hannah hangját. – Beszélnünk kéne, Kayla!

Morcosan meredek az ajtóra, nem érdekelve, hogy Hannah nem látja. Noah felmordul.

- Nem ér rá! Dolga van!

- Ha veled van dolga, akkor az ráér később is. Ez nem! – Nagyot sóhajtva kimászok a kádból. Noah elkínzott arcát látván felnevetek. Egy gyors csók és egy ígéret után, miszerint visszajövök, mielőtt kihűlne a víz, kikapom Hannah kezéből az egyik törülközőt, és magam köré csavarom.Kipréselem magam a résnyire nyitott ajtón, majd halálosnak szánt pillantással Hannah felé fordulok.

- Ajánlom, hogy fontos legyen. – Kikapom a kezéből a másik törülközőt is, és a hajamat kezdem fele szárítani. Hannah zavartan áll egyik lábáról a másikra. Látszik rajta, hogy nem tudja, hogyan kezdjen bele. Aggodalmam kiülhet az arcomra is, de Hannah nem igyekszik megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Mögöttem kinyílik az ajtó, és Noah lép mellém.

- Mi a baj, Hanna? – kérdi tengermély hangján. Kezét a derekamra fonja, de nem tesz egyebet. Hannah a száját rágcsálja, majd végül kiböki:

- Itt van anyád. – Először fel sem fogom azt, amit mond. Csak meredek rá, mintha nem értettem volna meg a szavak jelentését. Aztán…

- Hogy a francba kerül ide? – kérdi Noah nem túl kedvesen, miközben megpróbálja felráncigálni magára a farmert, amit hirtelenjében az arcába hajítottam. Nem telik bele tíz percbe, felöltözve vágtatok le a nappaliba, hogy megbizonyosodjam arról, hogy tényleg nem csak a barátaim szívatnak. Sajnos tényleg nem…

- Tudhattam volna, hogy megpróbálod ellenem uszítani a lányomat!

- A lányunkat, Bessie. És soha nem szóltam rólad egy rossz szót sem, tehát ne próbáld meg magad a szenvedő alanynak beállítani! Te voltál az, aki elhagyott engem, és nem fordítva! – Apán, akármennyire is szereti anyámat, látszik, hogy kezd kijönni a béketűréséből. Idejét érzem annak, hogy közbeavatkozzam.

- Anya! – A fekete hajzuhatag tulajdonosa azonnal felém fordul. Szemei szinte villámokat szórnak, és ennek hatására, hirtelen úgy érzem magam, mintha újra kislány lennék.

- Marguarite! Mégis mit képzelsz, mit csinálsz itt? Főleg ezekkel a szörnyetegekkel?!

- Anya, ezek a szörnyetegek a családom. – Anya feje kétszer akkora lesz, mint eddig. Arca kezd átmenni paradicsom vörösbe, de úgy sejtem, nem a zavartól.

- Én vagyok a családod! Én neveltelek fel, és ez érte a hála? – Fogalmam sincs hová lett az a nő, aki néhány napja kincsemnek szólított. Ez a nő ugyan az az idegen, aki mellett fel kellett nőnöm. Nem is tudom, mit reméltem…

- Ha valóban a családja lenne, nem várna tőle hálát. – Noah hangja úgy csattan, mint az ostor. Csak az a farmer van rajta, amit én adtam neki oda. Anya most őt veszi szemügyre.

- Hát persze, hogy így gondolja. Maga, meg a fajtája uszította őt ellenem! Ugyan, mit gondolnak maguk, amikor egy kislányt ragadnak el a szeretteitől? – visszafordul hozzám. – És te mit gondoltál, mikor mindent hátrahagytál érte, Marguarite? Ez a férfi nem ember. Miközben te lassan megöregszel, és végül meghalsz, ő még több ezer évig ilyen fiatal és életerős marad! Ezt akarod hát, te lány? Egy vénasszony mellé láncolni azt, akit igazán szeretsz? – Megdermedek. Eddig még soha nem gondolkoztam ilyen hosszú távon, de… anyának igaza van. Mit csinál Noah, ha én már vén leszek? Kenegeti a reumámat? És erről ő vagy akárki más, miért nem szólt? Anya közelebb lép hozzám, és megfogja a kezem. Túlságosan bénult vagyok ahhoz, hogy elhúzzam. Csak a hangját hallom.

- Négyszemközt akarok beszélni vele. – Senki nem mozdul. Felemelem a fejem, és a többiekre nézek. Mind ott állnak, és tudtak arról, hogy én leszek az egyetlen, aki hamarosan megöregszik és meghal. Tudták, de nem mondtak semmit.

- Minden rendben lesz, srácok. Menjetek csak. – Látom a tétovázást és a megbánást a szemükben, de lassan kisétálnak a nappaliból. Noah marad utoljára. Közelebb lép.

- Kayla…

- Később, Noah. Egy kicsit később, rendben? – Megtorpan, habozik, de bégül megadóan  ő is kivonul a konyhába. Anya a kanapéhoz vezet, és oda ültet rá. Tőle szokatlan módon simít végig a hajamon. Felnézek rá, de nem szólok.

- Azt hiszed, hogy én nem szerettem ugyan úgy apádat? Legalább olyan idióta voltam akkor, mint most te, Marguarite. – Nem tehetek róla, de a szóhasználatára muszáj elmosolyodnom. – De mikor terhes lettem veled majdnem tizennyolc éve, elkövettem azt a hibát, hogy tervezgetni kezdtem. És akkor döbbentem rá, hogy Barega nem fog velem maradni. Hiszen mi maradása lenne egy vénasszony mellet? Ezt a gondolatot pedig nem bírtam elviselni. Így én hagytam el őt előbb. A szívem szakadt bele, de nem volt más választásom.

- Akkor azért gyűlölsz, mert…

- Jézusom, Marguarite, dehogy gyűlöllek! Hogyan tudnálak gyűlölni, mikor te vagy az egyetlen, aki nekem maradt?! De akárhányszor rád nézek, eszembe jut, milyen életem lehetett volna apád mellett, ha nem emberként születtem volna. És ezt nem bírtam elviselni. Tudod, hogy miért szólítalak mindig a második neveden?

- Nem. – rázom meg a fejem. Soha nem is gondolkodtam el ezen. Azt hittem, csak azért csinálja, hogy felidegesítsen.

- Azért mert apád nevezett el Makaylának.

- De ő azt mondta, nem is tudott rólam! – Anya elmerengve simogatja a hajamat. Az érintése, bár még számomra is hihetetlennek tűnik, kellemesen nyugtató. A kezébe hajtom a fejem.

- Sokszor álmodoztunk arról, hogy ha majd gyerekeink lesznek, hogyan nevezzük el őket. Barega azt mondta, hogyha lányunk lesz, Makayla legyen a neve.

- Da akkor a nagyi? – anya csak legyint egyet.

- Szerencsés véletlen, hogy a nagyanyádat is így hívták. Soha nem akartam neked rosszat, kicsim. Azért nem akartam, hogy emlékezz, hogy megkíméljelek attól a fájdalomtól, ami engem is sújt. Mert ugyan együtt lehet vele élni, de sosem múlik el. A lelked mindig olyan lesz, mint egy üres kagylóhéj. Szép, de semmi nincs benne, és bármelyik pillanatban összeroppanhat. Nem ezt a sorsot szántam neked, Marguarite.

A szememből könnyek potyognak. Egyik kezemmel megpróbálom letörölni őket, de mindig újabb cseppek váltják fel a régieket. Anya érzi, hogy egyedül akarok maradni. Feláll, és elhagyja a nappalit, bár ő nem a konyhát, hanem a pincét választja. Megértem, hogy nem akar a többiekkel, főleg az apámmal összefutni az érzelmi pajzsai nélkül.Arról álmodtam, hogy egyszer lesz egy nagy családom. És ennek az álomnak Noah volt a központi alakja, de most… Istenem, hogyan várhatnám el tőle, hogy mellettem maradjon, mikor én negyven vagy ötven év múlva valószínűleg már halott leszek? És ez a jobbik eset. Én olyan törékeny és gyenge vagyok hozzá képest… és ezt mind tudják. Lehet, hogy még nem gondoltak bele, vagy csak engem nem akartak bántani, de  ez semmit nem változtat a tényen, hogy minden álmom ripityára törött. Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint ahogy az én démonomat szeretem, de ez nem ok arra, hogy magam mellé kényszerítsem. Az egyetlen választható út az, amin anya is jár. Egyedül lenni…

Halkan felsírok.

Akárhogyan próbálok más megoldás után kutatni, semmi más nem jut az eszembe, csak az, hogy el kell tűnnöm innen. Ki kell lépnem Noah és Hannah életéből, vissza kell mennem New Yorkba. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha egy olyan életbe kényszeríteném őket, amelyet ők nem tudnak élni. Olyan könnyen elfelejtem, hogy ők nem emberek… Számukra néhány, röpke évtized pillanatok alatt elszáll. 

Nekem viszont csak ez a néhány évtized adatott meg. Nem kell Noah helyébe képzelnem magam ahhoz, hogy tudjam, neki ez nem elég. Ha mégis úgy döntene, hogy mellettem marad, mi történne vele az után, hogy meghalok? Ha csak feleannyira fájna neki az elvesztésem, mint nekem az övé, már az is elviselhetetlen lenne a számomra. Úgyhogy el kell mennem, méghozzá mihamarabb. Felkelek a kanapéról, és felosonok a lakosztályunkba. Összerámolom azt a pár darab ruhát, amit magammal hoztam. A földszinten már anya vár. Szemében őszinte szomorúság van.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni ettől. – nyújtja felém a kezét. Kézen fog, és kivezet a bejárati ajtón. Csodálkozom, hogy Noah, Hannah, vagy a többiek nem hallják, hogy távozunk. Némán búcsút mondok mindannyijuknak. Nem lesz olyan pillanat, mikor ne érezném fájón a hiányukat. Ironikus, hogy mit meg nem adnék most Bran memóriatörléséért. De a sors kegyetlen, és az, aki segíthetne elmulasztani ezt az elviselhetetlen fájdalmat… az a  démon soha nem tenné ezt meg nekem. És talán nem is akarom. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy nem tudom felidézni az emlékeimet Noah-val. Ha több nem is, ennyi jár nekem. 

Fájdalmas és szívszaggató üvöltést sodor felénk a szél. Lehunyom a szemem, és felszállok a hajóra, ami visszavisz a régi életembe.Abba az életbe, ahol soha nem lehetek boldog…  

Következő fejezet várható: Június 24