17. Fejezet: Ami maradt nekem...

Na igen, ilyen ez a nyári álmatlanság! :) Órám szerint pontosan 01:45 van, mikor bepötyögöm ezeket a sorokat, és voilá! Máris itt a következő fejezet!  Remélem élvezni fogjátok, és ne felejtsetek el utána kritikát írni! :)

"Az ember valahogy talál módot arra, hogy túlélje élete legborzalmasabb élményeit. Valahogy eltelnek a napok, egyik a másik után, és összetörve, elkeseredetten, de csak megyünk tovább. Telnek a napok, és mi csak sodródunk velük, néha megdöbbenve, hogy még mindig élünk."

/Michelle Richmond/

Egy hét. Egy lehetetlenül hosszú hét telt már el azóta, hogy visszatértem New Yorkba, a családi házba. Senki nem jött utánam, úgy tűnik, már Brant sem érdeklem. Be kell vallanom magamnak, hogy egy kicsit csalódott vagyok. Azt hittem, jelentek annyit Noah számára, hogy utánam jöjjön. De még csak egy telefonhívást sem kaptam, sem tőle, sem pedig a többiektől. Számíthattam volna erre, hiszen én hagytam ott őt. Ennél egyértelműbb nem is lehettem volna.

- Kayla, jól van? – És itt van lehetetlen életem egyik legfárasztóbb problémája. Harrisson minden egyes délutánt itt tölt, és legalább tucatszor megkérdezi, hogy vagyok. Percenként. És a válasz mindig ugyan az:

- Persze. Mi bajom lehetne? – Mosolyogva megvonom a vállam, és ismét kitekintek az ablakon. New York utcáit elözönlik a turisták, és a munkából haza siető emberek. Én is közöttük lehetnék, de anya nem engedi, hogy iskolába járjak.

 Nekem pedig nincsen már erőm veszekedni vele. Minden energiámat elszívja az, hogy nap-nap után túléljek. Hogy lehet az, hogy valami ennyire fáj, és mégsem hal bele az ember? Anya is ezt érezheti? Ez az üresség már soha nem múlik el? Jobban belegondolva, talán jobb is így. Ez emlékeztet arra, hogy valahol van valaki, aki egyszer tiszta szívéből szeretett. És én ezt a szívet kitéptem, a porba hajítottam, és még rá is tapostam. Megérdemlem hát, hogy fájjon.

- Rengeteget fogyott. Ennie kéne. – Istenem, hagyj már békén! A mosoly már kezd kényelmetlenül feszes lenni az arcomon.

- Nem vagyok éhes. – Ahogy az elmúlt egy hétben sem voltam az. Nem csináltam semmit, csak egy szánalmas tyúkként sirattam azt, amit önszántamból dobtam el magamtól. Anya lép be a nappaliba, egy teás bögrével a kezében. A forró, fekete teát a kezembe nyomja, Harrissont pedig az ajtóhoz tessékeli, távozásra felszólítva. A rendőr nem tehet mást, így sűrűn hátranézve távozik. Eltűnésétől máris jobb a hangulatom. A súlyos depresszióból kevésbe súlyos depresszióba megyek át.Sóhajtozó anyámhoz fordulok.

- Miért jön mindig ide?

- Ez a ficsúr tényleg bemagyarázta magának azt, hogy téged elraboltak. Azt hiszi, hogy most emiatt vagy annyira magad alatt. És ha már a témánál vagyunk… - Jaj, ne! Kezdődik… Szem forgatva fordulok ismét az ablak felé. – Ide hallgass! Tudom, hogy ez számodra most cefet egy érzés, de ezt nem fojtathatod így tovább. Össze kell szedned magad!

- Én el akartam menni a suliba, de te nem engedted. – sóhajtom fáradtan. Ez a beszélgetés naponta négyszer, vagy akár ötször is elhangzik közöttünk. Anya tehetetlenül vakargatja a tarkóját. Ez csak akkor szokása, ha már nem tud mit kezdeni velem.

- Persze, hogy nem akartam. Valljuk be, akármennyire is tűnsz most összeszedettnek, valójában egy érzelmi idegroncs vagy. Azt hiszed nem hallom, hogy minden este zokogva alszol el, annak a démonnak a nevét suttogva? – Igaza van. Éjszakánként lehullik rólam a nappal magamra erőszakolt álarc, és szabad folyást engedek kétségbeesésemnek. Anya képmutató monológja viszont rettenetesen feldühít.

- Jaj, ne játszd már itt nekem a szentet! Inkább csináljam azt, mint te? Bújjak ágyba minden férfival, aki szembe jön velem az utcán? Már ezerszer elmondtam, hogy nem akarok felejteni, nem akarok mást érezni, mást szeretni meg nemhogy nem akarok, hanem képtelen vagyok rá!

- Az isten szerelmére, Makayla! Tizenhét éves vagy, előtted az egész élet! – Istenem, milyen hosszú lesz az. Ez az egy hét is kész örökkévalóság volt!

- Mikor költözhetek vissza a lakásomba? – suttogom halkan. Nem akarok vitatkozni, csak egy kis csendre vágyom. A saját lakásom békességére, és a Noahval átélt emlékekre van szükségem. Rettegek attól, hogy egyszer nem fogom tudni felidézni a hangját, az illatát, vagy érdes ujjainak érintését. Egyedül ezek az apró emlékek tartják bennem a lelket. Éjszakánként néha elképzelem, hogy minden rendben van, és én még mindig Noah-hoz tartozom. Hogy nem öregszem, és nem halok meg. De erre semmi esély nincs. Ha lenne, Noah és a többiek szóltak volna róla. A tudatomba anya hangja tör be, méghozzá ajtóstul. Összerezzenek.

- Kössünk alkut. Én megengedem, hogy visszaköltözz, te pedig megpróbálod továbbélni az életedet úgy, mintha soha nem találkoztál volna a démonokkal. Na? – Gondolkodás nélkül rábólintok, pedig mind a ketten tudjuk, hogy lehetetlent kér. Már nem az a lány vagyok, aki állandóan panaszkodott, hogy senki nem érti meg. Pár nap alatt az életem, és a személyiségem is teljesen más lett. Noah lett az életem mozgatórugója, amit most kegyetlenül, és otromba módon távolítottam el. Anya előkeríti a kulcsaimat. Csakis azért vagyok még mindig itt, mert elrakta a táskámat, amiben a kulcsok is voltak, hogy még véletlenül se találjam meg őket. Kikapom a kezéből a sporttáskát, és egy „majd még jövök!” felkiáltással kiszelelek az ajtón.Röpke fél órámba telik, míg gyalog hazaérek. Ezt az időt azzal töltöm, hogy felkészítsem magam arra a fájdalmas lökésre, ami a feltörő emlékekkel jár. Mikor a kulcsot a zárba dugom, már remeg a kezem.

De a kulcs nem fordul el. Nyitva az ajtó… A szívembe egyszerre költözik földöntúli boldogság, és vakrémület. Noah mégis eljött volna? Nem mehetek vissza vele, nem tehetem ezt velük! De annyira hiányzik, annyira fáj…Beljebb lököm az ajtót, és belépek az előtérbe. Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy akármit is elkezdjek pakolgatni. Beljebb lépek a lakásba. A nappali felől halk neszezés hallatszik. Torkomban dobogó szívvel lépek be a szóbába, de nem várt látvány fogad odabenn. Nem látok vérvörös tincseket, sem szerelemtől csillogó, viharszín tekintetet. Csak egy jéghideg, ónix fekete szempár mered rám a sötétből. 

Elcsigázottan felsóhajtok.

- Minek köszönhetem a látogatást, Bran? – Fáradtság vesz erőt rajtam, nincs energiám még félni sem. Szemrebbenés nélkül állom a férfi metsző tekintetét.

- Szóval igaz. – szólal meg. Hangja karcos az izgalomtól. A félelem egy kis rést vág magának bénultságom falán. Lassan ható méregként folyik az ereimbe. Az arcom rezzenéstelen.

- Nem értem, mire célzol.

- Alkut akarok, Thesaurum! – Na, ezzel azért megdöbbentett! Elkerekedett szemekkel meredek rá, mire az ajka gúnyos mosolyra húzódik. Kérdőn oldalra biccentem a fejem.

- Nem értelek. Mindketten tudjuk, hogy nem hozzád tartozom. Mi hasznod hát belőlem?

- Mindent a maga idejében Thesaurum. De hogy tisztán lásd a dolgokat, nem az egész valódra lesz szükségem. Számomra csak a szíved a fontos. – Ez egész romantikusan hangzott volna, ha nem burkolt fenyegetés lenne…

- Azt mondod lesz. Akkor tehát itt és most, mit akarsz?

- Már megmondtam. Alkut akarok veled kötni, de a feltételeket nem lenne tisztességes már most elárulnom. Ezért veheted úgy is, hogy látogatóba jöttem. Hogy tudd, nem feledkeztem ám el az én kincsemről. – Mosolya kiszélesedik, és egy lépéssel közelebb jön. Reflexből hátrálok el tőle, megtartva köztünk a távolságot, amit egy újabb gusztustalan vigyorral konstantál. Gúnyosan meghajol előttem.

- Még találkozunk, Hercegnő. – Ezzel fogja magát, és engem megkerülve kisétál az ajtón, mintha legalább egy normális ember lenne, nem pedig egy közveszélyes démon. Higgadtságom azonnal semmivé oszlik, remegő lábakkal terülök el a padlón. Meg kell tanulnom megvédenem magam, ha nem akarom, hogy Bran puszta kézzel tépje ki a szívemet. Márpedig én ezt határozottan nem akarom. A szívem az egyetlen, ami még őrzi a Noah-val megélt boldog percek emlékét. Úgyhogy Bran javaslatát egyértelműen ellenzem.

Talán azért, mert amíg élek, él a remény is. A remény, hogy egyszer még érezhetem magam körül Noah karjait, az ajkait a számon, forró pillantásának melegét a bőrömön… Jézus atya szentség, mikor lettem egy ilyen önmagát állandóan sajnáltató tyúk? Hol van az a Makayla, aki majdnem elküldött egy rendőrt a bús francba? Ja, hát persze. Noah-val maradt… Bran szavain gondolkozva sétálok a fürdőszobába, egy jó meleg zuhany reményében. De a fürdő sem segít ellazulnom. Dolgom végeztével a hajamat törölgetve telepedek ki a terasz mellvédjére. 

Emlékszem, hogy Hannah mindig siránkozott, akárhányszor látta ezt a reflex szerű mozdulatot. „ A francba szivi, ha lezúgsz onnan, odalent még én is beléd rúgok kettőt!” mondta mindig. Félig nevetve, félig sírva emlékszem a Noah-val való második első találkozásunkra. Az is az én szobámban történt. „Be kellett volna zárnod az ablakokat…”

Vajon fogom még hallani a hangját? Egyszerre vágyom és félem ezt a lehetőséget. Mert ha újra keresztezik egymást az útjaink, többé nem leszek képes elhagyni őt. Ha nem akar a közelembe jönni se, akkor is utána mennék. De így, hogy nem tudom, merre lehet, még tart az elhatározásom. Meg kell védenem őket attól a fájdalomtól, amit én cipelek a vállamon.

Megcsörren a mobilom. A szívem heves vágtába kezd, mikor meglátom, hogy a kijelzőn a rejtett szám felirat villog. Habozva fogadom a hívást.

- Igen?

- Jó estét, Kayla! Remélem nem zavarom. – Aha, Harrisson. Ezek szerint taktikát váltott. Tudja, hogy nem venném fel, ha meglátnám a hívásazonosítóját.

- Miben segíthetek, Mr. Harrisson? – kérdezem érzelemmentesen. Remélem csak a szokásos kérdéseit akarja feltenni, és hamar lerázhatom. Jelen pillanatban még élni sincs kedvem, nemhogy őt meg a nyaggatását hallgatni…

- Csak figyelmeztetni akartam önt, hogy nagyon megütheti magát, ha onnan leesik. – Megmerevedve nézek le az erkélyem alá. Azonnal kiszúrom az alattam strázsáló rendőrautót, benne egy sötét alakkal. Minden bizonnyal Mr. Harrissonnal.

- Mr. Harrisson, maga leskelődik utánam?

- Csak az ön érdekeit tartom szem előtt, Kayla.

- Ezerszer mondtam már, hogy magának Makayla, vagy Miss. Sunrise! – csattanok fel. – És hagyjon fel azzal, hogy mindenhová követ engem, különben panaszt teszek a felettesénél.

Akiről egyébként dobásom sincs, hogy kicsoda, de ez csak részletkérdés. Mindent kiderítek, ha akarok…

Nem várom meg, mit reagál, bevonulok a lakásomba, és még a nagy függönyt is elhúzom. Engem ne kukkoljon senki, a saját kis menedékemen meg aztán pláne ne! Az egyetlen helyen, ahol tényleg egyedül lehetek, és nem idegesítek senkit a depresszív hangulatommal és az állandó sírással és rívással. Ez nem szentségtörés?!Hangos sóhajjal az ágyamra vetődöm, és a derekamra húzom a takarót. Az ősz még nem hozott eddig olyan hideget, hogy fűtést kellett volna kapcsoljak. A szobában kellemes, melegnek nem nevezhető klíma uralkodik. Pislogás nélkül meredek a plafonra, várva a jótékony sötétséget, de az csak nem akar jönni.

Órák óta fekszem álmatlanul, ugyan abban a testhelyzetben, mint mikor lefeküdtem. Végül beleunva az egészbe, beletörődően kikelek az ágyból, tudomásul véve, hogy ma sem fogok aludni. Akkor lepődtem volna meg, ha sikerül. A szobám kilincsére fektetem a tenyerem, mikor meghallom a halk, szinte már nesztelen lépéseket a konyhám felől. Megmerevedek, és visszahátrálok az ajtótól. A léptek egyre közelebbről hallatszanak. Az ajtó lassan nyílni kezd, én pedig azzal együtt hátrálok, takarásban maradva. A szobába egy bőrruhás idegen lép be. Nem tudom megállapítani sem a korát, sem pedig a nemét. Hátulról is látszik, hogy bőrmaszkot visel. Körbenéz a szobába, légzése egyenletes. Egyáltalán nem izgatja, hogy nem talált az ágyamban. Tartásából látom, hogy hátra akar fordulni. 

Villámgyorsan kivágódom az ajtó mögül, és a felém rohanó idegenre vágom az ajtót. A penge hegye éppen hogy elkerülte a frontális ütközést a szememmel. Nem várom meg a következő lépést. Úgy, ahogy vagyok (egy elnyűtt, szürke top és egy fekete melegítő rövid gatya) , mezítláb kiszáguldok a lakásból. Hallom magam mögött a fa reccsenését, a lábak dobogását. Nem hívok liftet, a lépcsőn nyargalok le a földszintre, és szinte hipersebességgel rontok ki az utcára. 

A hogy sejtettem, Harrisson kocsija már a fasorban sincsen. Hát persze, hogy nincs itt, amikor szükségem lenne rá! Rémülten szaladok tovább az utcán. A lábam már teljesen felsebesedett a kemény aszfalttól. A hátam mögött üveg csörren.Ijedtemben bevágódom a ház mögötti sikátorba. Nem merek egyhelyben maradni, azonnal fölkapaszkodom a tűzlétrára, és a tető felé veszem az irányt. Villámsebesen felérek, és azonnal felhúzom a lépcsőt. Épp időben. Üldözőm befordul a sarkon, metsző, tébolyodott barna szeme jobbra-balra cikázik. Isteni szerencsémre nem jut eszébe fölfelé is nézni. Hátraarcot vág, és kinyargal a megvilágított utcára.Fellélegeznék, de mielőtt akár csak gondolni tudnék a biztonságra, egy hatalmas tenyér tapad a számra, elfojtva feltörő sikolyomat.Erős ütés a tarkómon, és a nemrég még vágyott sötétség magával ránt a mély ismeretlenbe.

Következő fejezet várható: Július 01.