18. Fejezet: Menekülj!

Sziasztok! ☺
És igen, meghoztam a következő fejezetet, bár elég későn ahhoz képest, mikor került fel az előző :) Azért remélem nincs harag! Jó szórakozást kívánok, és mindenkit nagyon szépen kérek, hogy olvasás után dobjatok meg egy komival! ☺

"Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal - tragédiái érlelik naggyá."

/Müller Péter/

- Él még egyáltalán? Elég régen kiütöttem… - A fejem úgy fáj, mintha egy kamion hajtott volna rajtam keresztül. Összeszorított szemmel próbálom összerakni a részleteket. Olyan apróságokra gondolok, hogy például hol vagyok, vagy épp mikor is. Bár már abban sem vagyok biztos, ki vagyok egyáltalán… Egy hatalmas kéz ragad meg az államnál fogva, és felfelé emeli a fejem.

- Ébren van, Miss. Sunrise? – A mély férfibariton furcsán ismerősnek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már valamikor. A kíváncsiságtól hajtva résnyire nyitom a szememet, de a férfi arca túl homályos ahhoz, hogy részletesebben is szemügyre vegyem. Az alak nem enged el, erősebben szorítja az államat.  A szorításától felszisszenek. Ez alapvetően megválaszolja korábbi kérdését is. Elenged, és a számhoz emel egy poharat. Erőtlenül próbálok tiltakozni, de nem segít. Valami keserű, fémes íz tölti meg a számat. Ki akarom köpni, de a férfi befogja az orromat. Muszáj lenyelnem…

A világ kezd kitisztulni körülöttem. Amit először meglátok, az egy keményre vasalt, hófehér ing. Az öblítő illata szinte émelyítő a férfi arcszeszével összekeveredve. Felnézek az arcára.

- Maga?! – nyögöm rekedten. A férfi gúnyosan rám vigyorog. Mogyoróbarna szemében félelmetesen csillog a téboly. Azonnal tudom, hogy ez a pasi nem százas. Vajon mikor először láttam, hogy nem tűnt fel? Ja, persze. Megint magammal voltam elfoglalva. Micsoda újdonság… Igazán le kellene már szoknom erről az én központúságról. Hasznom eddig nem származott belőle…

- Öröm magát újra látni, kisasszony. Úgy emlékszem, még nem volt alkalmam megfelelően bemutatkozni, bár már nem egyszer találkoztunk, Makayla. A nevem Ulrich Schwarz, terveim szerint később földünk őreinek vezetője.

- Halvány lila gőzöm sincs, hogy miről halandzsázik itt nekem, Mr. FBI! Mindenesetre örömmel venném, ha eloldozna, mert így kifejezetten kényelmetlenül érzem magam! – A csuklómon megcsomózott kötél fájdalmasan mélyed a bőrömbe. Nyomán élénkpiros vér csordul ki, a bézs színű szőnyegre csöppenve.

 Nem tudom megállapítani, hogy hol vagyunk, bár ha tippelnem kéne, egy raktárra tenném le az első voksom. A hatalmas csarnok közepén két szék áll. Az egyikhez én magam vagyok kötözve, a másikon Mr. FBI terpeszkedik lovagló ülésben. A kábaság még mindig nem oszlott fel az agyamról, tejszínű ködbe burkolja minden értelmes gondolatomat. Valószínűleg abban a löttyben is volt valami, amit megitatott velem. Csípős válaszom hallatán Ulrich csak idétlenül kuncog.

- Hát persze. Mindig elfelejtem, hogy nem emlékszik még mindenre… Nos, talán segíthetek egy kicsit. Mit mond magának az a név, hogy A Föld Őrei? Az előbb már említettem.Összehúzott szemöldökkel erőltetem agytekervényeimet, amik lassan, csikorogva, de biztosan forogni kezdenek. Egy emlékfoszlány kering a fejembe. Megragadom, és erősen tartom…

Dühösen néztem az előttem ülő, hihetetlenül bátor és ostoba emberre. Ő mosolyogva állta gyilkos pillantásomat.

- Nos, Makayla? Csatlakozik? – A hangja nem is lehetett volna ennél derűsebb. A válaszom aligha volt érthető, erős fogcsikorgatásomnak köszönhetően. Összekötött kezeimet ökölbe szorítottam, és eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne behúzni ennek a fazonnak.

- Magának teljesen elmentek otthonról! Egy Thesaurum vagyok, arra születtem, hogy démonivadékokat hordjak ki annak a férfinak, aki az Egyetlenének választott, és akit szeretek. Maga pedig most arra kér, hogy hagyjam ott Noah-t azért, hogy azoknak az áruló démonoknak legyek a tenyészkancája, akik ki akarják irtani az embereket?! Amúgy is, hogy a francba gondolta ezt? Megszülöm őket, felnevelem, aztán maga sorban kinyírja őket? Hisz erről szól az egész, nem? A Föld Őrei erre hivatottak! Hogy megöljenek minden démont, aki valaha is a mi világunkba tette a lábát! Tudja, mi a válaszom erre?! Várja csak meg, amíg szétteszem a lábam, de addig levegőt se vegyen! – Dühkitörésemre csak egy idétlen vihogással reagált. Felfogta egyáltalán, amit mondtam?! Ez a fazon baromira idegesítő!

- Maga valóban okos lány. Valóban ez a tervünk. Felhasználjuk a maga démongyermekeinek az erejét arra, hogy kiirtsuk a többi démont erről a földről. De ha végeztek a rájuk bízott feladattal, a gyermekeit magának kell kivégeznie, hisz ez az egyetlen, amit biztosan tudunk. Egy  démon senkiben nem bízik, csak a saját anyjában. Szerintem briliáns ötlet!  Maga szerint nem? – mosolygott rám gyermekien. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e, vagy csak egyszerűen szánom a férfit az őrültségeiért.

- Soha senkinek nem fogok gyermeket szülni, csak a férjemnek. Ezt világosan kijelentettem már az első ajánlatánál, Ulrich! Mit akar még tőlem? – Sértődötten lebiggyeszti az ajkát. Durcásan keresztbe tette a karjait. Hajszálpontosan olyan volt, mint egy morcos kiskölyök. Valószínűleg le is ragadt azon a szinten.

A múlt és a jelen képei zavaróan összemosódnak. Ulrich ugyanazzal az idióta mosollyal mered rám. Félrebillenti a fejét, és közelebb hajol hozzám. Vicsorogva hátrálnék.

- Ha egy ujjal is hozzám ér, esküszöm, hogy leharapom a karját!

- Miket beszél, hisz maga nem démon! Csak félig.

- Ne aggódjon, nem is megenni tervezem! – morgom felé. Szemében felismerés csillan. Rájön, hogy (nagyjából) emlékszem az egy évvel ezelőtti beszélgetésünkre. Remény csillan fel benne. Szinte sajnálom, hogy nekem kell eloltanom a remény tüzét.

- Eszébe se jusson! Semmi nem változott azóta!

- De igen! – vágja rá. – Hiszen már külön vannak a maga démonjával!

- Talán már nem vagyok a párja, de nem is ez volt az egyetlen ok, hogy visszautasítsam! Könyörgöm, a démonok is ugyan olyan élőlények, mint mi! Talán még jobbak is. Ők küzdenek azért, hogy tiszták maradjanak, ezzel ellentétben az emberi faj egyre csak rothad!

- Ne merészeld őket védeni! A démonoknak nincsen lelkük, az emberek jóhiszeműsége az, ami miatt ennyire elszemtelenedtek. De az én irányításom alatt… - eszelősen felvillan a szeme. – A világ végre olyan lehetne, mint amilyennek lennie kellene. Minden mocsoktól mentes. Semmi okod védeni őket. Hisz egy démon miatt vagy ott, ahol most.

Ebben igaza van. Ha Bran nem lenne, soha nem keveredtem volna bele ebbe a világba. De soha nem találkoztam volna Hannah-val, Koljával és Alexel. Soha nem ismertem volna azt a szenvedélyt, azt a szerelmet, amit Noah mutatott. És ez még annál is szörnyűbb lett volna, mint most. Inkább élem át százszor ezt a fájdalmas ürességet, mert így ugyan tudom, hogy mit vesztettem, de legalább éltem. Soha nem voltam élettel telibb, mint mikor Noah karjai körém fonódtak. És talán ezért is vagyok ennyire szánalmasan gyenge.

Gyerünk, Kayla! Szedd össze magad!

- És egy démon oldalán ismertem meg azt az érzést, amiről mindenki csak álmodni mer. A színtiszta boldogságot. Mondhat nekem akármit, Ulrich. Soha nem fogok csatlakozni az Őrökhöz. Nem fogom bemocskolni a legkedvesebb emlékeimet ártatlan démonok vérével.

- Kussolj! – Megragadja a vállamat, és teljes erőből pofon vág. A fejem hátra csuklik, a szám megtelik a vér gusztustalan, fémes ízével. Nem túl nőiesen oldalra köpöm a vért, majd Ulrich barna szemei közé vágom az igazságot.

- Maga egyszerűen csak fél. Fél attól, hogy a kényelmes kis világát, amiben azt csinálhat, amit csak akar, felsőbbrendű lények szállják meg. Tudja, hogy miért állnak magasabb szinten, mint az emberek? Mert tudnak szeretni! Kiállnak egymásért, és ha hibáznak, vállalják a felelősséget, még akkor is, ha azt a hibát nem is ők követték el! Nem olyan gyávák, mint mi. Nem elpusztítani kell őket, hanem példát venni róluk! – Könnyek szöknek a szemembe. Mikor elhagytam Noah-t, gyáva voltam. Hát ezúttal nem leszek az! Nem érdekel, mit fog tenni velem ez a félőrült, akkor is megvédem azokat, akik fontosak nekem!

Újabb pofont kapok, ezúttal a másik oldalra. Ulrich dühödten és artikulálatlanul ordibál. Egy szavát sem értem, és úgy gondolom, jobb is így. Szótlanul nézem, ahogy tombolva kirohan a raktárból.

 Kihasználva az egyedüllétemet, ismét feszegetni kezdem a köteleimet. Véresre dörzsölt csuklómat csavargatva sikerül kiszabadítanom az egyik kezem. Kicsomózom a lábamat fogságban tartó köteleket is. Túl könnyű. Ulrich sose volt kiscserkész…Halkan, szinte nesztelenül somfordálok az ajtó felé. Erősödő hányingeremet betudom az adrenalin hatásának. Fogalmam sincs, mióta lehetek ebben a kócerájban. Odakinn még mindig sötét van, ami jótékonyan eltakarhatná menekülő sziluettemet. De nem merek kimenni. Ulrich túlságosan is könnyedén távozott, ráadásul a köteleket is pillanatok alatt kioldottam. Mintha azt akarná, hogy próbáljak elmenekülni. De ha tévedek, és csak szimplán paranoiás vagyok, elszalaszthatok egy tökéletes lehetőséget. Választanom kell hát… 

Végül egy hatalmas, mély levegővétel után elrugaszkodom, és rohanni kezdek. New York külterületén, az egyik raktár negyedben soha nem biztonságos sötétedés után, de mint kiderült, jelenleg az itt kóborló stricik, drogosok és hajléktalanok nem a legnagyobb problémáim. Úgy rohanok, ahogy a lábam bírja. Folyamatosan hallgatózok, de a saját, rohanó lépteimen és hangos zihálásomon kívül semmit nem hallok. Bevágódom az egyik konténer mögé. 

A térdemre támaszkodva próbálom kifújni magam, miközben óvatosan kilesek. A kivilágítatlan, ködbe borult városrészen szinte lehetetlen akármit is tisztán kivenni. Aki itt észre akar venni valamit is, csúnyán meg kell dolgoznia a sikerért. És ez nekem nem igazán válik most előnyömre. Nincsenek kiélesedett érzékszerveim, maximum az, amit mi női megérzésnek nevezünk. És az én női megérzésem azt súgja, hogy rohanjak, hát rohanok. 

A konténerek között cikázva végre kiérek a főútra. Ha még egy tíz percig kitartok az erőltetett futás mellett, talán elérem a belvárost anélkül, hogy bárki utolérne. A talpamat felsebezte a sok kiálló kavics, csuklómból megállás nélül ömlik a vér. Szédülten, de kitartóan rohanok tovább. Akárhányszor jön velem szemben egy autó, az sosem áll meg, hiába integetek. Erről beszéltem Ulrichnak is. Nem törődünk egymással, cserbenhagyjuk saját fajtársainkat. Ez a helyzet az élő bizonyíték, bár ez számomra sovány vigasz. Rémülten próbálom agy agyamat gondolkodásra bírni. Az őrök szolgálatában démonok is állnak, ők könnyedén észreveszik azt a halvány vérnyomot, amit magam után hagytam. Már látom magam előtt New York fényeit, és ez plusz erőt ad. De mit csinálok, ha megérkeztem? Haza nem mehet, anyát szintén nem sodorhatom veszélybe. Keresnem kell egy helyet, ahol meghúzhatom magam. De előbb muszáj beszélnem valakivel. Sokkal könnyebb, ha van valaki a külvilágban, aki tudja, mi a helyzet az utcán. És egyedül anya az, aki szóba jöhet. 

Megállok a lakásom előtt. Beviharzok, nem törődve a portás meglepett kiáltásával. Berontok a szobámba, és minden mozdítható dolgot egy apró sporttáskába gyömöszölök. A spórolt pénzemet is beledobom a táskába, és már vágtatok is le a lépcsőn. A liftet nem kockáztathatom meg, nem ragadhatok be egy zárt térbe.  Az épületeket megkerülve, sikátorokon keresztül osonok el anya házáig, mint valami piti kis tolvaj. Noah hangja visszhangzik a fülembe.

Ha megtalál, meghalsz. Ne kelts feltűnést.

Mondjuk, Noah soha nem mondana nekem ilyesmit, de ezt a képzelt tanácsot is szívesen veszem. Ha itt lenne, menekülnöm se kéne, hisz megvédett volna. De most nekem kell megvédenem őket, és nem fordítva. Nem leszek az a szánalmas kis hercegnőcske, aki állandóan védelemre szorul. Megtanulom, hogyan védjem meg magam, és igen egyedül is túl fogom ezt élni! Bizonyítanom kell magamnak, és másoknak is.Anya ajtaja előtt megtorpanok, és halkan bekopogok. Anya, mint egy veszett anyatigris  szinte kitépi az ajtót a keretből, és magához ránt.

- Ó a francba is, hol a pokolban voltál, te gyerek?! Halálra aggódtam magam miattad! – Könnyes arcát törölgetve elenged. Ekkor tűnik fel, hogy nem vagyunk egyedül. Döbbenetemben még a táska is kiesik a kezemből, ami földet érve nagyot koppan.

- Mit keresel te itt?! – kérdezem magam köré font karokkal. Talán így megakadályozhatom, hogy darabjaimra hulljak szét. Még nem lehet! Hiszen ha itt van, akkor Ő sem lehet messze. Nem találkozhatok vele. Soha.

- Én hívtam ide. Nem tudtalak elérni, és utolsó kétségbeesésemben felhívtam. – Apa anya köré fonja a karjait, és legnagyobb megrökönyödésemre, anya hagyja is magát.

- Csak pár órája jöttem el itthonról. – Apa megrázza a fejét, és az egyik kezével a hajamhoz ér. Anya kiszabadítja magát, és ismét engem ölel át. A fülembe suttogott, sírós szavaitól mozdulatlanná dermedek:

- Két hete annak, hogy utoljára láttalak. Két hete elmentél innen, és mostanáig nem hallottam felőled. Két hete keresünk, Marguarite!

Következő fejezet várható: Július 08.