19. Fejezet: Egyedül

Meghoztam az új fejezetet!☺

Jó szórakozást hozzá, és írjatok kritikát légyszi! 

♥

"Sehol, Soha a neve új hazádnak:

ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy. Csak a fáradt

képzelet kapkod a Semmibe utánad."

/Szabó Lőrinc/

Dermedten állok anyáék előtt. Lehetetlen, hogy két hétig voltam odakötözve ahhoz a székhez. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnk, hogy az a pár óra, amit távol töltöttem, valójában két hét volt. Mi történt ez alatt a két hét alatt?

- Bessie, talán hagynod kellene, hogy Kayla leüljön. Nem néz ki túl jól. – mondja apa. Anya leültet a kanapéra, miközben apámra förmed. Hangja úgy csattan akár egy ostor.

- Miért, mit vártál?! Hogy majd cuki rózsaszínben belibben az ajtón, hogy ”szióka, megjöttem!”?! Kicsim, mi történt veled? Hol voltál? – Az a Bessie, aki élete legnagyobb hibájának mondott, végleg eltűnt. Tehát akkor kijelenthetem, hogy van egy anyám. Ami igazából nem is olyan rossz érzés.

- Fogalmam sincs. Mikor ma felébredtem egy székhez voltam kötözve. Volt ott egy férfi, valami… - Itt muszáj volt megállnom. Nem jut eszembe a neve. Talán… - valami Ulrich nevű fazon.

A szobában mintha bombát robbantottam volna. Apa felszisszen, anya rémülten felsikkant, az én arcom pedig teljesen kifejezéstelen marad. Olyan, mintha minden érzelmet kiöltek volna belőlem. Amilyen kétségbeesett voltam, mikor idejöttem, annyira vagyok most nyugodt és összeszedett. Nem tudom, ez meddig marad így, csak remélni merem, hogy minél tovább. Nem borulhatok ki pont most, a szüleim előtt, akik éppen elég idegesek így is. Apa felé fordulok.

- Ismered?

- Minden démon ismeri Ulrich Schwarzot, elég sok nyűgöt okozott már a Fekete Szárnynak. Rögeszméje, hogy a démonokat ki kell irtani, mert teljhatalomra törekednek az emberi világ fölött. – Tudtam én, hogy nem százas a pasas… - Mit akart tőled?

- Hogy legyek az őt szolgáló démonok tenyészkancája.

- Ezt nem fogom elfelejteni. És Noah sem. – Görcsbe rándul a gyomrom. Tudtam, hogy ő is itt van. Biztos vagyok benne, hogy most is engem keres, és halálra aggódja magát. 

Bár ebben igazán nem lehetek biztos, miután nem is keresett. Persze, nem hibáztathatom, mikor én léptem le, és nem fordítva.

- Ő is itt van? Jól van?

- Hamarabb ért ide, mint én. És nem, Kayla. Egyáltalán nincs jól, és ezt te is pontosan tudod. Összetörted azzal, hogy elmentél. – Érzem a szemrehányást a hangjában, és ettől feltámad a nagy erőfeszítéssel elnyomott haragom. Nem szólok egy szót sem, csak fogom a táskámat, és az ajtó felé indulok. Anya karon ragad, úgy állít meg.

- Mégis mit gondolsz, hová mész?!

- El kell tűnnöm egy időre. Majd kereslek. – Válasz nem várva rántom ki a karom anyám szorításából, és kitrappolok az ajtón. Ismét a lépcső felé veszem az irányt, de egy ismerős hang hallatán ledermedek. Mostanában elég sokszor játszom ezt a szobros játékot. Kezdem egy kicsit unni…

- Nyugodj meg, biztosan nincs semmi baja. Arról már rég tudnánk. – A francba, ezek a lépcsőn jönnek felfelé! Villámgyorsan a tűzlépcsőhöz szaladok, ami a tető felé vezet. Fölfelé rohantamban még hallom Kolja válaszát.

- Honnan a francból tudnánk, Hannah? Ne idegesíts fel ennél is jobban! – Hannah válaszát már nem hallom. 

Kirongyolok a tetőre, és ott megtorpanok. Hogy lehetek ekkora ökör? Hová mehetnék innen, mikor út csak lefelé vezet? Netán ugorjak le? Jézusom, Makayla, annál is hülyébb vagy, mint amilyennek látszol. Elkeseredetten sétálok a tető pereméhez, és lebámulok. A mélységtől megszédülök, és megingok egy kicsit.

- Én a helyedben nem tenném. – Ó igen, már csak te hiányoztál a boldogságomhoz!

- Mit kerestek itt, Alex? Azt hittem, Olaszországban vagytok. – Hátrafordulok, és szembetalálom magam Alexander elképesztő, gyémántszínű tekintetével. Semmi mást nem látok a szemében haragon és undoron kívül. Egy kissé szíven üt a dolog, bár nem mintha másra számítottam volna. Zsebre dugja a kezét, és megvonja kardigánba bújtatott vállát.

- Én ott akartam maradni, de a többiek ragaszkodtak ahhoz, hogy én is jelen legyek, ha megtalálnak. Vissza akarnak kapni, Makayla. Mit gondolsz erről? – A nyilvánvaló ellenségeskedésével teljesen feldühít, így nem is fogom magam vissza.

 Jéghideg tekintettel válaszolok.

- Azt gondolom, hogy már megint úgy beszélsz rólam, mintha egy tulajdon, vagy egy egyszerű játék lennék. Mellesleg nem találtak meg, és nem is fognak. Épp menni készültem, és nem, nem akartam leugrani. Üzend meg a többieknek, hogy ne strapálják magukat, nem fogok velük menni sehová. Köszi, és… ég veled. – Nem láthatja a könnyeimet, mert nem engedem kicsordulni őket, amíg meg nem kerültem Alexet. Óvatosan osonok le, hallgatózva, nehogy belefussak valamelyik barátomba, vagy ami még rosszabb, Noah-ba. Nem tudnám elviselni, ha az ő szemében is ugyan azt látnám, mint Alexében. Belegondolni is fájdalmas. Problémamentesen jutok le a földszintre, ahol a fejembe húzom a kapucnit. A kapun kilépve megcsap a kellemesen hűvös levegő. Szeretem az őszt, ez a kedvenc évszakom. A fák lehullajtják a leveleiket, így megszabadulva minden rossztól. Bárcsak én is egy fa lennék. Akkor lehullanának rólam a gondok, nem kellene attól félnem, hogy tönkreteszek valamit. Vagy inkább valakit. Késő bánat…

Az Akadémia felé veszem az irányt. Közvetlenül a Kings mellett vagy egy kisebb erdő. Még elsős voltam, amikor én és Hannah felfedeztük a közepén épült kis fakunyhót. Ez ugyan azt jelenti, hogy tudnak a létezéséről, de bízom abban, hogy tudomásul veszik a döntésemet. Nem akarom őket látni többé. Vagyis inkább nem láthatom őket többé. Mindannyijuknak könnyebb lesz, ha nem találkozunk. Egy idő után Noah is kiábrándul, és továbblép. Én csak azt remélem, hogy boldog lesz, és nem fog leragadni a mánál. És nekem is le kell állnom ezzel az önsajnáltatással. Hánynom kell saját magamtól.

A kis kunyhóba belépve konstatálom, hogy igazán ráférne egy kis tatarozás. Belépve a kopott faajtón egy kis folyosóra érkezünk. Ez a kicsi annyit tesz, hogy alig két lépéssel átszeled. Innen nyílik egy kis konyha és egy aprócska fürdőszoba. Nem tudom, hogy mikor vezették be ide a vizet, mindenesetre mikor megnyitom a csapot, akadálytalanul folyik a meleg víz. A konyhából, egy szűk lépcsősor vezet fel egy kis helyiségbe, ami egy apró szobába vezet. kizárásos alapon ez lesz a hálószoba. És ennyiből áll az egész épület. Nekem pont elég lesz, végül is ez a cél. Egyedül lenni…

Ledobom a táskát az egyik sarokba, és leveszem azt a koszos pizsamát, amiben már két hete tengődöm. Istenem, két hét… Mi történhetett két hét alatt? Miért nem emlékszem semmire? Talán el kellene mennem egy orvoshoz, ki tudja mit csináltak, vagy miféle mérgeket adtak be nekem. Eszembe jut az a zöld tutyi, amit Ulrich nyomott le a torkomon. Azt sem tudom, mi célt szolgált, vagy mi volt benne. Ki kell derítenem, mit művelt velem. Egyáltalán miért hagyott elmenni? Tudni akarom a választ erre a sok kérdésre, és meg is fogom kapni. Amint összeszedem magam egy kicsit. Hányingerrel küszködve veszek fel egy kopott farmernadrágot, és egy vastag, fekete garbót. A lábamra a kedvenc deszkás cipőmet húzom. A táskából két darab fáslit veszek elő. A csuklóm rondán bevörösödött, és szerintem elfertőződött. A seb felszínéről gennyes váladékot törlök le, és ügyetlenül bekötözöm mindkét kezemet. Mindent visszateszek a táskába, és ráhúzom a cipzárt. Ha menekülnöm kell, csak felkapom, és uccu neki.

 Megcsörren a telefonom. Előhúzom a zsebemből, és bambán meredek rá. Végül felveszem, pedig tudom, kit takar az ismeretlen szám.

- Igen?

- Hogy a francba tehetted ezt?! – Hannah hangja sikoltásként jön át az éteren. – Még hallottál is minket Koljával, erre ahelyett, hogy jeleznéd, hogy „itt vagyok balfékek!”, fogod magad, és felrohansz a tetőre?! Te tényleg ennyire gyűlölsz minket?! Van fogalmad róla, hogy mit éltünk át?!

- Hannah, abba belegondoltál, hogy nem véletlenül mentem el tőletek? Nincs többé közünk egymáshoz, ezért ne várj el tőlem többet, mint egy idegentől. Ne keressetek, és ne is gondoljatok rám többé. Nem ismerjük egymást, és ez mindenkire vonatkozik. – A szívem szakad bele, de meg kell tennem. Inkább higgyék azt, hogy gyűlölöm őket. Hátha ők is ezt fogják tenni.

- Noah-ra is? – Lenyelem a torkomban keletkezett gombócot, és bólintok, bár Hannah ezt nem láthatja. Megköszörülöm a torkomat, és szóban is kifejtem. A hangom egy fokkal bizonytalanabb, mint szeretném.

- Mindenkire. Noah-ra is. Soha többé ne keressetek. – Ezzel kinyomom a készüléket. A kezem a szám elé szorítom, és lerohanok a fürdőszobába. Nem tudom mit etettek meg velem ez alatt a két hét alatt, de attól természetellenesen szabadulok meg a vécékagyló fölé görnyedve. Miután megszabadultam a gyomortartalmamtól, a kád hűvös peremére támasztom izzadt homlokom. A hányingerem nem múlt el, de legalább valamelyest enyhült. Letörlöm könnyáztatta arcomat egy neves törülközővel, és feltápászkodom a földről. Nem törődve gyomrom háborgásával, leerőltettem egy pohár vizet és B6-ot.

Nem tudnám megmondani, menny idő telt el, amíg én az asztalnál ücsörögtem, kibámulva a fejemből, de arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó. Megriadva ugrok a konyhát és a folyosót elválasztó falhoz. Hangos szuszogás töri meg a csendet, de ez a levegővétel nem emberi. Túl gyors és túl mély, hogy az legyen. Gyanúm beigazolódik, mikor egy hatalmas, szőrös test jelenik meg a konyhaajtóban. Döbbent nyekergés hagyja el a számat, mire a sárga macskaszemek egyből rám villannak. Egyetlen dolog jut eszembe, és annyira meg vagyok döbbenve, hogy ki is mondom.

- Hogy a francba kerültél te ide? – Bizony emberek, épp egy bazi nagy bengálival nézek farkas szemet. Csak remélni merem, hogy nem éhes… Melyik állatkertből szabadult ez el?! Tigris New Yorkban? Hová fajul el ez a világ, az isten szerelmére!

A nagymacska közelebb lépdel hozzám, elegáns léptei semmihez sem hasonlíthatóak. Nem merek megmozdulni, félek, hogy zsákmányt látna bennem. Már ha nem épp azt teszi most is… De nem tesz semmit, csak lehuppan előttem, a pofáját a kezemhez dörgöli, és megnyalja az ujjaimat. A világ elmosódik körülöttem, és már nem vagyok egyedül…

„- Noah, mit csináljunk vele? Nem hagyhatjuk magára, hisz még kölyök! – A legszebb pillantásommal próbáltam jobb belátásra bírni csökönyös férjemet. Ő még mindig dorgáló tekintettel méregette azt az aprócska, tekergőző szőrgombolyagot a karomban. A kis rosszcsont teljesen elégedett volt azzal, hogy a nyakamba akasztott, gömb alakú medállal játszat. Annyira aranyos volt, hogy be kellene tiltani. Elővettem a legmeghatóbb tekintetem.

- Kérlek Noah!

- Nem tetszik ez nekem. Hol van az anyja? – kérdezte, de közben gyengéd mozdulattal simított végig a karjaimban tartott tigriskölykön. Magamban már el is neveztem Ninának. Annyira Nina volt, hogy ez nem is lehetett kérdés. Noah kérdésére csak egy vállvonással válaszoltam.

- Nem tudom, de nem hiszem, hogy a közelben lenne. Nina csont sovány, és ha valaki látott volna egy hatalmas bengálit, már régen erről zengene a híradó. Kérlek Noah, tartsuk meg! Nem látod, milyen nagy szüksége van ránk?!

- Mit tehetnék ellene, mikor már el is nevezted? Csak aztán nehogy megbánd! – Nevetve karoltam át Noah nyakát, egy cuppanós puszit nyomva a szájára. Nem elégedett meg ennyivel, kikapta a kölyköt a kezemből, és a földre rakta. Morogva húzott közelebb magához.

- Ne hidd, hogy ennyi hálálkodással megúszod, te kis hízelgő. Sokkal tartozol ám… - Fejét a nyakamba fúrta, apró csókokkal kényeztette a nyakam érzékeny bőrét. Mosolyogva túrtam bele vérvörös tincseibe, és félrefordított fejjel jeleztem neki, hogy többet akarok. Halkan nevetve csúsztatta le a kezét a fenekemre. Hangja hatására összeszorult a gyomrom, és felhevült a bőröm. Ilyen hatással volt rám Noah. És én éppen ezért szeretem.”

Igazságtalanság, hogy minden emlékem akkor jön elé, mikor már csak keserűséget érezhetek a nyomán. Lerogyom a földre, és karjaimat Nina hatalmas, szőrös nyaka köré fonom.

- Szia, nagylány! Istenem, hogy megnőttél! – Nina fura, berregő hangot ad ki magából, és orrát a nyakamba fúrja. Dorombol, hasít belém a felismerés. Azt hittem a tigrisek nem tudnak dorombolni! Elengedem Nina nyakát, és végigsimítom a pofáját. Értelemmel teli szemeit az enyémbe fúrja.

- Nem egy közönséges tigris vagy, igaz? – Nem érkezik válasz a kérdésemre, de nem is bánom. Most, hogy Nina velem van, talán nem a magány lesz a legközelebbi barátom.