20. Fejezet: Elrettentő valóság

Sziasztok!
Kaylának ezúttal újabb veszélyekkel kell szembenéznie. Ezen felül szembesül egy olyan mély fájdalommal, ami nem csak hogy tükre a sajátjának, de sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint gondolná
Jó szórakozást!



„Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot”

/Müller Péter/

Nem létezik… Ez egyszerűen nem történhet meg velem… Mi a francot követtem el előző életemben, hogy az isten most ezzel büntet?! Nem hiszem el, ezek sosem adják fel…

- Biztos, hogy itt van? – Szorosabban simulok a konyhát és a folyosót elválasztó falhoz. Ulrich és a fogdmegjei már legalább tíz perce kutatnak a házban, de szerencsémre még egyiküknek sem volt annyi esze, hogy benézzenek ide. Ha legalább Nina itt lenne, de persze, hogy ő sincs itt, mikor szükségem lenne rá. Egyedül nem tehetek ellenük semmit sem, elvégre egy „hitvány” kis emberke mit tehet a nagy és csúnya, mellesleg panelház méretű démonok ellen? Mert hát persze, hogy démonokat kellett utánam küldenie. Miért ne?

- Itt kell lennie. – Ulrich szája nyilván már habzik az idegtől, ugyanis a nemrég elhangzott kis dialógusból kitaláltam, hogy a fazon szimplán meg van kattanva, és nem direkt hagyott elfutni. Nem tudom, hogy ebből nekem előnyöm, vagy hátrányom származik-e. Csak remélni merem, hogy az előbbi, mert ha nem… akkor bizony szarban van a haza… Lábdobogás jelzi, hogy hosszas kutakodás után észrevették a konyhába nyíló ajtót. Sietve rejtőzöm el az egyik nagyméretű szekrény és a hűtő közötti résben. Ha felmennek az emeletre, semmit nem fognak találni egy bevetetlen ágyon kívül, de talán lesz annyi időm, hogy kimeneküljek a házból. Ha meg nem, hát akkor marad a jól bevált, ámbár kevésbé szeretett taktika: beletörődni, hogy ennyi volt. De ezt az örömet senkinek sem adom olyan könnyen! 

Csizmás lábak haladnak felfelé, de én már azelőtt kirontok a búvóhelyemről, hogy az utolsó démon teljesen felért volna. Nem törődve az ajtó csattanásával a fák közé vetem magam. Rövidesen meghallom az utánam vágtató démonok káromkodását is, ami – nagy megkönnyebbülésemre – egy hatalmas, macskától származó morgással vegyül. Szóval Nina is megkerült végre. Kiáltások és gurgulázó hangok kísérik lépteimet, de nem állhatok meg hallgatózni. Kirohanok az erdős részről, és berongyolok az Akadémia épületébe. Délelőtt tíz óra révén mindenki az iskolában van, rengeteg mosolygó és meghökkent arc köszön rám. Oda sem bagózok, rohanok tovább. Az igazgatói iroda előtt torpanok meg. Két választásom van. Vagy bemenekülök Mr. Wolf szobájába, vagy tovább szaladok. Végül is, egyre megy, a szag alapján úgyis megtalálnak. Itt legalább elbújhatok. Kopogás nélkül esek be az iroda ajtaján, de én jobban meglepődöm a benti látványtól, mint az Igazgató az enyémtől. Odabent Hannah mered rám tágra nyílt, döbbent tekintettel. Szólásra nyitja a száját, de én már be is csaptam magam mögött az ajtót. És ezzel bele is rohanok az engem üldöző három démon egyikének a karjaiba.

- Felesleges menekülnöd, kislány. – vigyorog rám az egyik. Gusztustalan malacpofáján egy még rondább mosoly (féle) jelenik meg, ezzel még inkább elcsúfítva az arcát. Már ha ezt arcnak lehet nevezni… Nem tudok tovább hátrálni, ugyanis sarokba szorítottak a szemetek.

- Ugyan már, jól fogunk bánni veled, nem fog fájni… nagyon. – röhög a markába a másik. Miközben egymást ugratják, mögöttük kinyílik az ajtó, és Hannah lép ki rajta. Érdeklődve szemléli a balfék mesterhármast. Tekintetemmel próbálom megüzenni neki, hogy húzzon el a sunyiba, de mint eddig sose, úgy most sem hallgat rám. Derűs hanggal szólítja meg a démonokat.

- Ugye tudjátok, hogy ez mekkora hülyeség tőletek?

Mindannyian megpördülnek, én pedig a tenyerembe temetem az arcomat. Úgy érzem, menten sírva fakadok… Miért nem érti meg, hogy mindannyijuknak az a legjobb, ha elfelejtik, hogy én is létezem?! Ennyire nem lehet sötét! Dulakodás hangja töri meg a feszélyezett csendet, diákok sikolya hatol át a falakon. Szerencsére azonnal rájövök, mi okozza a tömeghisztériát. Nina fordul be a folyosóra, sárga szemeivel rezzenéstelenül méri fel a környezetet. Ahogy kecsesen felém lépdel, megkönnyebbülésem azonnal semmivé foszlik. Mert Nina nem egyedül jött…

- Tűnjetek a közeléből. – A tengermély hang halk morgásba fordul, amitől azonnal borsódzni kezd a hátam. Viharszürke tekintete keresi a pillantásomat, de én eltökélten tanulmányozom deszkás cipőbe bújtatott lábamat. Hallom, hogy a három démon lélegzete is elakad, igaz, teljesen más okból, mint az enyém. Azonnal elhátrálnak tőlem, és megkerülve a feléjük vicsorgó démon-tigris párost, gyorsan elszelelnek. 

Eközben én, Hannah, Noah és persze Nina cirkuszi látványosságként funkcionálunk az itteni diákok és tanárok számára. Ez, és a tény, hogy nem tudok elmenekülni, elég kedélyrombolóan hatnak rám. Noah közelebb lép, de feltartott tenyerem láttán megtorpan. Bőszen kerülöm a pillantását, miközben imádkozva elindulok, a szabad elvonulás reményében. Micsoda meglepetés, nem sikerül. Mielőtt elhúzhatnék mellette, Noah megragadja a karomat, és visszaránt maga elé.

- Kerestelek, Kayla.

- Igen, de minek? Tisztán és világosan kijelentettem, hogy nem akarlak látni többé. – Fáj, hogy így meg kell sebeznem a szavaimmal, de meg kell értenie, hogy mellettem nem lehet jó élete. Vagyis, inkább hosszú élete… Minden egyes kiejtett szóval erősebben szorítja a könyökömet, de nem szisszenek fel. Megérdemlem, hogy fájjon.

- Mondd a szemembe, bambina! Mondd ki, hogy nem kellek neked, és akkor hagyom, hogy a saját utadat járd. – Arcomról minden érzelmet eltűntetek, úgy nézek fel rá. Mikor a szemébe nézek, majdnem kiesek a szerepemből. Jézusom, hisz már egy hónapja nem láttam… De mi lesz velem egy életre, ha már egy hónapot is ilyen nehezen bírtam ki?

- Nincs rád szükségem. – A szívem kettéhasad, mikor a remény minden szikrája kialszik Noah szemében. Arca semmit nem tükröz, csupán ürességet. Elengedi a karom, és félreáll. Ninára pillantok, de ő letelepedett Hannah lábaihoz, és nem úgy néz ki, mintha fel akarna állni. Keserűen veszem tudomásul, hogy ismét egyedül maradtam…

Kisietek az épületből, és felkapva a táskám, amit az egyik bokor mögé rejtettem, a belváros felé veszem az irányt. Próbálom kiverni a fejemből Noah megtört tekintetét. Annyira a karjába akartam vetni magamat, hogy megcsókolhassam… Olyan nagy volt a kísértés, de… nem tehetem ezt vele. Nincsen jogom magamhoz láncolni, mikor hamarosan meghalok. Főleg, hogy Brannak és Ulrichnak is rám fáj a foga. Rosszabb vagyok, mint egy istenverte akciófilm bajbajutott főhősnője… A csuklómba hirtelen erős fájdalom nyilall, amit eddig elfojtott az adrenalin. Muszáj megmutatnom valakinek, és a már lassan állandóvá vált hányingeremmel is kezdenem kellene valamit. Ki tudja, mivel mérgezett az a szemét két héten keresztül. Rohanvást próbálom kitalálni, mihez is kezdjek. A Metropolitanbe nem mehetek, ott azonnal megtalálnának. Persze, most már csak Bran és Ulrich elől kell menekülnöm. Noah többé nem fog keresni…

Jobb lesz egy magánrendelőbe bemenni, és már azt is tudom, hol találok egyet. A First Avenue-n lerohanva találom meg Dr. Matthew Bronski magánrendelőjét. Ő a családom egyik közeli barátja volt, nevelőapám haláláig. Emlékszem, kiskoromban mindig a térdén lovagoltam, aztán egyszer csak… eltűnt. Születésnapom alkalmából mindig küldött nekem egy üdvözlőkártyát, de semmi több. Remélem, azért a rendelője még megvan. Belépve kicsit megrettent a sok idős ember, akik közül azonnal kitűnök, és nekem most ez hiányzik a legkevésbé. A rendelő ajtaja kinyílik, és egy fiatal nővérke dugja ki a fejét. Azonnal odasietek hozzá.

- Elnézést, szeretnék pár szót váltani Dr. Bronskival.

- Kisasszony, itt mindenki erre vár. Kérem, foglaljon helyet, a doktor úr majd szólítja.

- Makayla? Tényleg te vagy az? – Matthew intésére az asszisztens, rosszalló pillantásokat vetve felém, de beenged a rendelőbe. 

Matthew pontosan úgy néz ki, ahogyan emlékszem rá. Barna hajába ősz tincsek vegyülnek, kecske szakálla is inkább fehér, mintsem barna. Kedvesen csillogó, kék szeméből még nem kopott ki a megértő melegség, és ennek én most külön örülök. Kiküszködi magát (elsősorban hordószerű hasát) a kicsinek tűnő íróasztal mögül, és csontropogtató ölelésben részesít.

- De régen láttalak! Mi szél hozott erre?

- Na igen, nem ma volt már. Szükségem van a segítségedre, Matt. – Ezzel felhúzom a ruhám ujját a csuklómon. Matt óvatosan a vizsgálóasztal felé terel, és a lámpa alá dugja a karomat.

- Ez elég csúnyán elfertőződött. Mit csináltál vele? – Na, fasza… Erre mégis mit mondhatnék? „Áh, csak valami elmebeteg megkötözött, és két hétig tartott, míg meglazítottam a köteleimet. De amúgy túlélem!” Így tehát a kisebbik rosszat választom: bölcsen csukva tartom a szám. Matt egy ideig rám mered, majd egy sóhajjal kötszert és fertőtlenítőt kér a nővértől. Óvatosan beköti a kezemet, és gumi kapoccsal rögzíti a kötést. Dolga végeztével felém fordul. Meleg, kék szemei aggodalmasan csillognak.

- Bajba keveredtél, Kayla? – Ó, a legnagyobba, amibe csak lehet.

- Úgy is mondhatjuk.

- Anyád tud róla?

- Ő is a közepén van, de megoldjuk. Lenne itt még valami. – Ezzel részletesen beszámolok a már egy hete tartó folyamatos hányingerről, és próbálok célozgatni arra, hogy két hétig tömhettek olyan gyógyszerekkel, vagy ne adj isten, méreggel, amiknek a hatásáról fogalmam sincs. Döbbenten hallgat, úgy tűnik leesett neki a dolog. Elgondolkodva mered maga elé, majd visszaül az asztalához. Lekászálódnék a vizsgálóasztalról, de int, hogy maradjak a helyemen. Engedelmesen visszaülök, elvégre Ő a profi…

Egy sor különböző vizsgálat és egy vérvétel után végre megengedi, hogy felüljek. Visszaveszem a felsőt, amit leparancsolt rólam. Némán ír valamit, majd a kezembe adja. Egy receptet nyom a kezembe, de ha fegyvert fognak rám sem tudnám kiolvasni, mi van ráírva. Na igen, az orvosok írását sose tudtam kiolvasni.

- Ezt vedd ki a legközelebbi patikában. A vizsgálat eredményei már holnap meglesznek, mert igyekszem megsürgetni a dolgot. Szeretném, ha visszajönnél, rendben? – Csak bólintok, majd búcsúzóul megölelem, és távozok. A kint várakozók mérges pillantásától kísérve sétálok ki az ajtón. Odakint szakad az eső, mintha a hangulatomat tükrözné. Fázósan megdörzsölöm a karjaimat. Ki kellene találnom, hová menjek. De… annyira nem tudok most koncentrálni. 

Állandóan Noah arca jelenik meg előttem, mikor azt mondtam neki, hogy nincs szükségem rá. Mekkora hazugság! Semmi másra nincsen szükségem, csak rá. A megnyugtató ölelésére, az édes csókjaira, szerelmes mosolyára, egyszerűen csak Rá. De persze, soha nem lehet az enyém. Nem kárhoztathatom Noah-t arra, hogy leéljen velem néhány évet csak azért, hogy én aztán fogjam magam, és bedobjam a törülközőt. Azt már nem. Inkább gyűlöljön, mert kihasználtam, mintsem szeressen, és ezért törjön össze. Na persze, nem mintha most nem ez történt volna. Összetört, és én törtem össze. De így legalább túlléphet rajtam, mert még nem tudhatja, milyen lenne velem egy élet. Ahogy én sem tudhatom, hogy milyen lehetne egy közös élet azzal, akit a világon a legjobban szeretek. Az első szerelem soha nem érhet boldog véget, mondják. De az én történetem már nem először végződik csúfosan. Viszont többé nem kell elölről kezdenem, mert itt a mese vége. Soha, senkinek nem fogom engedni, hogy hozzám nyúljon. Lehet, hogy soha többé nem láthatom, vagy érinthetem, de a szívem, a lelkem és a testem örökké Noah-é marad.

Sóhajtva kapom a vállamra a táskámat, és nekivágok, hogy keressek egy gyógyszertárat. Szerencsémre nem telik sok időbe, hisz itt minden megtalálható. Ez New York, baby! A patika pultja mögött álló fiatal lány unottan néz fel a divatmagazinból. Szinte süt a tekintetéről, hogy még ő van megbántva, amiért én bemerészeltem ide tenni a lábam…

- Szia! Miben segíthetek?

- Ezt a receptet szeretném kiváltani. – Nyújtottam át a kezemben szorongatott papírdarabot. A csaj elveszi tőlem, rápillant, és egyből megváltozik a tekintete. Valahogy, szánalom és együttérzést látok a barna szemében. Eltűnik a raktárban, addig én az ablakon át figyelem a szemerkélő esőt. Egy hatalmas villám csap le valahol, amit egy irtózatos dörrenés kísér. Ijedten rezzenek össze. Soha nem szerettem ezeket a nagy viharokat, kiskoromba mindig az ágy alá bújtam előle. Ma már persze inkább a takaró alá bújok, bár szerintem ez is elég gyerekes. 

A lány visszatér egy kicsi, hosszúkás dobozzal a kezében. Beüt valamit a pénztárgépbe, majd miután kifizettem, a kezembe nyomja a dobozt. Rápillantok, és megmerevedek.

- Bocsi, de itt valami tévedés lesz. – Felvonja a szemöldökét, és újra a receptre tekint.

- Nincs itt semmiféle tévedés. Látod? – Felém fordítja a papírt. – Ide van írva: Clearblue. Manapság minden fiatal lány ezt vásárolja, ne aggódj. Szinte száz százalékos!

Halott sápadtan meredek a kezemben tartott dobozkára, ami szinte égeti a kezem. Újra a papírra pillantok, és be kell látnom, hogy a lánynak igaza van. Semmi kétség, a recepten ez áll: Clearblue terhességi teszt