21. Fejezet: A boldogsághoz vezető út

És sikerüüüüült! 

A tegnapi bejegyzés csak óvintézkedés volt, mert nem voltam biztos benne, hogy sikerül-e befejezni :) De voila, indulás előtt fogadjátok szeretettel a 21. fejezetet :D Szerintem sokan vártátok már ezt a részt! :P Egy kicsit hosszabb lett, hogy kárpótoljalak titeket, amiért egy nappal tovább kell majd várni a fejezetre, mert friss csak jövőhét hétfőn várható! :)

Jó szórakozást!

"Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég."

/Nicholas Sparks/

A rohadt életbe… A jó büdös rohadt életbe…

A tenyerembe hajtom a fejem, és igyekszem nem túl hangosan pánikba esni. Ami nem megy túl fényesen, ugyanis úgy zihálok, mint aki kilométereket futott le. Sőt, gondolkodom rajta, hogy egy jó kis futás nem is lenne olyan rossz… Édes istenkém, ez egyszerűen nem lehet igaz… Ismét rápillantok a kezemben tartott tesztre, hátha csak elnéztem, de nem. Azon a nyamvadt műanyagon két darab csík van, és sajna nem csak odaképzelem. Terhes vagyok… Ma kell vissza mennem dr. Bronski rendelőjébe, ahol megtudhatom, hány hete vagyok ebben az… állapotban. Addig pedig nem vagyok hajlandó megnyugodni. Addig nem, amíg biztosan nem tudom, hogy Noah-é a baba. Persze, emlékezetem szerint soha nem is feküdtem le mással, de azért az a két hét kiesés éppen elég ahhoz, hogy aggódni kezdjek. Mert mi van, ha nem csak fura löttyöket nyomtak le a torkomon, hanem… mást is tettek velem? Mármint olyan dolgokra gondolok, aminek egy gyerek a vége. Mert ha ennek a babának Noah az apja, akkor… akkor én meg akarom tartani. Mindenki mondhat, amit akar, hogy én tizenhét évesen gyereket vállalok, de ő nem csak egy gyerek. Ő a mi gyerekünk, a mi szerelmünk gyümölcse. És ez a tudat olyan melegséggel tölt el, amit még soha életemben nem éreztem. Akarom ezt a gyereket, és senki nem tud eltántorítani attól, hogy megtartsam. Feltéve, ha Noah az apja… 

Veszek egy mély levegőt, és a táskámat felkapva kicaplatok a mosdóból. Egy közeli szupermarket nyitva felejtett raktárában húztam meg magam éjszakára, ma reggel pedig, mint vásárló kéredzkedtem be a mosdójukba. Tudom, cseles vagyok! Matthew azt mondta, hogy délután menjek vissza hozzá, és még alig múlt el délelőtt tíz óra. Nem tudom, mit kéne csinálnom, arra megyek, amerre a lábam visz. Ami történetesen anya háza felé törtet. Talán nem is lenne olyan rossz beszélgetni egy kicsit. Előveszem hát a telefonomat, és megkeresem anya számát. Ő viszonylag hamar fogadja a hívásomat, de van valami fura a hangjában.

- Marguarite? Te vagy az?

- Ki lennék? Otthon vagy?

- Épp most készültem elmenni, hogy megkeresselek. Egy hete nem beszéltünk, mégis mi a francot vártál, hogy majd itthon ülök, és kötögetek, amíg nem hívsz?!

- Nos, épp most készülök hozzád. Felmehetek? – Gúnyos kacajától kiráz a hideg, nem jó értelemben…

- El is vártam. – Ezzel kinyomja. Furán meredek a telefonra, majd megvonom a vállam, és folytatom az utat. 

A lépcsőházban odaköszönök a portásnak, és választ sem várva a lifthez sétálok. Most, hogy Noah azt hiszi, nem akarom őt, nem kell attól félnem, hogy visszarángatnak magukkal Olaszországba. Bran és Ulrich, ők meg nem hinném, hogy sejtik, mennyit javult a kapcsolatom az anyámmal. Aminek én csak örülni tudok. Zsebre dugott kézzel várakozom, és szinte olyan érzésem van, mintha semmi baj nem lenne. Mintha nem üldözne egy démonvadász szervezetnek a feje, nem kéne menekülnöm egy mindenre elszánt, fanatikus idióta elől, és mintha nem kellett volna ellöknöm magamtól az életem értelmét. Ja, és mintha nem hordanék egy gyermeket a szívem alatt, akinek az apjáról még nem is tudok. Mondom, még. Sosem hittem istenben, de most éppen elég vallásosnak érzem magam ahhoz, hogy imádkozzam. Megérkezik a lift, én pedig sietve belépek, és megnyomom a tízedik emelet gombját. Hála istennek, nem állunk meg egyik emeletnél sem, így probléma mentesen jutok fel anya emeletéig. 

Felemelem a kezem, hogy kopogjak, de az ajtó hirtelen kivágódik, és két vékony kar fonja körül a nyakam. Döbbenetemben szólni sem tudok, mikor anya beráncugál a lakásba. Ott elenged, kétszer körbeszalad, majd újra megtorpan előttem. Szótlan csodálkozással meredek rá. Felvonja a szemöldökét, mint aki magyarázatot vár.

- Anya, ne haragudj, hogy nem hívtalak, de…

- Más vagy. – Egyszerű kijelentés, több jelentéssel. Feszengve leülök a kanapéra. Naná, hogy más vagyok, mikor most derült ki, hogy gyereket várok. Ó, anyám borogass… Szólásra nyitom a számat, majd bezárom. Ezt párszor megismételem, mire anya dühösen felcsattan.

- Ne tátogj már úgy, mint hal a szatyorban, hanem nyögd ki végre, hogy….

- Terhes vagyok. – szólok közbe. Anya megdermed, és tátott szájjal mered rám, pontosan úgy, ahogy én tettem az imént. Nem is tudom megállni szó nélkül, az még csak nem is én lennék…

- Hogy is volt ez a hallal meg a szatyorral? – A humorérzékem csak eddig terjed ki. Anya úgy néz ki, mint aki azonnal szívrohamot kap. Aggódva ültetem le a kanapéra, ahol eddig én ültem, és letérdelek elé. Hiába kérdezgetem, mit hozzak neki, csak csóválja a fejét, és arcát reszkető tenyere mögé rejti.

- Mikor tudtad meg? – suttogja. Ugyan úgy válaszolok neki.

- Ma reggel. Tegnap elmentem Matthew Bronski rendelőjébe, hogy megnézze a karomat. Akkor mondtam neki a hányingert és a szédülést, mire felírta nekem a terhességi tesztet. Ébredés után megcsináltam, és… és hát pozitív.

- Mit fogsz tenni, Marguarite? – A kérdése megdöbbent. Biztos voltam benne, hogy hosszú vita árán fog mellém állni, mert azonnal abortuszra akart volna vitetni. Szinte már előre láttam az egész forgatókönyvet, erre… Befagyott a pokol, vagy mi a franc van a világgal?!

- Attól függ, ki az apja.

- Csak Noah lehet.

- Nem tudom, anya. Szeretném ezt hinni, de ez a két hét… Mi van, ha valamelyikük… - Könnyek gyűlnek a szemembe. 

Eddig erős voltam, vagy legalábbis megpróbáltam az maradni, de most, hogy végre beszélhetek valakivel, nem tudom tartani magam. Annyira fáj… Nem akarok egyedül lenni, egyszerűen csak boldog akarok lenni Noah mellett. Ez olyan nagy kérés?! Nos, a felsőbb erők szerint igenis az. A szemetek…

- Jaj, kicsim… - Megölel, és ezzel az utolsó védelmi vonalamat is lerombolja. Csukladozó, szánalmas zokogással a vállába fúrom az arcom, és hagyom, hogy úgy ringasson, mint egy gyereket. Ahogy suttogva vigasztalni próbál, eszembe jut, milyen volt Noah ölelése, a fülembe súgott szavai azok a dallamos nyelven. A könnyeim még gyorsabban kezdenek záporozni.

- Kayla… - A francba! Elhúzódom anyától, és hátat fordítok a megrökönyödött férfinak, aki a konyhaajtóban ácsorog. Kézfejemmel próbálom letörölni a könnyeimet, de azok egyre csak hullnak. Nem mutatkozhatok gyengének, pont előtte!

- Mit keresel itt? – Érzem az érintését a vállamon, de azonnal arrébb siklok. Nincs szükségem olyanok szánalmára, akik megvetnek és undorodnak tőlem. A keze a teste mellé hullik.

- Kayla, én…

- Mit akarsz tőlem, Alex? Azt hittem, már nincs mondanivalónk egymás számára. – suttogom rekedten. A francba, vajon mennyit hallott? És anya miért nem szólt, hogy itt van?! Nem fordulok teljesen felé, nem akarom látni, hogy tényleg gyűlöl. Nem akarok szembesülni azzal, hogy milyen magányos is vagyok igazából. Alexander megköszörüli a torkát, és megkísérel újra szembefordítani magával, de én mindannyiszor kisiklok az érintése alól. Hát persze, hogy nem adja fel… Nagyot mordulva megragadja a karom, és maga elé ránt. Tiltakozásommal mit sem törődve az állam alá nyúl, és maga felé rántja a fejem. Lehunyom a szemem. Nem akarom látni! Miért csinálja ezt?!

- Nézz rám, Kayla!

- Nem!

- Azt mondtam, nézz rám!

- Hagyd abba, Alex! – Lezárt szemhéjam alatt fény robban, a lélegzetem elakad, és hátra csuklik a fejem. Hátam a falnak csapódik, és mielőtt elsötétülne minden, még hallom anyám sikolyát…

- Nézd meg, mit csináltál!

- Hogy ÉN mit csináltam?! Ha meglátom, hogy még egyszer egy újjal is hozzáérsz, esküszöm, hogy megöllek!

- Már hogy látnád meg, mikor dobott téged, mi?! – Hűha, úgy érzem jobb, ha én még eszméletlen maradok egy kicsit. Nem tudom, Noah hogy került ide, de azt hiszem, én és anya el fogunk beszélgetni egy kicsit. Egy kicsit nagyon. Ma mindenki összeesküdött ellenem? Ráadásul azt sem tudom, hogy hány óra van. Vissza kell mennem Bronskihoz! Muszáj!

- Uraim, ezt beszéljék meg odakinn. El kell látnom a kisasszonyt. – Hoppá, emlegetett szamár. Biztos anya hívta ide. Hallom a fiúk döngő lépteit, szerencsére egyre távolabbról.

- Most már felkelhetsz, Kayla. – Felnyitom az egyik szemem, és a mutatóujjamat a szám elé rakom. Ebbe a lakásban mindenkinek (kivéve, akinek nem) érzékeny a hallása. Nem lenne szerencsés, ha Matthew szóba hozná a terhességemet. Matt elkezd papolni valamit a bordáimról, és közben felemeli öt ujját. Szóval öt-hetes terhes vagyok, ami azt jelenti, hogy a baba apja… Noah! Annyira megkönnyebbülök, hogy én hülye sírva fakadok. Komolyan, mint egy dedós! De Noah-nak nem kell több, úgy ront vissza a szobába, mint valami buldózer. Megpróbálom a tenyerem mögé rejteni könnyáztatta arcomat. Matthew egy biccentéssel átpasszol Noah-nak. Köszi, rendes tőled, te áruló! Noah leül az ágy szélére, és tanácstalanul mered rám. Felemeli a kezét, hogy magához húzzon, mire azonnal összerezzenek. 

Ha átölel, nem leszek képes tartani magam. Ha most megérint azonnal, és menthetetlenül összetörök.

- Bambina, én ezt nem bírom. Hogy segítsek? – súgja nekem, de alig hallom.

- Menj…el! – hüppögöm a tenyeremből. A szemem sarkából látom, hogy Noah izmai megfeszülnek, mellkasából mély mordulás szakad fel. Érzem, hogy nem fog elmenni. Istenem, hát senki nem bírja megérteni, hogy nekik az a legjobb, ha én nem vagyok az életük része? Mit nyernek velem, mi? Egy koloncot a nyakukba, azt! Noah újra felém nyúl, és a kezébe veszi az egyik szőke hajtincsemet.

- Nem fogok elmenni, Kayla. Egyszer már megmondtam, nem? Túl sokáig éltem távol a másik felemtől. Nem vagyok hajlandó nélküled folytatni, és nem érdekel, hogy kellek-e neked, mert ha neked nem is, de nekem szükségem van rád. Soha nem fogsz tudni lerázni, mindig a nyomodban leszek, amíg meg nem jön az eszem.

- Tudod, hogy én mire emlékszem nagylegény?! Arra, hogy első találkozásunkkor azt mondtad, hogy van választásom! Hát tessék, nem téged választottalak! Törődj bele! – Hihetetlenül nehezemre esik szenvtelennek tűnni, mikor minden egyes szóval meghal bennem valami. De muszáj Noah-t jobb belátásra térítenem, mert ha tovább üldöz a szerelmével… akkor én magam fogok a karjaiba szaladni. Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Noah csak elmosolyodik, és még közelebb hajol. Megcsap a pórusaiból áradó, férfias illata, amitől egyből elgyengül a térdem. Hátrébb próbálok csúszni, de a hajtincsemnél fogva egy helyben tart. Ijesztő (és szexi) az a magabiztosság, amit a tekintetével sugároz felém. Bassztikulikám…

- Akkor volt. De most… most már az enyém vagy, és nem foglak elengedni. – Összeszorul a gyomrom, mikor a vágy feszíteni kezdi a bőrömet. Hihetetlen, hogy ez a férfi képes csak pár szóval felforralni a vérem. A szívem őrült iramban ver a torkomban, és nem tudok szólni. Noah keze a tarkómra csúszik, ujjai birtoklóan szorítják a bőrömet. Egyetlen mozdulattal ránt magához, száját az enyémre szorítja. Nyelvét erőszakosan tolja a számba, incselkedő táncba hívva az enyémet. Szabad keze a derekamra vándorol, és egy egyszerű mozdulattal hanyatt dönt az ágyon. Az agyam szinte üvölt, hogy állítsam meg Noah-t, ne engedjem, hogy újra magáévá tegyen, a szívem viszont dorombolva követel minden gyönyört, amit az én démonom nyújtani tud. Megpróbálok az eszemre hallgatni.

- Hagyd abba! – lehelem a fülébe. Abbahagyja csípőm simogatását, de nem fordul felém, tovább csókolgatja a nyakamat. A vállára fektetett kézzel tolom el magamtól, és morogva bár, de hagyja magát. – Nem lehet, Noah!

 - Miért nem lehet, Kayla? Magyarázd el, hogy mi az, ami miatt mártír módon fel akarod áldozni azt, ami kettőnk között van! – Ingerült hangjának élét a bőrömet simogató ujjai veszik el.

- Miért nem érti meg egyikőtök sem?! – A szavak sikolyként hagyják el a számat, és úgy érzem, menten hisztériás rohamot kapok. Az ajtó újra kirobban, és Nikolai esik be rajta, fejjel előre. Mögötte Hannah toporog, akinek derekát Alexander öleli. Még soha nem hallottam Kolját olyan ingerültem beszélni, mint most. Hangja úgy csattan rajtam, mintha ostorral ütnének. Nem mintha nem érdemelném meg, csak… Nem Koljától számítottam rá.

- Anđela, ha az ember ideges, akkor bekap egy Xanaxot, vágod?! Nem pedig átutazza a fél kontinenst egy olyan „gond” miatt, amit kurvára de orvosolni is lehet! De mivel te is ugyan olyan barom vagy, mint az anyád – Ideges káromkodás hallatszik a konyhából, feltételezem anya által. – fogod magad, és szó nélkül lelépsz, én pedig ráncos leszek az idegtől! Egy idióta, szőke tyúk vagy, és nem tudom elhinni, hogy még nem mondtad el Noah-nak!

- Mármint azt, hogy egy idióta, szőke tyúk vagyok? – kérdezem zavartan. Ostoba módon felébted bennem a remény, hogy nem kell egyedül meghalnom… Kolja majdnem felsír kínjában.

- Nem, te picsa, hanem… - Jelentőségteljesen elhallgat. Érzem, hogy az arcom halottsápadttá válik. Kolja tudja? De honnan a fészkes francból… Anya! Ó, az az áruló! Noah szorítása erősebbé válik a derekamon. Megmakacsolva magam továbbra is Koljához szólok. Alexről szándékosan nem veszek tudomást, amit ő látható sértődöttséggel konstatál. Mégis mit vár tőlem?! Hogy majd boldogan a nyakába ugrok, amiért úgy nézett rám, mint egy eltaposni való féregre? Mert ha igen, akkor addig álljon fél lábon…

- Orvosolható probléma? Ennyivel lerendezed azt, hogy míg ti mindannyian élni fogtok még ki tudja hány ezer évig, én meg jobb esetben néhány évtized múlva bedobom a törülközőt? Ráadásul, ti még csak a fáradságot sem vettétek ahhoz, hogy erre felhívjátok a figyelmemet, cseszd meg! Te vagy ideges, mert ráncos leszel, baszki?! Ez maximum nálam lehetséges opció! – A végén szinte már kiabálok, Nikolai pedig hasonló hangerővel válaszol. Jól esik végre kiadni egy kicsit a feszültséget, és bár a káromkodás nem jellemző rám, most kifejezetten élvezem, hogy végre a fejükhöz vághatom minden kétségemet.

- Jaj, ne játszd már meg magad, Anđela! Mi a francot gondolsz, miért vagyunk mi itt? Azért, mert apádat és anyádat nem lehet leszedni egymásról! Az alma nem esik messze a fájától, és nézd már, tényleg! Ugyan akkora sügér vagy, mert eldobod magadtól azt a boldogságot, amiért megdolgoznod sem kellett. Mi a faszt gondolsz, mit csinálnak a mágusok?! Úgy van, varázsolnak! Például életeket hosszabbítnak, te nagyon sötét! 

Az ajtó ismét kinyílik, és Barega lép be, anyával a karjában. Egyiküket sem láttam még soha ilyen… boldognak. Irigylésre méltóak. Anya bocsánatkérően mered rám.

- Ne haragudj, Marg… Makayla. – Behalok! Az első nevemen hívott! – Nem gondoltam volna, hogy tényleg van mód arra, hogy együtt legyünk.

- Azért, kedves Bessie… - Nikolai hangja csöpög a gúnytól. – mert nincsen logikád! Mit gondolsz, ha egy démon párja egy Thesaurum, aki EMBER, valószínűleg van mód arra, hogy ne legyen minden harmadik démon öngyilkos, mert a párja meghalt szívrohamban!

Hűha, Nikolai tényleg kiborult… Kicsit ijesztő, így habzó szájjal. Alexander előre lép, és lehorgasztott fejjel szól hozzám.

- Annyira sajnálom, Kayla… Nincs mentségem arra, hogy úgy viselkedtem veled, mint egy idióta. Azt hittem, hogy szimplán csak ránk untál, ezért fogtad magad, és leléptél. Ne haragudj…

- Ennyire nem bíztál bennem? Tényleg azt hitted, hogy képes lennék ilyesmire? – Nem tehetek róla, de Alexnek ezen feltételezése baromi rosszul esett. Nem haragszok rá, sőt, nekem kellene bocsánatot kérni, nem neki… De akkor is fáj, hogy kinézi belőlem ezeket a dolgokat. Alexander szégyenkezve hajtja mélyebbre a fejét. Megrázom a fejem, és megpróbálok mosolyogni. Meglepő könnyedséggel sikerül.

- Semmi baj, Alex. Itt én vagyok, akinek bocsánatot kell kérnie, és…- Nikolai nem hagyja, hogy befejezzem. Odaugrik hozzám, és szájon csókol. Rántja magával Hannah-t is, aki megölel.

- Oké, nincs gáz, megértjük! – hadarja Hannah, de Kolja a szavába vág.

- Ne szövegelj annyit! Inkább áruld el a nagy hírt! Látni akarom az arcukat, mikor megtudják. – Cinkos vigyora semmit nem változott, és ez furcsa békességgel áraszt el. 

De ez azonnal semmivé foszlik, mikor Noah arcára pillantok. Mi van, ha ő nem akarja a babát? Az előbb azt mondta, hogy szüksége van rám, de mi van akkor, ha csakis rám? Ha nem szeretné a gyermekünket? Felállok, de nyomban meg is szédülök. Noah karjai kapnak utánam, és az ölébe ültet. Csókot nyom a nyakamra, borostás állát az arcomhoz dörzsöli. Most, hogy jobban megnézem, a bűntudat újabb hulláma temet maga alá. A szemei alatt óriási, fekete karikák vannak, mint aki már egy hónapja nem aludt. Hatalmas termete megmaradt, de jó pár kilóval kevesebbet nyom, mint mielőtt eljöttem Siracusából. Felemelem a kezem, hogy beletúrja félhosszú, vérvörös hajába. Úgy simul bele az érintésembe, mint aki szomjazza a törődést. Az én törődésemet…

- Noah, én…

- Szeretlek, Bambina. Nem tartozol bocsánatkéréssel, hisz amit tettél, azt okkal tetted. De soha többé ne csináld ezt velem… - Könnyek gyűlnek a szemembe, amiket én mérgesen próbálok visszatartani. Hülye hormonok!

- Én is szeretlek. – Ezúttal én csókolom meg őt, és alig bírom visszafogni magam. Noah húzódik el először, szerelemtől csillogó szemmel néz rám. Fejét kíváncsian oldalra biccenti.

- Mit is kell elmondanod nekem? – Hát, ez érdekes menet lesz!