22. fejezet: Családi idill

Sziasztok! ☺

Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem legalább annyira élvezitek majd, mint amennyire én élveztem írni. Ne felejtsetek el kritikát írni, miután elolvastátok! ♥

☺Jó szórakozást! ☺ 

"A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm."

/ Richard Bach/

Na jó… Hogyan mondanád el a férfinak, akit szeretsz, és aki éppen most fogadott vissza, annak ellenére, hogy mekkora szenvedést okoztál neki, hogy a gyerekét várod? Most mit mondjak? „Apjuk, bővülünk!”?! Noah nem siettet, vagy legalábbis nem annyira. Érzem a nyugtalanságát, de nem akar semmit rám erőltetni. Hát csoda, hogy ennyire szeretem? Nikolai egy kárörvendő vigyor kíséretében tereli ki minden barátomat és családtagjaimat. Az ajtót bezárja maga után, pont abban a pillanatban, amikor a hatalmas, szőrös cukorpofa beslisszol a kis résen. Nina dorombolva az ágy lábához telepszik, és esküszöm nektek, szinte elégedetten nézett egyikünkről a másikunkra. Felé nyújtott tenyerembe fúrja a pofáját, majd leheveredik a puha szőnyegre.

- Kayla? – Noah hangja feszültségtől terhes, és tudom, hogy nem húzhatom tovább a nagy hírt. Rettegek, hogy Noah nem akarja majd őt. A kisbabánkat, akit már most annyira szeretek, hogy az egyszerre melegít fel, és okoz hatalmas fájdalmat. De ha nem árulom el neki, soha nem fogom megtudni, mit akar, vagy mit nem. Jó persze, mikor már domborodik a pocakom biztos rájönne, de most komolyan azt akarom, hogy így tudja meg? Nem, joga van ahhoz, hogy tudja, mi a tényállás. Megköszörülöm a torkomat, és óvatosan felé sandítok. Viharszürke szemei, amiket annyira imádok, most aggodalmasan csillognak. Nem totojázok, veszek egy mély levegőt, és kibököm.

- Noah, én… nos… - Aha, legalábbis ez volt a terv. Na, akkor fussunk neki még egyszer. Mély levegő és:

- Terhes vagyok. – És kinn van! Bárcsak azt mondhatnám, hogy micsoda megkönnyebbülés, de… nem az. Nem merek a démonra nézni, de hallom, ahogy elakad a lélegzete, érzem erősödő szorítását a karjaimon. Lehajtott fejjel, és csukott szemmel várok, mint az elítélt a végső döntésre. Szinte hallom az odakinn hallgatózó társaim döbbent légvételeit, sőt, még Nina is felkapja a fejét a földről, és a fülét hegyezi. Most mi ezen olyan megdöbbentő?!

- Ez… - Noah megköszörüli a torkát. – Biztos vagy benne?

- Teljesen.

- Az enyém? – Kérdése úgy hat rám, mint egy arculcsapás. Megbántottan fordítom félre a fejem. Képes azt feltételezni rólam, hogy mással is… Istenem, azt hiszem hányni fogok!

És nem csak képletesen. Lekászálódom az ágyról, és a fürdőszobába botorkálok. Öklendezek, de semmi nincs a gyomromba, amitől megszabadulhatnék. Tíz perc múlva lerogyok a porceláncsésze elég, izzadt homlokom a fürdőkád hűs peremére támasztom. Halványan érzékelem, hogy valaki beszél hozzám. Biztosan Noah az. Vagy anya.

- Kayla, az isten szerelmére! – Tévedtem. Apa az. Óvatosan rázza a vállamat, amitől újabb rosszullét környékez meg. Felemelem a kezem, és apa alkarjára teszem.

- Ha nem hagyod abba esküszöm, lehánylak…

   Nevetve a karjaiba kap, de már az ajtóban átpasszol Noah-nak, aki óvatosan visszafektet az ágyra. Zavar, hogy úgy bánnak velem, mint egy hímes tojással! Nem vagyok én porcelánból! Idegesen lerugdosom magamról a takarót, amit megpróbál rám teríteni, és nem törődve az egyre rosszabbodó hányingeremmel, felpattanok, és járkálni kezdek. Noah végig követ a tekintetével.

- Kayla, gyere ide. – Mély hangja megigéző hatással van rám. Megtorpanok, és gondolkodás nélkül a combjai közé sétálok. Felnéz rám, tekintetünk összefonódik. Hatalmas, lapáttenyereit a derekamra simítja, és még közelebb húz. A megbántottság még mindig jelen van, de az a szúró fájdalom a mellkasomban már enyhült valamelyest. Ismét felnéz rám, de mikor nem szólok semmit, arcát a hasamhoz dörgöli. Könny szökik a szemembe, egyik kezemmel a vállára támaszkodom, a másikkal beletúrok selymesen puha hajába.

- Gondoskodni akarok rólad. Gondoskodni akarok rólatok. Azt akarom, hogy örök életetekig biztonságban érezzétek magatokat, és hogy boldogok legyetek. Promire vobis eteram liaem mayis hacies. Costrexirit menathem thae verforer, sina serister doat! – A szavakat ünnepélyesen mondja ki, mégis sugárzik belőle a szeretet. Fogalmam sincs, mit jelenthetnek ezek a szavak, de a lelkem legmélyét is szeretettel és törődéssel borítják el. Noah felpillant rám, szeme csordultig telt könnyekkel. Óvatos mozdulatokkal törlöm le az arcát. Nem lenne túl romantikus, ha kiszúrnám a szemét…

- Mit jelent az, amit mondtál?

- Ígérem neked, hogy egy örök életre boldoggá teszlek. Legyen ez az eskü, ami engem hozzád köt, s szolgáddá tesz. – súgja rekedten. Hiába ismétli el másodjára is, egy teljesen más nyelven, a szavak semmit nem veszítenek jelentőségükből. Letörlök egy újabb könnycseppet, ezúttal a saját arcomról. Aztán az övéről is. Noah visszahajtja fejét a hasamra, és egy csókot lehel rá.

- Nem akarom, hogy a szolgám legyél.

- De én igen.

Fél órát tudtunk csak kettesben (Ninával együtt hármasban) tölteni, mielőtt a többiek, élükön Koljával, berobbannak a szobába. Hannah azonnal rám veti magát, és sírva könyörög, hogy ne menjek el többet. Én meg sírva megígérem neki, hogy nem fogok. Ez ilyen sírós-lelkizős parti lesz, már most megmondom. Aztán persze mindenki a még nem létező pocakomat akarja megsimogatni.

- De hát még nem fogtok érezni semmit! – nevetek. Nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára. Hihetetlen érzés, úgy érzem, hogy valami ismét a helyére került. Valami, amit én szakítottam el, most összeforrt. És ez csodálatos érzés. Senkit nem foglalkoztat, hogy nincs pocakom, mindenki egyszerre rakja rá a tenyerét. Hannah ismét az arcomba mászik.

- Én leszek a keresztanyja, ugye?

- Hát, úgy terveztem, hogy Kolja lesz a keresztanyja. – mondom nevetve. Kolja csak vigyorogva megvonja a vállát.

- Én nem igen. Én a pótapukája leszek.

- Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, haver, mert nem lesz rád szükség. – mosolyog Noah. – Nélkülem még levegőt se vehet.

- Uh, előre sajnálom azt a gyereket. Ha lány lesz, akkor az udvarlóját is. – röhög Kolja. Anya és apa csak csendben mosolyognak, és inkább egymással vannak elfoglalva. Úristen, hova lett az a nő, aki megkeserítette az életemet? Na, nem mintha hiányozna, de ez azért elég drasztikus változás ahhoz képest, amilyen egy másfél hónapja volt.  Gondolom én. De…

- Kayla, beszélhetnénk egy kicsit? – Gondolataimból Alexander hangja ránt ki. Ránézek, de az arca teljesen érzelemmentes. Óvatosan bólintok, és kimegyek vele a nappaliba. Érzem magamon a többiek kíváncsi tekintetét, de nem akarok magyarázkodni addig, amíg én sem értem, miről van szó. Még mindig fáj Alex bizalmatlansága. Igaz, hogy leléptem, és elhagytam őket, de ez volt életem legnehezebb döntése. És soha, de soha nem adtam okot neki arra, hogy azt higgye, nem fontosak a számomra. Hiszem minden körülöttük forgott, és forog. Nem ment nélkülük, és lehet, hogy ez azt bizonyírja, hogy gyenge vagyok, de én ezt felvállalom. Szükségem van a barátaimra, mert ők számomra a legfontosabbak. Ők az életem mozgatórugói, és ezt Alexander kétségbe vonta. Megbocsájtani megbocsájtottam, de ezt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni neki. Nem azért, mert haragszom rá, hanem mert fájt. És még most is ugyan úgy fáj. 

Megáll a kanapé mellett, és kibámul az ablakon. Nem szólok hozzá, látom, hogy időre van szüksége, amíg összeszedi a gondolatait.

- Nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy borzasztóan sajnálom.

- Semmi baj, Alex. Az én hibám is volt. A szemedre hányhatnám, hogy nem bíztál bennem, de nem vagyok képmutató. Azért mentem el, mert nem hittem abban, hogy van megoldás.

- Nem hinni és nem bízni két különböző dolog, caro. Feláldoztad a saját boldogságod azért, hogy megments minket attól, hogy végignézzük a halálodat. Soha nem cselekedtél úgy, hogy ne az irántunk érzett szereteted vezetett volna. Erre én az első akadálynál feladom, és egy áruló bélyegét sütöm rád, és ezzel csúnyán szétromboltam azt, ami kettőnk között volt. Mert ismerlek téged annyira, hogy tudom: ezt soha nem fogod megbocsájtani nekem. – Hátat fordítok neki, és visszaindulok a szobába. De mielőtt ott hagynám, keserű mosollyal az arcomon visszaszólok a vállam felett.

- Tévedsz, Alexander. Megbocsájtani már rég megbocsájtottam. De soha nem fogom elfelejteni, hogy úgy néztél rám, mintha egy bogár lennék a cipőd talpán.

   Bevonulok a szobába, és Hannah-hoz fordulok. Ő aggodalmasan néz a hátam mögé, Alexet keresi. Szomorúan csillogó zöld szemekkel mered az ajtóra, a kedvesét várva.

- Szerintem szüksége van rád. – súgom neki, mire Hannah úgy robban ki a nappaliba, mintha egy ágyú lenne a valagára szerelve. Én letelepszem a fotelba, amin eddig Hannah ült. Kolja komoly arccal fordul hozzám. Érzem, hogy itt komoly dolgokról lesz szó. A szobában síri csend honolt, még egy mélyebb lélegzetet sem mertem venni, nehogy valamit megzavarjak…

- Van valami, amit tudnod kell. – kezdi Kolja. – Addig, amíg azt a gyereket a szíved alatt hordod, nem tehetek semmit. Várandós asszonyon tilos varázslatot alkalmazni. Árthat a kicsinek. Ami pedig egy másik dolgot illet…

- Igen?

- Ez a varázslat egyáltalán nem könnyű. Kellenek hozzá olyan eszközök, amelyek nincsenek a birtokomban. Amint a kicsi megszületett, el kell indulnunk, Kayla.

- Elindulni… hova? – Óvatosan formálom a szavakat, mert Kolja megijesztett. Nagyon, nagyon megijesztett. Nem akarom magára hagyni a kisbabámat rögtön az után, hogy megszültem, de magammal se vihetem, mert nem tudom, milyen veszélyeket rejt az út. Ez a huszonkettes csapdája kezd az agyamra menni. Miért nem lehet soha semmi egyszerű?! Komolyan, ki irányítja odafenn a dolgokat? Igazán elbeszélgetnék vele egy kicsit.

- Nos, itt a baj. Nem tudom, mi merre van, ezért valószínűleg véletlenszerűen kell ellátogatnunk ide-oda. Nem lesz egy fáklyás menet.

- Az élet sem az… - morgom. Noah feláll az ágyról, és egy puszit nyom a halántékomra. Ez az apró, szeretetteljes gesztus minden negatív gondolatot kisepert a fejemből. Újra együtt vagyunk, és hamarosan már hárman leszünk. Itt van mindenki, aki számít, és ha túléltem ezt az egy hónapot, akkor mindent túl fogok. A beszélgetés újra elkezdődik, mintha éreznék azt, amit én. Hogy soha nem adom fel addig, amíg ők vannak nekem. Szerencsésnek érzem magam, mert nem mindenki dicsekedhet ilyen barátokkal. Még akkor is, ha az egyikükkel van egy kis… mosolyszünet. De azt mondják, hogy jobb szeretni, mint szeretve lenni, és ezt most a saját bőrömön érzem meg.

 Ez a forróság, ami az ember lelkében dúl, mikor minden szerette biztonságban van, felemelő érzés. Talán várnak még ránk veszélyes helyek, talán még sokan vadásznak ránk. Az is lehet, hogy nem fogom megérni, hogy lássam a hasamban növekvő gyermeket felnőni. De harc nélkül nem adom fel. Senki nem veheti el újra ezt a biztonságot nyújtó szeretet. Lehet, hogy nő vagyok, sőt, még csak egy lány. De vagyok olyan felnőtt, hogy tönkretegyem azt, aki fenyegetni merészeli a családomat. Mert mi értelme lenne az életemnek, ha nem hallhatnám anya beszólásait, vagy apa csípős válaszait? Ha nem láthatnám Kolja arcán azt a félmosolyt, ami még a legbrutálisabb helyzetben is ott virít az arcán? Ha nem láthatnám Hannah és Alex biztató mosolyát? Ha nem érezném Noah gondoskodását, ölelő karjait, vagy forró csókját? Semminek nincsen értelme, ha ők nincsenek. És ez egyszerre kelt bennem óriási rémületet, és hihetetlen hálát. Megijeszt, hogy ennyire függök valakitől. Én, aki mindig erősnek gondoltam magam, és magamat neveltem. De hálás is vagyok, mert már nem az vagyok, aki voltam. Ők minden gyengeségem és erősségem. Mert a szeretet már csak így működik…