24. Fejezet: Fájdalom

Sziasztok!

Megérkezett a legújabb fejezet. A fejezet háromnegyedénél vár titeket egy kis újdonság. Ne felejtsetek el kritikát írni! Előre is köszönöm!

Jó szórakozást!

"A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt, és szenvedést."

/Csillagok háborúja/

- Üdvözöllek újra szűk körünkben, Makayla. Remélem, hogy a mi Josénk gondoskodott a kényelmedről. – Feláll a székről, és hozzám sétál. A könyökömnél fogva ránt fel a földről, ahová a fájdalomtól rogytam. Még mindig nem tudom elhinni, hogy José, a kedves, megbízható és örökké jókedvű José ilyesmire vetemedett. Elárult minket, és az ellenség kezére játszott. És mi egyetlen egyszer sem gyanakodtunk rá. Tökéletes alakítás volt. Ulrich szavai töltik meg a gondolataimat.

- Ne haragudj, de már nem győztük kivárni a nagy pillanatot. Muszáj volt egy kicsit… felgyorsítanunk az eseményeket. Gyere, megmutatom a szobádat. Ott kényelmesen világra hozhatod a gyermeket. Ő lesz a mi megmentőnk…

- Hogy… - A rám törő fájás olyan erős, hogy a nyelvembe kell, hogy harapjak. Nem fogom megadni nekik az élvezetet, hogy sikítani halljanak. Ha kell, tövig lerágom a nyelvemet, véresre harapdálom az ajkaimat, de üvölteni akkor sem hallanak! Noah is hamarosan itt lesz, ebben biztos vagyok. Nem fog lemaradni a lánya születéséről, az meg aztán ziher, hogy nem fogja hagyni, hogy itt szüljem meg, ezekkel! Szóval, kitartást Makayla!

- Hogyan idéztük elő a szülést? Ó, csak egy kis oxitocin, nem nagy ügy. José! – vakkantja oda a démonnak. Ő kifejezéstelenül feltartja a tenyerét. Először semmi különöset nem látok rajta, de kisebb hunyorgások után (amiknek az újabb fájás az oka) felfedezem a középső és a mutatóujja közé beékelt tűt. José hűvös mosollyal reagálja le döbbent hördülésemet, és néma csendben bezárja maga mögött annak a szobába az ajtaját, ahová Ulrich terelt be az imént. Legszívesebben azonnal elmenekülnék, de helló, egy nyolc hónapos, vajúdó nő vagyok, szóval nem hiszem, hogy messzire jutnék. Kénytelen-kelletlen bár, de leheveredem a bent előkészített ágyra, és igyekszem meggyőzni a kicsi Gabriellát, hogy milyen jó is neki odabenn, hogy igazából nem is akar kijönni. Ez a gyerek azonban már most tojik arra, mit gondolok, gőzerővel akar kibújni a biztonságot nyújtó anyaméhből. 

Hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, José felé fordulok. Ő csak csendben, némán bámulja az arcomat. Egy lépéssel közelebb jön, de rémült kiáltásomra azonnal megtorpan. Gúnyos horkantással a szoba végébe sétál és kinyitja az egyetlen ablakot, ami a helyiségben található. Hátat fordít nekem, és kikönyököl az ablakpárkányra. Hófehér haját hátrasimítja, úgy bámul bele az éjszakába. Könnyek gyűlnek a szemembe, de ezúttal nem a három percenként rám törő tolófájások miatt. Ezek a düh és az árulás könnyei, de itt szakadjak meg, ha engedek akárcsak egy cseppet is legördülni az arcomon. Azt hittem, hogy José a barátom. Minden emlékem visszatért vele kapcsolatban, ettől azonban csak még dühösebb leszek rá. Csúnyán elárult engem és Noah-t is, Hannah-t, Brant, de talán még Ulrichot is. Nem tudom, hogy volt-e már akárkihez is hűséges.

- Miért? – sziszegem neki. Nem fordul felém, csak megrántja a vállát, ráadásul még csak válaszra sem méltat. A düh lassan elhatalmasodik rajtam, és tekintve, hogy így kevésbé érzem a fájdalmat, tárt karokkal fogadom. José, mintha megérezné radikális hangulatváltozásomat, felém fordul. Bár, ez talán kissé túlzás. Nem fordul felém, csak oldalra fordítja a fejét, hogy jobban halljon. A szülés tényleg valódi hárpiát csinál a nőből…

- Azt hittem barátok vagyunk, José! Megbíztunk benned, mindent elmondtunk neked, és azt akartuk, hogy te is a családunk része legyél, de mindent tönkre tettél! Remélem, nyugodtan alszol az éjszaka! – Egész testével felém fordul, a tekintetén látom, hogy jól szórakozik.

- Család, mi? El vagy te tájolva, Makayla. Semmit nem változtál, ugyan az a nyavalygó, szőke kis tyúk vagy, mint egy évvel ezelőtt. Azt hiszed, hogy ez az egész felhajtás valaha is véget ér? Ugyan már, ne légy ennyire naiv. Soha nem tudtok elbújni, és soha nem lesz körülöttetek béke. Tulajdonképpen szívességet teszek neked is, Noah-nak is, és ennek a vakaréknak is. Ha meghaltok, soha többé nem kell aggódnotok semmi miatt. És látod, ez a hála! – kacag fel. Elszörnyedve dőlök vissza az ágyra, karomat izzadt homlokomra teszem. Ki ez a pszichopata, és hol van a valódi José?! Nem tudom elhinni, hogy semmit nem vettünk észre, hogy semmi árulkodó jel nem volt. Hagytam, hogy ez a szörnyeteg az életem része legyen…

- Egy szörnyeteg vagy…

- Örülök, hogy észrevetted. Na, hogy állunk altestileg? – Odasétál hozzám, és szétfeszíti összezárt combjaimat. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenkezzem. Az erőlködéstől és a szégyentől kipirosodva, fogcsikorgatva tűrom a tolófájásokat, amelyek között már egy perc szünet sincs. José az állát vakargatva mered rám, elgondolkodva markolássza a combomat.

- Ez még el fog tartani egy ideig, szóval mi lenne, ha lazítanál egy kicsit? A kölyök még úgyis benn lesz egy pár óráig, mit számít, ha alszol egy kicsit előtte?

- Látszik, hogy te még soha nem szültél! – csikorgom. Hogy a francba aludhatnék, ha valami ennyire fáj? José jelenléte sem segít ellazulni, görcsösen markolom a takaró huzatot. Az ajtó kinyílik, és Ulrich lép be rajta. Arcán barátságos mosollyal lép oda Joséhoz, és a fülébe súgva valamit, kihívja a szobából. 

Most, hogy egyedül maradtam, már nem tudom visszafogni fájdalmas nyögéseimet. Erőt kell vennem magamon, az isten szerelmére! Mikor lettem ennyire puhány?!  Legalább van bennem annyi tartás, hogy nem kezdek vinnyogni, hogy „Ó, Noah, ments meg!”… Imádom a férjemet, tényleg, de nem függhetek mindig tőle. Muszáj kitalálnom valamit, mielőtt…

- Jó hírem van, Makayla!

… José visszajön. Oké, ennyit erről, jöhet a B terv. A probléma csak az, hogy még A tervem sem volt, akkor honnan a halálból szedjek elő egy B tervet?! José felé fordulok, mikor mosolyogva megcirógatja nedves homlokom.

- Talán mégsem kell meghalnod… Tudod, mit hallottam, Kayla? Hogy ha megszületett a kis görcs, akkor…

- A neve Gabriella! – José arcvonásai megfeszülnek, engem hátralökve eltávolodik az ágytól.

- Gabriella?! Az lehetetlen! A gyermeknek fiú kell, hogy legyen!

- Had tudjam már én jobban, kérlek! – motyogom gúnyosan, szorosan lehunyt szemmel. A fájdalom elviselhetetlenné válik, zokogás kívánkozik fel a mellkasomból. De nem! Nem fogják hallani, ahogy sírva imádkozom, hogy legyen már vége! Muszáj visszatartanom a babát, nem hagyhatom, hogy megöljék. José kiviharzik a szobából, de hamar vissza is tér a tomboló Ulrich társaságában. A férfi nem szól semmit, csak vicsorogva az ágyhoz rohan, és teljes erejéből pofon vág. Az ütéstől kiserken a vérem, a fejem hátrabicsaklik. Csillagokat látok a szemeim előtt, igaz, nem vagyok biztos abban, hogy ezeket a gyönyörű, fényes pontokat melyik fájdalomforrás hozta létre.

- Harcost kell, hogy szülj! Nem lehet lány, ez egyszerűen képtelenség!

- Nyugalom, Ulrich, nézze a jó oldalát. Ha a lány eléri a serdülőkort, és túl van az első vérzésén, szaporodásra alkalmassá válik. És ha emellett megkapjuk még Kaylát is, miénk lesz a főnyeremény. – Ulrich levágódik az ablakpárkányra, és elgondolkodva dörzsölgeti egyhetes borostáját. 

Szívesen közbeszólnék, hogy sem belőlem, sem a lányomból nem csinálhatnak tenyészkancát, de a mindent elsöprő kín minden idegpályát kisüt az agyamban. Fogalmam sincs, mióta vagyok már itt, de nekem egy egész örökkévalóságnak tűnik. A tudatomig nem jut el a perc és az óra fogalma, az időt csak a fájdalom méri. Minél erősebb a fájdalom, annál több idő telik el az érkezésem óta. A terhesség alatt gyakran böngésztem kismama újságokat, és egyéb terhességről szóló lapokat és blogokat. Erre a fájdalomra senki és semmi nem készíthet fel, nem is értem, mit gondoltam… Hallom a két férfi hangját magam körül, de nem vagyok képes kinyitni a szemem. Tűszúrás a karomon, és a világ elsötétedik…

Noah szemszöge:

Mereven, hűvös nyugalommal tekintek végig a hatalmas konténereken. Vérvörös szemem halvány fényt vet mindenre, ami az útjába kerül. Hannah és Alex elindultak körülnézni. Felesleges, pontosan tudom, hol fogom megtalálni őt. Érzem a véremben, a fejemben, minden szívverésemben. És jelen pillanatban ez az egyetlen érzelem a düh mellett, amit érzek. Minden kihalt belőlem abban a percben, hogy a terhes Egyetlenemet kiragadták a karjaim közül. Újra.

Eddig mindig megkíméltem azt, aki bántani akarta, de csak azért, mert Kayla úgy akarta. Ebből elég volt. Megölök mindenkit, aki akár csak rossz szemmel mer ránézni. Akármennyire is akarja másképp látni, ideje hogy tudomásul vegye, nem vagyok ember. Démon vagyok, aki azért él, hogy megvédje azt, ami az övé. Démon, aki most ölni és pusztítani akar… 

Komótosan sétálok a raktárépületek között, míg el nem érem a célomat. Közvetlenül előttem egy újonnan felépített, rozsdaszínű, kétemeletes raktár áll. Nincs rajta se felirat, sem pedig cég logó. Semmi, és éppen ez erősít meg abban, amit egyébként is tudok, itt van, akit keresek. Egy egyszerű mozdulattal berúgom a konténer ajtaját, és széles mosollyal fogadom a démonokat, akik vannak olyan bátrak, hogy az utamba merészelnek állni. Jéghidegen szólok hozzájuk.

- Ha most eltakarodtok az utamból, életben hagylak titeket. – Ezt én sem gondolom komolyan. Mindenkit megölök, aki szembe jön velem. Remélem, José is közöttük lesz, mert rá fenem a fogam. A démonok nem veszik komolyan a szavaimat, hatalmas csatakiáltással vetik rám magukat. Vagyis pontosabban csak vetnék. 

Az útjukat egy tűzfal állja el, megperzselve mindent és mindenkit, aki, vagy ami elég közel merészkedik hozzá. Engem leszámítva persze. Egyetlen kutya sem harap abba a kézbe, amely eteti azt. Én táplálom a tüzet, perzselő forróságára immunis vagyok. Kihúzom a csizmám szárába dugott tőrök egyikét, és elhagyom a fal nyújtotta védelmet. Puszta kézzel mészárolok le mindenkit, és mosollyal az arcomon teszem. Valahol, lényem legmélyén tudom, hogy Kayla elborzadna, ha most látna. Nem törődöm vele, tovább vágom magamnak az utat a lépcső felé. Aztán egyszer csak elfogynak az ellenfelek.

Pontosabban csak egy marad. Ő a lépcső legfelső fokáról tekint végig a véráztatta padlón. Halkan füttyent egyet.

- Ejha! Kibújt a szög a zsákból, igaz-e? Kíváncsi lennék, Kayla mit szólna, ha most meglátna.

- José… Hol van Makayla? – A fehér hajú démon csak mosolyogva megvonja a vállát. Tisztában van azzal, hogy most lelkiismeret-furdalás nélkül képes lennék darabokra szaggatni őt, mégis kísérti a sorsot. Kiélesítem minden érzékszervemet, és halványan, de megérzem Kayla fahéj illatát. Itt kell lennie, és csak ez számít. Hallom lassú, de erőteljes szívdobbanásait, és valami megnyugszik bennem. De ez nem elég ahhoz, hogy visszanyerjem önuralmamat. 

És nem is akarom visszanyerni addig, amíg ez a féreg velem szemben lélegzik. Biztos akarok lenni benne, hogy nagyon lassan leheli ki a lelkét… Ő lesz mindenki számára az elrettentő példa. Senki nem bánthatja azt, aki hozzám tartozik. Ismét felteszem a kérdést:

- Hol van Makayla?

- Most egy kissé… elfoglalt. És sajna később sem lesz alkalmas arra, hogy vendégeket fogadjon. Remélem megérted. – José csevegő hangnemben jön lefelé a lépcsőn. Minden izmom megfeszül, támadásra készen állok. Hidegen rámosolygok, de neki a szeme sem rebben. Sőt, mintha izgatottabb lenne, mint az előbb.

- Hát nem látod, Noah? Te és én ugyan olyanok vagyunk! Senki más nem lenne képes véghez vinni ezt! – mutat a halott, kizsigerelt démonokra. Felvont szemöldökkel elindulok felé. Nem igazán érdekel az, amit mondd. Egyedül a halála lebeg a szemem előtt, ami lassú lesz, és fájdalmas. Vérvörös szemem megvilágítja sápadt, örömteli arcát. Nem fogta még fel, hogy ez hosszú életének utolsó napja…

- Tudod minek nevezett engem Makayla? Szörnyetegnek. Istenem, ha tudná, hogy mi ketten ugyan olyanok vagyunk… - nevetgél. Minden maradék önuralmam felhasználom arra, hogy elhallgattassam. A szám vicsorba torzul, és valóban. Inkább tűnök állatnak, mint embernek… - Ne merd a szádra venni a nevét! – Makayla az enyém, és senkitől nem tűröm, hogy ezt vitassák. José arca megrándul, az előbbi jókedvnek már nyoma sincs. Sértődötten sétálgat a hullák között, némelyikbe bele-bele rúgva. Én unom meg hamarabb ezt a tétlenséget. Jelen állapotomban nem a türelem a legfőbb erényem.

- Meg foglak ölni, ugye tudod?

Mielőtt válaszolhatna, a csendet egy újszülött sírása veri föl. Tekintetem a lépcső felé siklik. Kitárul egy ajtó, a sírás felerősödik. Közvetlenül előttem Ulrich jelenik meg egy apró, ámde igen hangos rózsaszínű csomaggal.

- Gabriella… - Ulrich erre megvonja a vállát, és szinte már szeretettel mosolyog le a kislányomra. Felfordul a gyomrom, feléjük veszem az irányt. A tőrt visszacsúsztatom a csizmámba rejtett hurokba. Vörösen izzó szemem egy pillanatra sem veszem le Ulrichról és Gabrielláról. Szörnyű bajsejtelem tölt el, ami még vérszomjamon is keresztül hatol.

- Hol van Makayla? – Ulrich bűnbánóan pislog rám, de nem lazít az újszülött szorításán. Gabriella egyre hangosabban sír, és ez az elkeseredett hang egyre mélyebbre taszít a sötétségbe.

- Kivágtam belőle a gyermeket. Makayla már halott, Noah.