26. Fejezet: Ellenségből barát, barátból ellenség?

Meglepetés!

Mivel Vasárnaptól gólyatáborban leszek egészen csütörtöki, belehúztam egy kicsit, és meghoztam a 26. fejezetet! Remélem tetszeni fog, és hagytok magatok után egy kritikát! ;)

Vacak és Réka! Az utolsó bejegyzést nektek ajánlom! :)

"Nem a halál szörnyű, hanem a temetés. A halál nem szerencsétlenség. Csak szomorúság azoknak, akik a Földön maradtak még s egy kedves valakijöktől látatlan időre el kell búcsúzniok."

/ Gárdonyi Géza/

Ma van 2013. Július. 28.-a. Délelőtt tizenegy óra lévén gyönyörűen süt a nap, az égen nincs egy darab felhő sem. Úgy érzem, az anyatermészet kigúnyol minket. Hogy lehet ilyen csodás az idő egy ilyen kegyetlen és szomorú napon? Ezen a napon, mikor egy gyönyörű lányt, a legjobb barátnőmet örökké a föld alá temetjük? Hogy lehet a sors ennyire rosszindulatú? Nem érdemeljük, hogy csak így gúnyt űzzön belőlünk.

- Min gondolkodsz, estrelas? – Meleg, puha ajkak érintését érzem a halántékomon. Alexander a derekam köré fonja az egyik karját, és egy padhoz terel. A temetés csak fél óra múlva kezdődik, de már most egy szép kis tömeg gyűlt össze. Az embereknek azt mondtuk, hogy Kayla autóbalesetet szenvedett, és ezért van a zárt koporsó. Az osztálytársaink már mind itt vannak, ráadásul az Akadémia össze tanára is tiszteletét teszi. Mindenki itt van, aki számít, Bessie-t kivéve. 

Ő nem volt hajlandó részt venni a saját lánya temetésén. Valamilyen szinten mégis megértem. Ha eljön, és látja, ahogy a gyönyörű, fényesre lakkozott koporsót a hideg földbe eresztik… Túlságosan is valóságossá válik ez az egész rémálom. Egy hete minden este azért imádkozom, hogy legyen vége. Hogy mikor felkelek, Kayla dörömböljön az ajtónkon, hogy már megint késésben vagyunk. Alex óvatosan megszorítja a kezem. 

Ekkor jut eszembe, hogy nem válaszoltam a kérdésére.

- Ez életem legrosszabb napja… - suttogom feleletképp. A gyémántként ragyogó szempár együtt érző pillantást vet rám. Kayla neki is egy fontos személy volt az életében. Lényegében neki köszönhetjük azt, hogy mi itt vagyunk egymásnak. Soha nem hittem volna, hogy egyszer lesz valaki, akit tényleg szeretek. Mármint úgy igazán, feltétel nélküli szerelemből szeretek. És akkor Alex rám mosolygott Siracusa utcáit járva. Akkor és ott minden és mindenki elhalványult, semmi nem létezett a gyémántszínű tekintetén és huncut mosolyán kívül. De mindannyiunk mosolya semmivé lett azon az egy héttel ezelőtti, borzalmas napon. 

Istenem, mikor megláttam… Óvatosan Noah felé pillantok. A démon férfi már egy órája gyökeret vert a koporsó mellett, karjaiban újszülött kislánya aludta az igazak álmát. Igazából nem is értem, miért hozta magával Gabriellát. Az isten szerelmére, hiszen Ő még csak egy gyerek! Alexander követi tekintetem irányát, és azonnal megérti, miért nézem őket olyan meredten. Gyengéden magához húz, és a hajamra csókol.

- Ez az utolsó alkalom, hogy Gabriella az anyja közelében lehet. Noah morbid módon úgy gondolja, most lehet utoljára együtt a családja. És ha úgy vesszük, akkor igaza is van.

- Igazad van, ez érthető. – motyogom a mellkasába. Nem veszem le a tekintetem Noah-ról. Istenem, senki sem értheti, min megy most keresztül…! Annyiszor próbáltam már vele beszélni, de a lányán kívül jóformán senkit nem enged magához. Tegnap is átmentem hozzá és hosszú életem során akkor hallottam először Noah-t zokogni. A hangja keserves volt, szívfájdítóan szomorú és kétségbeesett. Kayla volt a mindene, és most… csak Gabriella maradt neki. Nem áltatom magam olyasmivel, hogy mi, és az összes barátunk mögötte állunk, mert ez egy fikarcnyit sem számít. A barátság és a szerelem… Közel sem sorolhatók egy kategóriába, akárki akármit gondol. Az embereknél lehet, hogy így van, de egy démon számára az Egyetlene halála egyet jelent a teljes pusztulással. Ha nincs Gabriella, most nem csak Kaylát temetnénk. 

A pár méterre fekvő kavicsos útra egy fekete halottas kocsi gördül. Könny szökik a szemembe, mikor Noah összerezzen a látványára. Ő is tudja, amit én: Ha a koporsót beteszik abba az autóba, visszavonhatatlanul el kell fogadnunk, hogy Makayla Marguarite Sunrise-Saetta távozott az élők sorából, egyedül hagyva minket. Soha nem fogja látni, mennyire hasonlít rá a kicsi Gabriella, soha nem tudja meg, mi lesz a kislány első szava és nem lesz ott a legelső lépéseinél. Soha nem fogja megismerni az első szerelmét, és soha többé nem fog nevetni Noah túlzott aggodalmán, mikor a gyerekük az első randijára készül. Azt sem tudom, Noah fog-e egyáltalán valaha is újra mosolyogni… 

Feltápászkodunk a kényelmetlen padról, és a koporsó köré gyűlünk. A pap tisztán és érthetően ejti ki a szavakat, mégsem jut el semmi a tudatomig. Meredten bámulom a koporsót, szinte már szuggerálom, hogy nyíljon fel a teteje. A koporsóbűvölést csak akkor hagyom abba, mikor Alexander óvatosan a halottaskocsihoz kezd terelgetni. Észre sem vettem, de már az autót követjük szép libasorba. Mindenfelől halk motyogást és hüppögést hallok, többek között a sajátomat. Az arcomat Alex fekete zakóba bújtatott mellkasába temetem, amint elkezdik lapátolni a földet. Noah-n kívül senki nem várja meg, hogy a sírhant elkészüljön. Én is szeretnék maradni, de Alex elterel, és közbe a fülembe suttog:

- Hagyd, had búcsúzzon el tőle. – Ez az öt szó a szívembe markol. 

Amint kitesszük a lábunkat a temető kapuján, hevesen a nyakába ugrom, számat az ajkaihoz préselem. Meglepett nyögése halk sóhajjá alakul, karjait a derekamra fűzi, úgy ránt még szorosabban magához.

- Nagyon szeretlek! – súgom a fülébe, amikor eltávolodik. Nem válaszol, csak egy csókot nyom a nyakamra, és kézen fogva húz maga után. Tegnap megbeszéltük, hogy bár Bessie nem jön el a temetésre, nála gyűlünk össze, hogy ezen a kis összejövetelen elbúcsúztassuk Kaylát. Már épp beszállnék a kocsiba, mikor a figyelmemet egy kicsi, fekete folt kelti fel a temető egy dombjának a tetején. A szemem elé teszem a kezem, hogy eltakarjam a napot. Alex is észreveszi, és azonnal megdermed. Egy pillanat alatt rájövök, hogy miért.

Bran.

Csak egy gondolatomba kerül, és azonnal a dombtetőn állok, a volt főnököm mellett. Tudom, hogy Bran is észrevett engem, de nem vesz rólam tudomást. Meredten nézi a Kayla sírjánál álldogáló Noah-t, aki úgy simogatja a sírkövet, mintha csak szerelme arcán simítana végig. Talán tényleg ezt gondolja.

- Mit keresel itt, Bran?

- Gyászolok. – Nem a válasz lep meg, hanem ahogyan válaszol. A hangja mentes mindenféle gúnytól vagy szarkazmustól, nem érezni benne azt, hogy hazudik. Félredöntöm a fejem, és várok, hátha mond még valamit, de ő csak hallgat. 

Alex nem jön utánam, tudja, hogy meg tudom védeni magam, bár beletelt egy kis időbe, míg erre rájött. Mikor megunom a csendet, rákérdezek:

- Miért? – Erre már felém fordul. Ónix színű szemével lassan és óvatosan mér végig, mintha csak azt mérlegelné, mennyit mondhat el nekem. Nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy megbízzon bennem, mikor az ellensége vagyok. Ez a helyes felfogás egy démon számára. Pontosan ezért lep meg a válasza:

- Soha nem akartam Makayla halálát. Egyikőtök halálára sem vágytam, így egy kissé megrendít, hogy ezt kell látnom.

- Miért van szükséged Gabriellára?

- Azért mert magányos vagyok. – Egy nyegle vállrántással akarja ellensúlyozni szavainak komolyságát, de nem sikerül neki. Elkerekedett szemekkel meredek rá, mire sóhajt egy nagyot. 

Visszafordul a sír felé, de Noah már nincs ott. Elköszönt, és távozott…

- Feladom, Hannah. Nem foglak titeket zargatni többé.

- Miért tetted eddig? Mi volt az egész értelme?

- Lassan tízezer éves leszek, Hannah. A Fekete Szárny igazgatójaként súlyos teher nehezedik a vállamra, és nincs senki, akivel ezt megoszthatnám. Mikor megláttam Makaylát… annyira gyönyörű volt! Azt hittem, ő lesz az, aki majd mindig mellettem áll, és akire támaszkodhatok. Hidegzuhanyként ért a kapcsolata Noah-val. Aztán mikor megéreztem, hogy terhes, arra gondoltam, mi van, ha a lánya lesz az? Tudod, mint abban a nyálas vámpíros borzalomban…

A helyzet abszurditása ellenére, vagy lehet, hogy épp az abszurditásán, felnevetek.

- Te az Alkonyatból veszed az ötleteket? – kacagom halkan. Vörösödve újra vállat von. A sok borzalom ellenére, amin miatta mentünk végig, egy kicsit sajnálom őt. Elvégre, tízezer év elég soknak tűnik, főleg akkor, ha egyedül vagy a világban. 

Óvatosan közelebb lépek, és a karjára fektetem a tenyerem. Nem húzódik el úgy, ahogy azt várnám. Suttogva beszélek hozzá, nehogy elűzzem ezt az aprócska békét, ami megült közöttünk.

- Tudod, hogy Gabriella nem hozzád tartozik, ugye?

- Igen, tudom. Most ha megbocsájtasz, vár a Tanács. – Gúnyos fintorral ejti ki a „Tanács” szót, és aztán se szó-se beszéd köddé válik. Hitetlenkedve térek vissza a kocsinál türelmetlenkedő Alexhez. A vámpír azonnal körém fonja karjait, és a hátamon végigsimítva keresi rajtam a sérüléseket. Mikor nem talál egyet sem, megnyugodva felsóhajt.

- Utálom, mikor ezt csinálod… Minden egyes alkalommal megőszül egy hajszálam! – panaszkodja a hajamba. Csak mosolygok rajta, és miközben lassan, kényelmes tempóban haladunk a főúton, az egyik kiszőkített tincsét piszkálom. 

Lassan lefékezünk a sokemeletes épület előtt, és a portásnak odaköszönve, a liftbe lépünk. Szerencsére egyik emeleten sem kell megállnunk, gond nélkül jutunk el Bessie ajtajához. Onnan azonban csendes vita hangjai szűrődnek ki. Rosszat sejtve fordulok Alex felé, de ő már neki is iramodott, és nagy léptekkel halad az ajtó felé. Kopogás nélkül ront be az ajtón, és a lehető leghihetetlenebb mondat késztet megtorpanásra.

- Vidd a közelemből azt a pokolfajzatot! – Bessie undorodó képet vágva húzódik hátra a fekete-rózsaszín kis csomagtól, amit Barega nyújt felé. Noah pillantása azonnal vérvörösbe fordul át a mondat hallatán. Kolja elé áll, hogyha neki akarna ugrani Bessie-nek, megakadályozhassa.

- Ő az unokád, Bessie! – noszogatja tovább Barega. Feleségével ellentétben, ő szeretettel néz az újszülöttre. Látszólag őt is megrendíti Bessie gyűlölködő viselkedése. 

Noah hangosan felmordul, mikor a nő jelentőségteljesen hátat fordít férjének és unokájának. Erre Bessie is felkapja a fejét, és Noah-ra támad. Döbbenten hallgatjuk hangos kifakadását.

- Nekem te csak ne morogj, mint egy veszett kutya! Minden a ti hibátok, a tiéd és azé a kölyöké! Ha ti nem keveredtek bele az életébe még ma is élhetne! Soha nem fogok megbocsájtani! Azt ígérted, hogy megvéded őt, Noah! Megígérted! – sikítja, azután zokogva szalad be a hálószobába. Leforrázva meredünk utána mind, kivéve Noah-t. Ő csak visszaveszi a kislányát, és immár szürke szemekkel magához öleli. Gabriella azonnal megnyugszik apukája ölelésében, és ez mindnyájunkat egy kis melegséggel tölt el. 

Barega feszélyezetten fordul Noah felé, de mielőtt még megszólalhatna, a démon a szavába vág.

- Semmi baj, Barega. Igaza van, legalábbis velem kapcsolatban. De figyelmeztetlek: még egy rossz szó a lányomra, és nagyon dühös leszek. Tudod ez mit jelent, ugye?

- Fenyegeted az Egyetlenemet, Noah? – komorul el Barega. Balhé szagot érzek… Egyetlen démon sem tűri, ha a kedvesét fenyegetik, és ezt Noah tudhatná a legjobban. Miért kell neki mindig a bajt keresnie?!

- Nem fenyegetek senkit, szimplám csak tényeket közlök. Gabriella az egyetlen, aki maradt nekem Kaylából, és nem fogok szemet hunyni afelett, ha valaki bántja. Mond meg Bessie-nek, hogy ha így gondolja, akkor ne jöjjön a közelünkbe, de ne halljak egy rossz szót sem a lányomról. – Ezzel fogja magát, és Alexet megkerülve elém áll. Lehajol, és óvatos csókot nyom a homlokomra. Lehunyt szemmel fogadom barátsága jelét, majd a szemébe nézek.

- Köszönöm, hogy mellettem álltál, Hannah. Ne feledd, ayego beme riendam. – Ezzel távozik. Szavai meghatottsággal töltenek el, és a helyzet ellenére is mosolyt csalnak az arcomra.

„Mindig a barátod leszek.”

Eközben máshol:

Annyira fáj… Mikor múlik el a fájdalom? A gerincemet alkotó csigolyák szilánkokra robbannak szét, a fejem úgy lüktet, mintha valaki dobkoncertet adna odabenn. Könyörgöm, valaki öljön már meg! Ne hagyjatok szenvedni… Kérlek, állj! Könnyek csordulnak ki lezárt szemhéjam alól, érzem a számban elharapott nyelvem vérének az ízét. Meg akarok szólalni, könyörögni, hogy öljenek meg, de nem jön ki hang a torkomon. A hangszálaim elszakadnak, aztán lassan újra összeforrnak, a lábam csontjai megrepednek. Sikítanék. Nem tudok. Fáj! Annyira fáj! A hátamon szétreped a bőr, érzem, ahogy a csontok kiemelkednek a hátamból. A fájdalmamon átküzdve magát egy ismeretlen nő hangja tölti be az elmémet. Hangja olyan, mint a jeges borogatás láztól fűtött homlokomra. Érzem puha tenyerének érintését verejtékes homlokomon. Rá akarok nézni, megragadni a kezét, és könyörögni, hogy vessen véget a fájdalmamnak, hogy öljön meg végre. Csak ő menthet meg, miatta kell ennyit szenvednem, az ő hibája! Miért kínoz, mikor azt mondta, hogy megment?! Annyira fáj!!

- Hamarosan vége, Enael. Tarts ki!