27. Fejezet: Otthon

Sziasztok!
Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem tetszeni fog! Kérlek, ne felejtsetek el kritikát írni, ha már elolvastátok! Köszike! ;)
Puszi: Yesaya

"Amikor vele vagy, minden értelmet nyer. A szíved kalapál, mellette az vagy, aki lenni szeretnél, nem pedig az, aki tényleg vagy. És a gondolat, hogy nélküle éld le az életed, nemcsak kibírhatatlan, hanem elképzelhetetlen."

/ Szerelem Kölcsönbe c. film/

Éberen fekszem a nappalink kanapéján, Gabriellával a mellkasomon. A kislány alig egy órája aludt el, de az elmúlt egy hónapban rájöttem, nem valami nagy alvó. Inkább sokszor alszik keveset, ha meglehet így fogalmazni. Szabad kezemmel, amivel nem a popsiját tartom, végigsimítok vörös hajszálain, amik már most sűrűn meredeznek ki. Ugyan olyan hullámos haja lesz, mint Kaylának… 

Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem őt. Már csak így lehetek együtt vele, már csak így láthatom kék szemeit és széles mosolyát. Nem tudom, meddig fekszem így elmerengve, de gondolataim közül az ablak zörgése ránt ki. Összehúzott szemöldökkel ülök fel, olyan óvatosan, hogy még Gabriella sem kel fel, lefektetem őt az egyik hatalmas párnára, és az ablakhoz osonok. Kikukkantok az üvegen, de senkit nem látok, kinyitom hát az ablakot. A párkányon egy gyönyörű szép, ébenfekete toll pihen. Sikerül még azelőtt elkapnom, hogy elfújná a szél, és az arcom elé emelem. Varjú nyáron? 

Megvonom a vállam, és visszafordulok Gabriella felé. A kislányom álmára már egy hatalmas, szőrös test vigyáz, saját testével védelmezi a törékeny kislányt. Kayla halála óta Nina gyakran csak leül az ablak elé, és a kinti sötétséget figyeli. Neki is ugyanúgy hiányzik, mint nekünk… Kopognak az ajtón, de még azelőtt kinyílik, hogy kiszólhatnék. A nappaliba Hannah és Barega lépnek be, és nemes egyszerűséggel levágják magukat a fotelba. Napjában többször is átjönnek, mintha azon izgulnának, hogy bármelyik percben levethetem magam a tetőről. Ha nem lenne Gabriella, még talán meg is érteném, de így egy kissé túl aggodalmasnak találom őket. Barega az, aki nem bír sokáig egyhelyben ülni. Feláll, és Nina pofáján végigsimítva karjaiba veszi Gabriellát, aki a mozdulatra persze azonnal felriad. A nagypapa arca ismerős neki, széles mosollyal üdvözli, és gügyögni kezd. 

Nagy sóhajjal ülök le Barega helyére, Hannah pedig azonnal a vállamra hajtja a fejét.

- Nemrég aludt el… - motyogom halkan. Hannah csak halkan kuncog, és megveregeti a karomat. Aztán egy kissé elkomolyodik, és szintén suttogva hozzám fordul.

- Voltál kinn Kaylánál?

- Voltam, de… valami nem stimmelt. – Erre felkapja a fejét.

- Te is érezted? Alex és Kolja is voltak ott, és azt mondták, hogy olyan volt, mintha… valaki kiengedte volna az erejét. – Óvatosan biccentek. Már mikor megéreztem azt a furcsán ismerős energiát, eldöntöttem, hogy kiderítem, mi folyik itt. Azt akarom, hogy a nejem békében nyugodjon, hogy semmi ne zavarhassa meg örökké tartó álmát. Ez a legkevesebb, amit tehetek, nem igaz?

- Ki fogom deríteni, hogy ki volt az.

- José? – Volt démontársam nevének hallatán azonnal vörösbe fordul a szemem. Az a szemét elárult minket, az ellenség kezére adta az Egyetlenemet. Ulrich ölte meg, de José okozta a halálát. Mindkettejük borsos árat fog ezért fizetni, nem elégszem meg annyival, hogy megölöm őket. Sokáig fognak szenvedni, hogy érezzék, nekem mit kell átélnem hosszú életem további éveiben. 

De most csak megcsóválom a fejem.

- Nem hiszem, az ő energiáját ismerem. Erről az energiáról nem tudom eldönteni, hogy barát-e vagy ellenség. És ez elég aggasztó. – Hannah csak bólint, és visszafordul a keresztlánya felé. Nina visszacammog az ablakhoz, és megszaglássza a tollat, amit a párkányra tettem. Felmordul, és fel-alá kezd járkálni. Hannah és én értetlenül nézzük, ahogy a hatalmas nagymacska az ablaküvegre teszi a macsát, és próbálja felnyomni azt. Döbbenetéből ébredve Hanah siet a segítségére, feláll és kinyitja az ablakot. Abban a pillanatban még egy toll hullik be a lakásba. Hannah értetlenül mered először a tollra, aztán rám. Mikor tanácstalanul megrázom a fejem, kihajol az ablakon. Akkor halljuk meg az igazi csodát…

- Érdekes, felfelé valahogy egyikőtök sem néz!

Makayla szemszöge:

Hannah arca, mikor felnéz és meglát… megfizethetetlen. Leugrom a szomszéd erkélyéről, és könnyedén földet érek az ablakunknál. Mosolyogva libbenek be a lakásba, és azonnal Nina felé fordulok, egy kissé már morcosabban.

- Kicsit igyekezhettél volna, már teljesen lezsibbadt a hátsó felem! – panaszolom. Nem nézek Noah-ra, ismerem őt annyira, hogy tudjam, egyelőre még fel sem fogta, hogy engem lát. Ha közelednék hozzá, akkor ellenségnek tekintene, vagy összeomlana. Egyik variációért sem vagyok oda. 

Igyekszem a lehető leglazábbnak tűnni, de azért valljuk be: ha az ember lánya egy hónapig szenved, miközben a szerettei halottnak hiszik, hát… okoz egy két galibát a lelki világában. De a fő az, hogy itt vagyok, élek és valószínűleg még hosszú évekig élni is fogok! Mindenki Nina felé fordul, aki egy gúnyos macskavigyort ereszt meg felém, majd szűkölve összehúzza magát a padlón. Ugyan azt mondta nekem, hogy fájdalmasabb nézni, mint átélni, akkor is összerezzenek fájdalmas morranásaira. Érzem a döbbent tekinteteket a hátamba fúródni, de én csak Ninára függesztem a pillantásomat. 

Ahogy a percek telnek, ahogy a csontok ropognak és átalakulnak, egyre inkább felismerhetővé válik egy nő alakja. Felemelem a magammal hozott hátizsákot, és kiveszem belőle azt a lenge nyári ruhát, amit magammal hoztam. Egy mozdulattal hozzávágom a nőhöz, aki fel sem néz, úgy kapja el. Mikor már van rajta valami, ami takarja a domborulatait, felegyenesedik, és körbejáratja sárga tekintetét a szobában. Végül megállapodik rajtam, és egy halvány mosollyal az arcán hátradobja hosszú, mézbarna haját. Kinyújtja felém a kezét, amit én habozás nélkül elfogadok, és maga mellé húz. Lesütöm a szemem, és lányos zavaromban előre és hátra kezdek hintázni. Mint régen a suliban…

- Halljátok hát szavam, démonok! Mind tudjátok, ki vagyok, köszöntsetek hát kellő tisztelettel! – Még ki sem mondta, mindannyian térdre ereszkednek, még a sokkos állapotban lévő Noah is, bár még mindig az arcomat bámulja meredten. Zavaromat leplezendő, Nina felé fordulok.

- Zsír király a dolog, meg minden, de engem is igazán felsötétíthetnél, hogy ki is vagy, mert én passzolom. – motyogom a fülébe. Felém fordul, és válaszra nyitja a száját, de egy apró gőgicsélés közbevág. A szívem meglódul a mellkasomban, és apa felé kapom a fejem. A karjaiban tartott rózsaszín kis csoda sértetten tekergőzik, igyekszik magára vonni a figyelmemet. 

Ismerős kék szemek néznek vissza rám, és már el is indulnék feléjük, ha Nina nem ragadná meg a karom. Mosolya nem hervad le, de a hangja komolyan cseng a fülemben.

- Hamarosan a karjaidban tarthatod, de előbb el kell magyaráznom neked, ki vagy, és hogy mi célból jöttél e világra. Habozva bólintok, és visszafordulok feléjük.

- A nevem Otheniri, én vagyok minden démon anyja. – Eltátom a számat. Hűha, ez súlyosabb, mint gondoltam, és még magamhoz sem térhetek, mert rendületlenül folytatja. – És te, kedves Makayla… te vagy az én hőn szeretett húgom.

- Hogy… én? – mutatok magamra. Mintha lenne más Makayla is a környéken. Bakker, ez kezd egyre inkább egy viccre hasonlítani. Oké emberek, hol a kandi kamera?! De Otheniri, aki ezek szerint a démonok istennője, csak bólint, és beszél tovább.

- Nyolcezer évvel ezelőtt, a húgom Ispra megkísérelt új életet, egy új fajt létrehozni, mely vetekszik az én szeretett démonaimmal. Megmérgezte őt az irigység, sok-sok éven át próbálta önnön testéből előhívni hű követőit, de… elbukott. Ispra túlkésőn vette észre, hogy a vágy, hogy gyermekei legyenek, teljesen felemésztette őt. Nem tudtam rajta segíteni, és az egyetlen, ami megmaradt nekem belőle, az egy ébenfekete toll volt. Több ezer éven át sirattam az én drága testvéremet, de tizennyolc éve… Újra éreztem őt itt. – mutat a mellkasára. A szívére szorítja a tenyerét, és lehunyja bánatos, sárga szemeit. – Figyelemmel kísértem az életed, Makayla, és amíg nem jött ez az ifjú démon, rettegtem. Rettegtem, hogy soha többé nem fogsz az én világomhoz tartozni, hogy végig kell néznem, ahogy emberként elsorvadsz és meghalsz. De megismerted az Egyetlenedet, és szerelembe estél a démonoddal, ezáltal lehetővé téve, hogy ismét az életed részese lehessek. Sok mindenen mentetek keresztül, de végig kitartottatok egymás mellett, és én eközben vártam a lehetőséget, hogy átadjam a neked járó erőt. De hibát követtem el, és kis híján újra elveszítettelek, mert túl sokáig vártam. De végül az, ami eddig a tiéd volt, most újra a birtokodban van. – Meghatottan nézek rá, és mikor célzatos pillantást vet a hátam mögé, megértem mire céloz. 

Lehunyom a szemem, és kitárom hatalmas, ébenfekete szárnyaimat. Soha nem fogom elfelejteni, milyen fájdalmakkal járt, mikor kinőttek, de minden egyes pillanat, ami szenvedéssel telt el, megérte. A szabadság, amit a szárnyaim nyújtanak egy ember számára elképzelhetetlen. Számomra már nem. Nem vagyok ember, nem vagyok Thesaurum. Démon vagyok, és nem hagyom, hogy másképp kezeljenek. Mosolyogva Otheniri felé fordulok, és a kezem nyújtom neki, pontosan úgy, ahogyan nemrég Ő tette. És pont úgy, mint én, habozás nélkül megragadja.

- Hát, bocsi tesó, de nekem mindig Nina maradsz! – Egy percig csak nézünk egymásra, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Óvatosan megölel, de nem ér a szárnyaimhoz. Még túl érzékenyek, nem viselik jól, ha megérintik őket. Int egyet a körülöttünk térdelő, döbbent démonoknak, és egy apró biccentés után eltűnik. Csak én hallom a hangját a gondolataimban:

Ilua noto linuae anomore, brora!

„Többé nem hagylak magadra, testvér…”

Mosolyogva lehunyom a szemem, és összeszedem minden bátorságomat, hogy Noah szemébe tudjak nézni. Veszek egy mély levegőt, és kinyitom a szemem. Ijedtemben majdnem felnyikkanok, ugyanis Noah olyan szorosan áll előttem, hogy az orrom szinte a mellkasához ér. Nagyot nyelve feljebb emelem a fejem, és a tágra nyílt, szürke szempárba nézek. Az én torkom is elszorul, felemelem a kezem, és végig simítok borostás arcán. Istenem, mennyire hiányzott! Amíg Otheniri szentélyében szenvedtem, csakis ez a pillanat tartotta bennem a lelket. Ez, mikor újra láthatom az egyetlen szerelmemet, és a kislányt, akinek ketten adtunk életet. Noah a kezébe veszi az egyik hajtincsemet, és morzsolgatni kezdi az ujjai között, mintha azt próbálgatná, hogy elporladok-e, vagy sem. Megszorítom a kezét, mire azonnal visszakapja rám a pillantását. Igazából azt sem tudom, mit kellene, hogy mondjak.

- Szia, Noah. – Ó, igen, ez valóban tökéletes volt a viszontlátáshoz! Legszívesebben elásnám magam…

- Eltemettelek téged. – Oké, akkor inkább mégsem. Noah szemébe könnyek gyűlnek, és tényleg nagyon ki lehet borulva, mert meg sem próbálja visszafojtani őket. Másik tenyeremet is az arcára simítom, és lehúzom magamhoz. Ajkaimat óvatosan a szájára simítom, és életem egyik leggyengédebb csókját adom neki. Mindig is én voltam kettőnk közül a gyenge, most mégis úgy érzem, a legapróbb rossz mozdulatra is összetör. Kizárom a minket körülvevő valóságot, csakis a csókra koncentrálok, minden csepp szerelmemet felkínálva Noah-nak. 

Mikor el akarnék távolodni, Noah nem enged, szorosan magához ránt, és összegörnyedve a nyakamba temeti az arcát. Érzem csupasz bőrömön lefolyni könnyeit, de nem ad ki hangot magából, némán zokog a karjaimban. Megborzongok, és úgy érzem, végre hazatértem. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartom így az ölelésembe, mikor egy rózsaszín kis csomag úgy dönt, neki is kijár a figyelem. Odakapom a pillantásom, ahol apa áll könnyes szemmel, de mosolyogva, kezében pedig egy kislány ficereg, immár kicsit kétségbeesetten hüppögve. Noah felegyenesedik, és ha nem lenne vörös a szeme, senki meg nem mondaná róla, hogy sírt. 

Egy halvány, szerelmes mosollyal az arcán odasétál apához, és átveszi tőle a babát. Megbabonázva figyelem az apró kezecskéket, amik felém nyújtóznak. Könnyes szemekkel nyúlok érte, hogy végre valahára magamhoz ölelhessem őt. Noah átnyújtja őt, de egyik kezével továbbra is tartja, másik kezét a derekamra simítja, és szorosan a mellkasához húz. Elgyengülve dőlök neki, nem törődve a szárnyaimat égető fájdalommal. Végre a karjaimban tarthatom a kislányomat! Végigsimítók puha arcán, és vörös hajtincsein. Istenkém, már most is tiszta apja, mi lesz majd később? Gabriella, az én kicsi szemem fénye…

- Azt hiszem, tényleg haza értem… - susogom a pici arcocskának. Noah egy puszit nyom a hajamra.

- Isten hozott itthon!