28. Fejezet: Aprócska hibák

Sziasztok!
Itt a legújabb fejezet, jó szórakozást hozzá! :)

"Gyereket akarni igen nagy elhatározás. Ilyenkor dönt úgy az ember, hogy élete végéig a testén kívül dobogjon a szíve."

/Elizabeth Stone/

- Miért csak most? – Noah óvatosan simít végig éjfekete szárnyaimon, mintha még a legapróbb érintés is fájdalmat okozna. Aggodalma mosolyt csal az arcomra, és végigsimítók a combján. Az ágyunkban fekszünk, én persze csak a hasamon, ezek miatt az izék miatt a hátamon. Oké, Nina azt mondta, hogy nyugodtan fekhetek a hátamon is, de a szárnyaim még mindig túl érzékenyek, szóval még nem kockáztatom meg… A tollaimat simogató Noah olyan ínycsiklandozó látványt nyújt, hogy egyszerűen muszáj…

- Kayla! – mordul fel Noah, mikor feltornázom magam hozzá, és a nyakába fúrva az arcom, kiöltött nyelvemet végighúzom verejtékes bőrén. Az ember azt hinné, hogy bőven jóllaktunk szerelemmel, miután a lakás összes pontját (a gyerekszobát leszámítva persze) khm… „felavattuk”. De a testem teljesen máshogy gondolkodik, mindig és azonnal akarja Noah-t. Körmeimet a mellkasába vájom, de azonnal engedek a szorításon, hogy végig tudjam csókolni körmeim nyomát. Ujjait a hajamba temetve rántja fel a fejem, és az ajkaimba suttog.

- Később. Magyarázattal tartozol, bambina. – Elkomolyodott tekintetére meredve bólintok egyet, és kényelmesebb pozícióba helyezkedem. Egyik combomat átemelem Noah csípőjén, és lovagló ülésben ereszkedem rá, szárnyaimat szétterítve a combjain. Ő csak megragadja a csípőmet, mintha meg akarná akadályozni, hogy mozogjak. Ejnye, miket gondol rólam ez a csúnya démon… Megtámaszkodom a mellkasán, ujjaimmal különböző mintákat rajzolok napsütötte bőrére, így kezdek el beszélni.

- Aznap a raktárban tényleg meghaltam, Noah. – Erősödő szorítás a csípőmön. – Tudtad, hogy a fény az alagút végén tulajdonképpen csak egy kamu? Minden annyira sötét és hideg volt… Az első gondolatom az volt, hogy valószínűleg a pokolra jutottam, és ez akkor szörnyen igazságtalannak tűnt, de akkor… Egy kéz érintette meg az arcomat, és megjelent Otheniri egy olyan ajánlattal, ami túlságosan csábító volt ahhoz, hogy visszautasítsam. Tudod, mit mondott nekem, Noah? „ Visszakaphatod az életed, a családod, a démonod. Megfizeted az árát?” Semmi sem túl drága ahhoz, hogy újra veled legyek, szerelmem. A hangom nem működött, csak bólintani voltam képes. Abban a pillanatban Otheniri szentélyében találtam magam, és olyan szenvedéseket éltem át, hogy nem egyszer kívánkoztam vissza a sötétségbe, amiből kirántott. Egy hónap… ennyi időbe telt, míg eltörött a gerincem, szétszakadtak az ínszalagok és megváltozott a csontszerkezetem. Ennyi időbe telt, amíg kinőttek a szárnyaim, és amíg visszajöhettem hozzád…

Meglepetésszerűen ül fel, csap le az ajkaimra, és én értem a célzást. Eleget magyarázkodtam, elérkezett a szenvedély és a szerelem ideje, hogy megerősítsük az egymásba vetett hitünket. Persze, van olyan, aki másképp vélekedik erről a dologról…

- A lányod hív. – suttogja a nyakamba, de nem enged a szorításán. Nevetve kiugrom az öléből, és a takarót magam köré csavarva átsietek a szomszéd szobába. Kolja épp a szomszédban múlatja az időt Alex és Hannah társaságában, de amúgy sem szeretek pucéran szaladgálni a lakásban. Benyitok a gyerekszobába, és az ágy fölé hajolok, ahol az én kincsem tekergőzik, keservesen sírva. Mikor észreveszi, hogy ott vagyok, kezecskéit felnyújtva követeli, hogy vegyem fel. Mosolyogva kapom a karjaimba, és magamhoz húzom, miközben a kiságy elé állított hintaszékbe ülök, háttal az ajtónak, hogy aztán fedetlen keblemhez emeljem a kislányomat. Érzem Noah pillantását a hátamon, és a gondolat, hogy azt figyeli, hogyan etetem meg a gyermekünket… furcsán otthonosnak tűnik. 

Megijeszt ez az érzés. Olyan régen volt már olyan időszakunk, hogy minden rendben volt… El sem tudom képzelni, hogy milyen rossz történhet még itt velünk, mikor ilyen boldogok vagyunk. Fogalmazhatunk úgy is, hogy boldognak lenni rossz ómen, nem? A mi esetünkben ez mindig is nyilvánvaló volt, de most… Még nem fizettem meg a szárnyaim árát. És ki akarok használni minden pillanatot, amit a férjemmel és a kislányommal tölthetek, még azelőtt, hogy megfizetnék Ispra bűnéért. Az agyam leghátsó zugában kavarogni kezdenek a szavak, és kibuknak belőlem, mielőtt még rájöhetnék, mit is mondok.

- Ius noto raeqo… - Hátrafordulok, de Noah-nak egy arcizma sem rezdül, meredten nézi a karjaimban nyugvó kisbabát. Aztán mégis felém fordul.

- Az élet ritkán az, bambina.

- Nem lepődtél meg, hogy beszélem a nyelvedet.

- A nyelvünket, kicsim. Már te is démon vagy, méghozzá nem is akármilyen. Az egyik istenünk reinkarnációja.

- Akkor a főnököd vagyok? – ugratom egy erőltetett mosollyal. Túl nagy felelősség ez, ami a vállamon nyugszik. Eddig volt egy kislányom és egy férjem, most meg hirtelen lett egy kislányom, egy férjem, és több ezer unokatestvérem. Sosem voltam oda a nagycsaládért… Nem mintha ez érdekelne akárkit is, ugyebár. Noah elmosolyodik, és közelebb lép. Ő nem olyan prűd, mint én, tökéletes rálátásom van férfiasságának bizonyítékára. És azta, mekkora bizonyíték…

- Már nagyon régen csakis téged szolgállak. Ez soha nem fog megváltozni. – Rosszallóan, összehúzott szemöldökkel meredek rá, miközben teljes tudatában vagyok annak, hogy Gabriella jóllakott, és most békésen szundikál a karjaimban.

- Nem vagy a rabszolgám!

- Ó, de még mennyire, hogy az vagyok. A raboddá váltam, és minden egyes percét élvezem. – Csókot nyom a vállamra, majd kiemeli Gabriellát a karjaimból. Meghatottan nézem, ahogy a mellkasához emeli a picit, és megpuszilja a homlokát.

- Gabriella… - Noah felém fordul, úgy várja, hogy befejezzem. Nagyon jól tudja, mit akarok kérdezni, mégis megvárja, hogy kimondjam. – Gabriella démon vagy Thesaurum?

- Démon. – mosolyog rám Noah. Megnyugodva szusszanok egyet, és ettől egy kicsit rosszul érzem magam. Semmivel sem szeretném kevésbé a kislányomat, ha Thesaurumnak született volna, de a tudat, hogy talán nem kell ugyanazokat a szörnyűségeket átélnie neki is, mint nekem… Nos, az kifejezetten megnyugtató. Persze, sokkal megnyugtatóbb lenne, ha az a „talán” sem lenne ott, de az élet nem kívánságműsor. Egyszer csak azt hallom, hogy kivágódik a bejárati ajtó, és valaki ordítva csörtet végig a lakáson. Visszacsavarom magamra a lepedőt, és kilesek az ajtó mögül, de egy olyan kis résen, hogy alig látok valamit. 

A látogatónk hamarabb vesz észre engem, mint én őt. Kivágódik az ajtó, és két erős kar ránt magához. Egy percre ledermedek a fájdalomtól, mikor véletlenül megüti az egyik szárnyamat, majd reflexszerűen a dereka köré fonom a karjaimat.

- Istenem, hát élsz! Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy nem haltál meg, és… Jézusom Noah, vegyél már fel valamit, ráadásul a gyerek előtt! Nem szégyelled magad?! – Anya kezdeti monológjától sírni, Noah-nak szánt házi áldásán nevetni támad kedvem. És mivel jobban szeretek nevetni, mint sírni, kacagni kezdek. Erre anya figyelme visszairányul felém, és ismét megszorongat. Jó erősen… Együtt sírunk és nevetünk egyszerre, míg apa egy bokszert dob oda Noah-nak. A démon fél kézzel elkapja, és átadja apámnak Gabriellát, hogy fel tudja venni. Csalódott grimaszából azt szűröm le, nem túl boldog a váratlan látogatástól. Szegénykém, gondolom mást tervezett, és az igazság az, hogy én is… De majd később, hisz előttünk az örökkévalóság! 

A nagy hangzavar átcsábítja kedves szomszédjaimat is. Hannah és Alex kukucskálnak be az ajtón, de azonnal előre is vágódnak, mikor Kolja nemes egyszerűséggel beviharzik. Nevetve ültetek le mindenkit a nappaliba, amíg én felöltözök, és felteszek főni egy adag kávét. Noah is besurran utánam az ajtón, hogy magára kapjon valamit.

- Látod, ezért nem szeretek pucér lenni a lakásban! – suttogom kuncogva. Kikapok a szekrényből egy fekete melegítőt és egy pink színű atlétát. Jó feleségként Noah-nak is előveszem kedvenc otthoni farmerját. Pólót természetesen nem vesz fel, és nem is bánom különösen. Mire kilépek a hálóból, pont lefő a kávé. 

- Szia, Bran! – Álljunk csak meg, mi a f…?! Döbbenten megperdülök, de olyan hévvel, hogy egy pillanatig semmit nem látok a hajamtól. – Te meg hogy a francba kerülsz ide?!

- Nyugalom Kayla! – Bran békítőleg emeli felém a tenyerét. Gyanakodva szemlélek körbe a szobában, de rajtam kívül senki nem tűnik feszültnek. Mi a rohadt élet folyik itt?! Befagyott a pokol? Mikor Bran tesz felém egy lépést azonnal elhátrálok.

A szárnyaim idegesen reszketnek a hátamon, pont úgy, mintha külön életet élnének. A mai világban ki tudja?

- Mit keresel itt? – kérdem újra.

- Látni akartam, hogy a hír igaz-e. Már mindenhol elterjedt, hogy életben vagy. – Legnagyobb meglepetésemre letérdel elém, fejét alázatosan lehajtja. Előttem! – Üdvözöllek az élők világában, Ispra.

- A nevem Makayla. Ispra halott. – Halott, de nem szűnt meg létezni. Tudok olyan dolgokat, amelyeket ha választhatnék, legszívesebben elfelejtenék. Például Ispra halálát. Ha valaki azt mondja, hogy „ismerem a fájdalmat”, az még soha nem enyészett el. Az én szárnynövesztésem semmi sem volt ahhoz képest, amit Ispra élt át… De ez most lényegtelen… Noah lép ki a hálónkból, és meglepetten megáll mögöttem. Bran felemelkedik, és a kezét nyújtja felé. 

Arra számítok, hogy Noah fogja magát, és elüti a kezét, de ő csak nemes egyszerűséggel elfogadja!

- Oké, mi a franc folyik itt?! – nyögöm döbbenten. Most erre komolyan nem számítottam. Azt hittem, hogy a mai nap fénypontja az lesz, hogy ráveszem anyámat, szeresse az unokáját, de… Úristen…

- Nem vagyunk ellenségek, Makayla. – Bran elengedi Noah kezét, és ismét felém lép. Ezúttal, akármennyire is szeretnék, nem hátrálok el előle. Túlságosan is kíváncsi vagyok rá, mit akar. Óvatosan, végig a szemembe nézve megfogja a kezem, és a szájához emeli. Meglepetésemben még a szám is tátva marad, mikor gyengéden megcsókolja az ujjaimat. És Noah semmit nem tesz. Felé fordulok, de ő csak megvonja a vállát.

- Sajnálom, Makayla, hogy ennyi problémát okoztam nektek. Természetesen megpróbálok mindent jóvá tenni, kezdve azzal, hogy mind te, és mind a családod a Fekete Szárny védelme alatt álltok. Noah ismét aktív vadász, ahogy Hannah és Barega is. – Felvonom a szemöldököm, és Noah-ra pillantok. Most komolyan azt hiszik, hogy megnyugtat a gondolat, hogy a férjem bekattant démonokat fog hajkurászni a legjobb barátnőm és apám társaságában? Ez most totál komoly?! 

Noah tudja, mire gondolok, összehúzott szemöldöke alatt vérvörössé válik a szeme. Keze ökölbe szorul, miközben olyan közel lép hozzám, hogy meztelen mellkasa a hátamnak feszül. Megborzongok a rám törő forróságtól.

- Lefogom vadászni azt a szemetet, bambina. Addig nem alszok nyugodtan az éjszaka, míg meg nem ölöm. Őt, és azt a halandó férget. – Kegyetlenül hangzik, de megértem, mit érez. Elvették tőle azt, ami igazán számított, és bosszút akar. Értem én, de mást gondolok, és teljesen mást érzek. Nem akarom, hogy elmenjen, mert ha történik vele valami, nem biztos, hogy én is olyan erős lennék, mint Ő. Nem biztos, hogy én túlélném, és teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy ettől a gondolattól milyen szánalmasan gyenge vagyok. Lehunyom a szemem, majd apához sétálok, és átveszem a karjaiból Gabriellát. A kislány már felébredt a nagy hangzavarra, és most hatalmas, kék szemeivel szemléli az arcot, amit nem eddig nem látott. Barega odasétál, és megsimogatja az arcát. Küzdök a késztetés ellen, hogy elhúzzam az érintése elől a lányomat. 

Újra Noah-hoz fordulok.

- Ha megtalálod őket, beszélni akarok velük, mielőtt megölöd mindkettejüket. Látni akarom az arcukat, mikor meglátják, hogy élek. – És halálukkor ez a kifejezés fagyjon az arcukra. Noah szeme újra azzá a csodálatos viharszínűvé válik, halvány félmosollyal lép oda hozzánk, és a karjaiba húz. Fejem a mellkasának döntöm, ő pedig egy csókot nyom a hajamra. Ismét elönt az a furcsa, meleg érzés, ami egyszerre jó és rossz. Megint úgy gondolom, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… Anya felé pillantok, aki rosszallóan mered a kezemben tartott babára. Oké, talán mégsem minden tökéletes, vannak kisebb hibák a boldogságomban. 

Ellépek Noah mellől, és anya elé lépek. Ő meglepetten pillant felém, de az undort az arcáról nem tudja időben eltüntetni. Homlokráncolva meredek rá, de nem látom rajta a megbánás legkisebb jelét sem.

- Beszélhetnénk, anya? – Meg sem várva a válaszát, a gyerekszoba felé perdülök, és szinte királynői tartással vonulok be oda. Hallom, hogy anya mögöttem lépdel, és becsukja maga mögött az ajtót. Felé fordulok, és odanyújtom neki a kislányomat. Számítottam valami kényelmetlen feszengésre, de anya reakciója arculcsapásként ér.

- Nehogy a közelembe hozd azt a sátánfajzatot!