Sok szeretettel Tőlem, Nektek! :)
Jó szórakozást, és kérlek írjatok olvasás után egy pár sort!
:)
Jó szórakozást, és kérlek írjatok olvasás után egy pár sort!
:)
„Szeretni nem annyit
jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az
irányba.”
/Antoine de
Saint-Exupéry/
- Anya! – csattanok fel
haragosan. A hangom éle olyan erőszakos, hogy még Gabriella is panaszosan
felsír. Hogy megnyugtassam, kissé talán erőszakosan a mellkasomhoz szorítom.
Anya nem szól semmit, de nem is kell neki, látom, amit látok. Pontosabban, amit
nem látok. Egy szemernyi megbánás sincs a szemében, és ez jobban fáj, mintha
arcul ütött volna. – Hogy mondhatod ezt?! Hisz az egyetlen unokád, vedd már
észre magad!
- Nem tudok rá emberkén
gondolni, Kayla, egyszerűen nem megy! Azt hittem, Noah már elmondta, hogy
viszonyulok ehhez az… - Ha kimondja azt, hogy „izéhez”, nem érdekel, hogy az
anyám, én esküszöm, hogy megütöm… -… ügyhöz!
- Ébresztő, a te lányod
sem valószínű, hogy embernek születik!
- Te is tudod, hogy nem
így értettem! Amiatt a gyerek miatt haltál meg, a francba is! Ha Ő nincs,
Ulrich soha nem bán… ölt volna meg, és ezzel te is ugyanúgy tisztában vagy,
mint én!
- Már megbocsáss anya,
de szánalmas vagy… Hibáztathatnál engem, mert teherbe estem, hibáztathatnád
Noah-t, mert teherbe ejtett, és hibáztathatnál akár kettőnket egyszerre, mert
úgy döntöttünk, hogy megtartjuk a babát! De nem, te egy ártatlan gyereket akarsz
felelőssé tenni, aki nem kérte senkitől, hogy világra jöjjön, és még nem
fejeztem be! – kiáltok anyára. Az utolsó idegszálam is elpattant, erőlködés
nélkül kiabálom túl Gabriella kétségbeesett sírását. Anya összezárja szólásra
nyitott száját, és egyetlen vékony vonallá préseli. – Tizenhét év, anya. Ennyi
ideig hitegettél azzal, hogy egy eltaposnivaló féreg vagyok a cipőd talpán, és
nem érdekel, hogy milyen jó szándék vezérelt! Nem fogom hagyni, hogy Gabriella
egy olyan családban nőjön fel, ahol nem szereti mindenki tiszta szívből, szóval
jól jegyezd meg, amit mondok. Vagy megerőlteted magad egy egészen kicsikét, és
próbálsz úgy viselkedni, mint egy tisztességes nagymama, vagy ragaszkodsz ehhez
a szánalmas kifogáshoz, de akkor soha a büdös életben nem fogsz látni sem
engem, sem pedig őt! És most kérlek, menjetek el! – Kapkodva veszem a levegőt,
és nem törődve anya döbbent zihálásával, hátat fordítok neki, és suttogva
próbálom megnyugtatni a kisbabámat, és ezzel egyidejűleg magamat is. Fél füllel
hallom, hogy nyílik, majd becsukódik az ajtó. Hátralesek a vállam felett, de
ahogy sejtettem, anya egy szó nélkül távozott. Nem hallom beszélgetés zaját a
nappaliból, tehát feltételezem apa is elment. Újra nyílik a gyerekszoba ajtaja,
és Noah dugja be rajta a fejét. Nem szól egy szót sem, csak meredten néz rám
azokkal a csodálatos, viharszürke szemeivel.
- Biztos vagy benne,
hogy ez jó ötlet volt? – szól végül halkan. Beljebb lép a szobába, és karjaiba
von engem, és gügyögő kislányunkat. – Mondtam, hogy nem rajong érte.
- Azt mondtad, hogy nem
rajong érte, nem pedig azt, hogy gyűlöli őt. Azt mondta rá, hogy „sátánfajzat”,
Noah, a saját unokájára… Úgy érzem, hogy újra azzá az idegenné válik, aki
mellett fel kellet nőnöm. – súgom rekedtem a pólójába. – Mindent hallottál?
- Az utolsó szóig.
Olyan hangosan kiabáltál, hogy szerintem csak a holtak nem keltek fel rá.
Szegény Barega úgy nézett ki, mintha legszívesebben elsüllyedne. Nagyon
szégyelli magát Bessie miatt. Figyelj, bambina, én tudom, hogy te csak jót
akarsz Gabriellának, de… biztos vagy benne, hogy te kibírod?
- Szerinted is kevés az
esélye, ugye?
- Közel van a nullához.
Nem válaszolok neki,
ugyanis még én sem tudom a választ. Tizenhét évig voltam boldog Bessie nélkül,
de esküszöm, nem tudom, hogyan viselném el Anya nélkül. Vagyis hazudok, mert
azt tudom, mit éreznék eleinte: Dühöt. De azután? Fogalmam sincs. Lenézek a
karjaimban nyugvó, nyálbuborékokat eregető kis csöppségre. Hát hogy lehet őt
nem szeretni?! Nem érzékelem az idő múlását, nem tudnám megmondani, mennyi
ideje álldogálunk így összeölelkezve. Csak arra eszmélek fel, hogy Gabriella
pici teste elernyed a karjaimban és mély álomba szenderül. Noah mosolyogva
nyújtja a karját a kislányáért, és én boldogan átadom őt neki. Nincs annál
csodásabb látvány, mint amikor a szerelmed a karjaiban tartja azt a csepp kis
életet, amely kettőtökből született. Mosolyt csalnak az arcomra, pedig nem
hittem, hogy a történtek után képes leszek még mosolyogni. Noah-ban érezhetően
túlcsordul a szeretet, mikor a kislányra néz. Amíg a szárnyaimat növesztettem,
gyakran eszembe jutott, vajon az én démonom hogyan nézhet Gabriellára. Vajon
engem lát benne, vagy egy különálló személyiséget? Ezer és egy ehhez hasonló
kérdés merült fel bennem, legalábbis olyankor, mikor a tudatomnál voltam.
- Olyan lesz, mint te.
Már most is rád hasonlít. – súgja meghitten a fülembe, miközben a kiságy fölé
hajolva gyönyörködünk a gyermekünkben. Nem válaszolok, csak mosolyogva
átkarolom a derekát, és a mellkasára hajtom a fejem.
- Valamit mintha
elkezdtünk volna, nem? Neked nincs hiányérzeted? – Lábujjhegyre állok, és
fogaimmal végigkarcolom az állát. Szorítása erősödik a csípőmön, de ennél több
reakciót nem tudok kicsikarni belőle. Kezem már éppen dél felé venné az irányt,
gondolván ott biztosan khm… keményebb a helyzet, mikor megszólal a csengő.
Meglepetten pillantunk egymásra, és egy pillanatnyi csend után valaki irgalmatlanul
ráfekszik a csengőre.
Morcosan meredek a gyerekszoba csukódó ajtajára, de
Noah-nak nem sikerül időben kinyitnia az ajtót. Először apró kis csuklások,
majd szívszaggató babasírás ad tanúbizonyságot: Gabriella felkelt, és
kifejezetten morcos. Ölbe kapva kezdem ringatni, és hála istennek még hüppög
egy keveset, hogy aztán megnyugodva gügyörésszen tovább a karomban. A kis dráma
királynő…
Bőszen fülelek, ki
lehet az a nagyon merész, aki ilyenkor jön látogatóba, de amikor meghallom a
túlságosan is ismerős hangot, majdnem kiejtem a kezemből a kacarászó
Gabriellát.
- Mr. Harrisson,
micsoda meglepetés… - Hajaj, én Harrisson helyében felkapnám a nyúlcipőt, Noah
hangja elég vérszomjas…
- Saetta, aggasztó
híreket kaptam. – Aggasztó? Jaj, ne már… - Azt csiripelik a madarak, hogy új
házi kedvence van.
- Parancsol?
- Igaz, hogy valami
maskarás szukát – Anyád! – rejteget?! Komolyan azt hiszi, hogy ezzel
helyettesítheti Kaylát?
- Nem igazán értem, mi
köze van hozzá, Harrisson, hogy kivel múlatom az időmet. Mellesleg, a lányomnak
szüksége van egy anyára. – Ó, legalább megvédhetnél, helló!
- Tudtam. – Tömény undort
hallok ki Harrisson hangjából. – Maga soha nem volt méltó Kaylának még csak a
figyelmére sem, nem hogy a szerelmére… Undorodom magától.
- Az érzés kölcsönös.
Ugyan már, Harrisson, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Önmagát leszámítva senkit
nem tart elég méltónak Kayla szerelmére, nem igaz?!
- Sokkal jobb apja
lennék a gyereknek, mint maga, azt elhiheti! – Umpf! Úristen, nem hiszem el,
hogy ezt mondta! Még a gyerekszobában is érzem, hogy Noah körül megfagy a
levegő, lelki szemeim előtt pedig már Harrisson megásott sírja lebeg. Vajon
hová temessem, hogy ne legyen feltűnő? Az erkélyen lévő virágágyás nem elég
nagy…
- Hacsak egy centivel
is közelebb merészkedsz a lányomhoz, mint amilyen közel most vagy… Halott ember
leszel, Harrisson. Te is tudod, hogy nem viccelek, ugye? – Noah mézes-mázas
hangjától kiráz a hideg, és késztetést érzek arra, hogy kirohanjak és közéjük
álljak. Ehelyett veszek egy mély levegőt, és elvékonyított hangon kezdek
nyafogni.
- Oh, Noah cica! Mikor
jössz már vissza? Hideg az ágy nélküled! – Felháborodott hörrenés zavarja fel a
közöttük leülepedő csendet, majd Harrisson egyre távoldó motyogása.
- Úristen, még csak egy
hónapja… és máris… undorító…
Noah jelenik meg az ajtóban, arcán feszültséggel
vegyes érdektelenség. Tudom, hogy ez elég paradox, de csak így tudom leírni a
kifejezést, ami az arcán ül. Visszafektetem Gabriellát, majd Noah-t kituszkolva
a gyerekszobából, átvonulok a saját szobánkba. Noah néma csendben követ, izmai
ugrásra készen feszülnek. Megnyugtatónak szánt mozdulattal megtámaszkodom a
csípőjén, és lábujjhegyre állva csókot lehelek összeszorított állára.
Végre
lepillant rám, de nem azzal a csintalan mosollyal, mint szeretném. Néma
rosszallással mered rám, és ezt nem tudom hova tenni. Kérdőn oldalra biccentem
a fejem, jelezve, hogy halványlila gőzöm sincs, mi baja.
- Hagynod kellett volna,
hogy megöljem.
- Megbántad volna. –
Gúnyosan elmosolyodik, és nem tetszik ez az arca. Kezeimet magam mellé
eresztem, és hátrálok egy lépést. Mi van vele, miért ilyen… hideg?
- Még mindig túlságosan
is emberinek gondolsz, bambina. A
szélvédőnek sincs bűntudata, amiért a bogár szétloccsantva végzi rajta. –
Haragosan és értetlenül vonom össze a szemöldököm. Egyszerűen fogalmam sincs,
mi ütött belé, hisz az előbb még olyan jókat nevettünk!
- Jelen pillanatban te
is egy szélvédő érzelmi szintjén állsz. Mi ütött beléd, Noah?
- Nem értem, miről
beszélsz. – Teljesen lazán sétál az erkély ajtóhoz, és háttal az üvegnek
támaszkodva rám pillant. Összerezzenek tekintetének a súlya alatt. Valami
nagyon nem oké… A szeme ugyan olyan viharszínű, mint általában, nincs nyoma a
haragos vörösnek, mégis úgy érzem, sokkal jobban örülnék annak, ha dühös lenne.
Azt tudom kezelni, de ezt…
- Olyan hűvös vagy,
mint egy fridzsider. Megijesztesz, Noah, arról beszélek. – Azt hittem, ez majd
magához téríti, de még csak a szeme se rebben, ugyan olyan érdektelenséggel
mered rám, mintha nem is tudom… egy közönséges senki lennék. És ez fáj. Tőle
nagyon fáj.
- Démon vagyok, Kayla.
Talán fajunk egyik legerősebb tagja, és nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy
sértegessenek engem, vagy az enyéimet. Az a férfi halált érdemelt, és te mégis
megvédted. Tulajdonképpen az ő pártját fogod. Bocsásd meg nekem, ha nem fogadom
ezt kitörő örömmel. – Hangja olyan éles, hogy szinte érzem, ahogy szavai
felsértik a bőrömet.
- Te is tudod, hogy nem erről van szó! Ha megölöd,
akkor… oda minden! – Kétségbeesve próbálom elérni az én Noah-mat. Nem tudom,
hogy ki ez, de félek tőle, szinte rettegek, és nem merek közelebb lépni hozzá.
Mintha csak érezné azt, amit én, gúnyos mosolya keserű kacajjá fokozódik.
- Hát nem veszed észre?
Megmutattam neked az igazi arcomat, és máris rettegsz tőlem, bambina. – Ellöki magát a faltól, és
felém sétál. A szárnyam idegesen remeg, de uralkodok magamon, és nem hátrálok
el előle. Az helyrehozhatatlan károkat okozna bennem is, és benne is. Ha
bevallom, hogy félek tőle, tulajdonképpen igazat adok neki. De én Noah-nak
minden személyiségét szeretem, és Ezt kell valahogy megértetnem vele. Megáll
közvetlenül előttem, egyik ujjával az állam alá nyúl, és megemeli az arcom.
Hideg pillantásától reszketni kezdek, de nem fordítom el a fejem. Nem fogom
többé elveszíteni őt!
- Mondd csak, bambina…
félsz tőlem? – Mérlegelek, mielőtt válaszolnék.
- Igen és nem. –
Összevonja a szemöldökét, én pedig ujjongok magamban, hogy sikerült kicsikarnom
belőle egy ÉRZELMET! Hát igen, király vagyok, nem kétséges… - Félek attól, hogy
elveszítelek, és félek attól, hogy nem vagyok neked elég.
- Nem ezt kérdeztem. –
Tekintetéből csak úgy süt a rosszallás és a türelmetlenség. – Azt kérdeztem,
félsz-e tőlem!
- Nem, Noah, nem félek.
Te soha nem bántanál engem vagy Gabriellát.
- Nagyon biztos vagy
magadban. – A mosoly, amit sikerült az arcomra varázsolnom, azonnal lefagy. A
szemem összeszűkül haragomban, és hiába próbálok uralkodni magamon, nem tudok
ellenállni, és legalább olyan hűvösen válaszolok, mint Ő.
- Fenyegetsz, Noah? –
Pánik szivárog az ereimbe, és mintha megérezné, hogy átlépett egy határt, végigsimít
az arcomon. Szája mosolyra húzódik, de semmi nincs belőle az én Noah-mból, én
viszont akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak úgy hopsz! eltűnik.
- Eszemben sincs. Soha
nem teszek kárt abban, ami az enyém. – Aha, szóval újra a tulajdonjogoknál
tartunk. Már épp nyitnám a szám, de ekkor Noah a számra szorítja a sajátját,
nyelve erőszakosan a számba nyomul. Tudom, hogy Noah most nem önmaga, mégsem
tudom tűrtőztetni magam, Noah az akkor is Noah. A nyaka köré fonom a karjaimat,
és legalább olyan vadul csókolok vissza, mint Ő. Aztán, mintha semmi nem
történt volna, Noah megszakítja a csókunkat, és a bejárati ajtó felé indul.
Idegesen meredek után, feszülten lesem minden mozdulatát. A kezét a kilincsre
helyezi, és kinyitja az ajtót. Csúf és keserű érzés szalad végig a gerincemen,
de akkor Noah megfordul, és rám néz. Viharszürke szemeiben, nagyon mélyen ott
van az a pajkos csillogás, amivel mindig megnevettet. Szája örömtelen mosolyra
húzódik, majd kisétál a lakásból.
Csak egy kis levegőre
van szüksége. Hamarosan hazajön.
Saya... mit is írjak. Boldog vagyok és szomorú. Boldog hisz egy ilyen csodás blogot és írót ismerhettem meg és szomorú, mert vége van ennek az érzelmekkel teli tüneménynek. Személyes megjegyzés: Bessie kezd az agyamra menni... Remélem minden rendben van Noah-val... Megijesztett a viselkedése... túl gyanús...
VálaszTörlésNa mindegy. Biztos csak paranoia, amit te okoztál már a csodálatos történeteddel. Mondtam már, hogy mennyire szeretem ezt a blogot? Vacakot is megkérdezheted. Siess a kövivel!!!!!
Puszil a legnagyobb rajongód <3
Ne haragudj, hogy csak most tudtam válaszolni!
TörlésKöszönöm szépen, nagyon sokat jelent ez nekem. :) Remélem az elkövetkezendő fejezetekben is ugyanekkora örömödet fogod lelni!
Köszönöm, hogy írtál :) ♥
Saya, nem tudok újat mondani neked. Boldog vagyok, hogy rátaláltam erre a blogra! És ezzel szerintem mindent elmondtam neked.
VálaszTörlésImádtam ezt a fejezetet is, úgy, mint a többit
Ölel Vacak
Ne haragudj, hogy csak most válaszolok! Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! :))
TörlésKöszönöm, hogy írtál! ♥