30. Fejezet: Bizalom

Kicsit későn, de itt hozom a 30. Fejezetet!
Szép kerek szám, nem gondoljátok? ;)
Jó szórakozást!

„Tudod, mi a legkellemetlenebb érzés, amit elbírok képzelni? Ha képtelen vagy megbízni abban az emberben, akit a világon mindennél jobban szeretsz.”

/Cassandra Clare/

Három nap. Három kibaszott, rohadt napja nem láttam a férjemet, és mindenki csodálkozik, hogy nem bírok a seggemen megülni. Fel és alá járkálok, először csak a nappaliban, majd ez kibővül a konyhával és a hálószobával. Egyedül az akadályoz meg abban, hogy árkot járjak a gyerekszobába is, hogy Gabriella most még kevesebbet alszik, mint eddig, csodaszámba megy, ha el tudom altatni. A szárnyaim már egyáltalán nem fájnak, végre teljesen a részemmé váltak, és Hannah abszolút tiltakozása ellenére azt tervezem, hogy végre a hasznukat is veszem, és megkeresem azt a csavargót, aki a férjemnek csúfolja magát. Egy férj eltűnne három napra egy szó nélkül?! Rohadtul nem! De mi van, ha valami baja esett? Ha azért nem jön haza, mert nem tud? Úristen, ebbe bele fogok bolondulni…

- Kész, elegem van! Megyek és megkeresem! – Már csak azt kellene kitalálnom, hogy működnek ezek a tollas izék a hátamon. Hjaj Nina, most igazán a hasznodat venném… Hannah és Alex egyszerre ugranak előre, és kapják el a karomat, mikor az ablak felé veszem az irányt. Úgy mozognak együtt, mintha együtt tanulták volna ezt a koreográfiát.

- Szívem, lásd be, hogy ez tényleg nem jó ötlet. Gondolj csak bele, ha kiveted magad azon az ablakon, a legjobb esetben is szívrohamot kapnak a járókelők. Rosszabb esetben meg te fröccsensz szét a betonon. Nekem egyik opció sem tetszik. Várj türelemmel, Noah biztosan nemsokára hazaér.

- Nemsokára?! Hannah, három napja azzal etetsz, hogy „nemsokára”! Tojok arra, hogy nemsokára, majd Én haza hurcolom, de megígérem, hogy abból nem lesz köszönet! – Nem tudom, hogy az aggodalom, vagy a düh hozza-e ki belőlem a hárpiát, de még én magam is tisztában vagyok azzal, kiállhatatlanul viselkedem. Tudom, de nem szándékozom változtatni rajta addig, amíg az emberem haza nem jön. Ja, bocsánat! Démonom.

- Caro, nyugodj már le egy kicsit! Ha továbbra is így üvöltesz, felriasztod Gabriellát. – Azonnal befogom a szám. Az utóbbi időben ez volt az egyetlen fenyegetés, ami tényleg bevált. Vékony vonallá préselem a számat, és kiviharzok a konyhába. Megtorpanok a helyiség kellős közepén, és fontolgatom, hogy földhöz vágok egy-két tányért, már csak a békesség kedvéért, ám végül mégis a kávéfőzőhöz lépek. A teától, amit Hannah itat velem folyton, már hányingerem van, nem tudnék még egy kortyot leerőszakolni… 

Felteszem főni a kávét, mikor sutyorgás üti meg a fülem.

- Véged van, ugye tudod? Kayla nagyon kiakadt, szóval a helyedben még elbujdokolnék egy pár napra. Vagy esetleg évre…

- Eszedbe se jusson! – rikoltom, és pulton, asztalon, széken átverekedve magam kiviharzok a konyhából, egyenesen a nappaliban, félszegen ácsorgó férjem elé. A hangom hallatán mind a hárman összerezzennek, bűntudatosan pislognak felém. Első dolgom az, hogy végigmustrálom Noah-t, sérülés után kutatva. Ha most nincs rajta, hát amint kezelésbe veszem, lesz… Csak úgy fortyog bennem a harag, de mélyen (valahol nagyon-nagyon, irtózatosan mélyen…) végigszáguld rajtam a megkönnyebbülés. Hála Istennek, hogy nincsen baja!

- Kayla, én…

- Egy szót se! Hannah, Alex, volnátok szívesek kikísérni magatokat? – Bunkó vagyok, de jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy kit sértek meg, és kit nem. Ez csakis rám és Noah-ra tartozik, senki másra. Nincs szükségünk nézőközönségre. Javukra legyen mondva, zokszó nélkül, szinte már megkönnyebbülten iszkolnak ki a lakásból, és megdöbbentően gyorsan csapódik be utánuk az ajtó. Egy darabig egyikünk se szól. Én azért, mert félek, olyat találok mondani, amit később magam s megbánok…

- Bambina, sajnálom, hogy…

- Mégis hogy a fenébe képzelted te ezt?! - … oké, talán mégsem. – Fogod magad és, csak mert rád tör a hepaj, lelépsz kerek három napra, anélkül, hogy jeleznéd, hogy „Élek, te láma!”. Csontig rágta magát bennem az aggodalom, neked meg még van képed azt mondani, hogy sajnálod?! Hát tudod mit, haver? Jól teszed, sőt, szerintem nem sajnálod eléggé! Három rohadt napja nem aludtam egy szemhunyásnyit se, és ez még hagyján, de a lányod sem alszik rendesen azóta, hogy az apja lelépett! Remélem, jól szórakoztál! – Mikor belépett azon az ajtón, legszívesebben pofon vágtam volna, de a haragom minden szónál egyre alább hagyott, és átvette helyét a szomorúság. 

Hiszen itt hagyott engem. Újra egyedül hagyott, pedig semmi rosszat nem tettem! Sarkon fordulok, és beviharzok Nikolai vendégszobájába. Na igen, Kolja… Semmit nem tudunk róla, egyszerűen eltűnt, közvetlen a temetésem után. Még azt sem tudja, hogy élek. Elfordítom a kulcsot az ajtóban, és csak ezek után engedek szabad folyást a könnyeimnek. Nem adok ki egyetlen hangot sem, mégis tudom, hogy tudja… Megérezzük, ha valamelyikünknek fáj valami, és akármennyire is voltam rá régen olyan büszke, ez most úgy hiányzik nekem, mint mókusnak az erdőtűz… 

Hallom, hogy megáll az ajtónál, és nekidönti a hátát. Egymásnak háttal ülünk, az ajtó két oldalán, és szinte szánalmasan megremegek, mikor még a fán keresztül is megérzem testének melegét. De lehet, hogy ezt csak bebeszélem magamnak…

- Időre volt szükségem, bambina… - suttogja. Felhúzom a térdem, és ráfektetem a homlokom.

- Mire kellett neked ennyi idő? Várj, nem is akarom tudni!

- Muszáj volt lenyugodnom, utána pedig… szégyelltem a szemed elé kerülni. – Halk hangjában benne van minden fájdalom és szomorúság, amit én is érzek. Felemelem a fejem, és enyhén oldalra biccentem, mintha így közelebb kerülhetnék hozzá.

- Nem az anyád vagyok, előttem nem kell szégyenkezned, Noah. Emiatt felesleges szomorúságot okoztál mindhármunknak. Megérte?

- Nem, de… Meg kell értened, Kayla. Harrisson kétségbe vonta, hogy jól viselem gondját a lányomnak, és ezzel azt is közölte velem, hogy nem vagyok méltó az Egyetlenemhez. Minden démon kiakadt volna ezen, és hidd el, én még a jobbik eset voltam, ráadásul…

- Tojok rá, hogyan viselkedett Harrisson! Engem az bánt, ahogy te viselkedtél, mintha én nem lennék a… mintha senkid nem lennék! Úgy beszéltél velem, mint egy idegennel, és megfenyegettél minket! Eddig te voltál nekem a biztonság, Noah, de ezek után… Fogalmam sincs, mit gondoljak.

- Annyira sajnálom… De tudnod kell, hogy soha nem bántanálak titeket. Soha!

- Most ezt mondod, akkor azt mondtad. Melyik hát a valós?

- Kérlek, nyisd ki az ajtót. Szeretnélek látni. Hiányoztál.

- Ó, és mi akadályozott meg abban, hogy előbb haza gyere? Mert az aztán biztos, hogy nem én! Sőt, nem is Gabriella. Szóval csak magadra vethetsz!

- Kérlek… - Ó, a fenébe is! Feltápászkodom, és egy egész kevés habozás után elfordítom a zárat. Abban a pillanatban kicsapódik az ajtó, és két erős kar között találom magam. Egy pillanatra megmerevedek, és tudom, hogy ezzel mekkora fájdalmat okozok Noah-nak. Már készül elengedni, mikor karjaimat a dereka köré kulcsolom, és könnyes arcomat a mellkasának szorítom. Érzem az ajkait a fejem búbján, és ettől úgy érzem, végre hazaértem. 

Olyan hirtelen taszít el magától, hogy egy pillanatra még meg is szédülök. Arcán rémület és megbánás keveréke, amit még úgyse értek. Kérdőn nézek rá, de nem vagyok hajlandó elengedni.

- Sajnálom… a szárnyaid…

- Már nem fájnak. – suttogom, és visszabújok ölelő karjai közé. Egy pillanatig habozik, aztán újra átölel, arcát a hajamra fekteti, kezével megnyugtatóan simogatja a csípőmet. Ez most nem a szenvedélyes pillanataink egyike, csak egy meghitt perc, amit annak a férfinak a karjaiba tölthetek, akit szeretek, még ha pillanatnyilag… haragszom is rá. 

Pár percig még öleljük egymást, mikor a szomszéd szobából halk nyöszörgés hallatszik ki. Lopva elmosolyodom. Nos, az én lányom tudja, mikorra kell időzíteni… Noah lassan eltávolodik, és vágyódó pillantást vet a gyerekszoba ajtajára. Jó újra látni az én Noah-mat…

- Menj! Hiányzol neki! – Bátorítóan meglököm egy kicsit, és nincs is szüksége többre, buldózerként indul meg. Na ja, ilyenek a lányos apák. És a legjobbat még nem is tudja… Kisétálok a konyhába, és kiöntöm a már kihűlt kávét. Nem tehetek róla, gyerekkorom óta finnyás a gyomrom! Vacillálok egy kicsit, de mégsem tudom rászánni magam arra a teára, inkább egy újabb adag kávét teszek fel. 

Próbálom feltakarítani a magam után hagyott koszt, ezzel is lefoglalom magam, amíg Noah és Gabriella kettesben töltenek egy kis időt. Nem sokszor volt lehetőségük erre az elmúlt pár napban… De ekkor eszembe jut valami.

- Noah! – Szinte ki sem mondtam még a nevét, máris ott áll az ajtófélfának támaszkodva.

- Mi a baj?

- Azt hittem, hogy Harrisson, nos… - A szeme villanásából látom, nem volt épp a legtanácsosabb pont most felhozni ezt a témát. - … valami sátáni izének gondol téged. Vagy legalábbis minimum sorozatgyilkosnak.

Noah felnevet.

- „sátáni izé”? Gyönyörűen megfogalmaztad, bambina. Egyébként, Kolja belepiszkált a fejébe, mielőtt elment. – Elkomorodott tekintetéből ki tudom venni, hogy semmiféleképpen nem akarja kimondani, hogy „miután eltemettelek”. – Kayla, Bessie azóta sem…

- Nem. Úgy tűnik, nem kíváncsi ránk. – vonok vállat nyeglén, pedig ez a téma kifejezetten egy fájó pontot talált el. Azt hittem, ennél azért többet számítok anyámnak, de… tévedni ezek szerint nem csak emberi dolog.  Noah nem is mond egy szót sem, csak kiönti a kávét ami lefőtt, és a kezembe nyomja a bögrét. – Gabriella?

- Visszaaludt, amint megérezte, hogy ott vagyok. Mostanában elég sokat alszik. – Ja, sokat. Kivéve ezt a három átkozott napot. A három nálam ezek után nem áll a kedvenc számok top listáján…

- Hahó! – halljuk a kiáltást a nappali felől. – Éltek még?

- Estrelas, nem hiszem, hogy megölték volna egymást.

- Kedvesem, ha Kayla elkapta Noah-t, akkor itt mészárlás volt, nem gyilkosság. Helló! – kukkant be a konyhába. Látszólag meglepi, hogy mind a ketten épségben vagyunk, mindenféle harci sérülés nélkül. Ha belegondolok, milyen egy hisztis házisárkány voltam az elmúlt időben, még én is elcsodálkozom rajta. – Minden oké?

- Naná. Mi szél hozott?

- Áh, gondoltam, ha már kinyírtátok egymást, jövök és kirámolom a lakást, de… nem jött be. – Hannah olyan keserűen sóhajt fel, hogy kibuggyan belőlem a kacagás. Alex csak a tenyerébe temeti az arcát, Noah pedig szélesen elvigyorodik. Hannah felemeli a kezét, amiben egy ősrégi cd tokot tart. Meglepetten felsikkantok, mikor meglátom a borítót.

- Úr Isten, már ősidők óta nem láttam! Nézzük meg, nézzük meg! – Noah összevont szemöldökkel kikapja a démonlány kezéből a DVD-t, és mikor meglátja a címet, olyan fájdalmas arckifejezés kap otthont a képén, hogy azt már le se tudom írni.

- Muszáj? – Alex rámered gyémántszínű tekintetével.

- Haver, ha én szenvedek, te sem úszod meg.

- Ne legyetek már ilyen nyápicok, ez igen is az egyik legjobb film, amit valaha láttam! Alex, te például pontosan olyan vagy, mint a férfi főszereplő. Csak egy kicsit helyesebb… - bújik hízelegve közelebb a vámpírhoz Hannah. Alex egy percig oda-vissza kapkodja a tekintetét közte és a film között, de mint minden valamire való filmben, a végén itt is a szerelem győzedelmeskedik. Megadóan felsóhajt, és magához öleli az ujjongó Hannah-t. Felpattanok a székről, és vidáman felkiáltok.

- Hozom a pattogatott kukoricát!

- Én hozom a zsebkendőt!

- Én meg összeszedem darabokra törött férfiasságom… - morogja Alex. Noah csak felnevet.

- Haver, inkább a lelkierőd szedd össze. Szükséged lesz rá.

Leülünk a tévé elé, és kényelmesen elhelyezkedünk. Én Noah ölébe fészkelem magam, félig ülve, félig fekve, míg Hannah és Alex a lábunknál, a kanapé elé telepednek. Betesszük a cd-t a lejátszóba, és izgatottan (mármint én és Hannah izgatottan) várunk. Kellemes zongoraszó hangzik fel, a képernyő pedig gyönyörű betűkkel hirdeti:

„ Büszkeség és Balítélet”