Sziasztok!
Voilá, a 31. Fejezet! :) Jó szórakozást!
Voilá, a 31. Fejezet! :) Jó szórakozást!
„Nincs nagyobb
boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink és úgy találjuk:
jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.”
/Charlotte Bronte/
Eljött az, amitől tudat alatt a legjobban féltem. Noah vadászni megy, és
nem jön vissza addig, amíg a préda szabadon van. Egyetlen buktatója van a
dolognak: a préda is vadásznak képzeli magát, és engem szemelt ki zsákmányul.
De azt aztán lesheti! Már nem vagyok holmi hercegkisasszony, aki otthon
kötögetve várja haza az urát, meg a nagy frászkarikát! Hivatalosan is
anyatigrissé léptem elő, és ha valaki a családomra hajt, az égen építsen házat,
és ott is félre! – Nagyon vigyázz magadra.
- Mire feleszmélsz, már
itthon is leszek, ne aggódj. Szeretlek! – nyom még egy csókot a számra.
- Én is szeretlek! –
Egymásra mosolygunk, és mielőtt még módot adna rá, hogy marasztaljam, ahogy azt
az elmúlt, mozgalmas órák alatt tettem, kisétál az ajtón. Pontosan olyan
érzésem van, mintha az életemből sétálna ki, és ezzel a borzalmas előérzettel
nem tudok mit csinálni.
Néhány órája Bran felhívott minket, észlelték José
energiáit, méghozzá a lakásunkhoz aggasztóan közeli parkban. Noah-nak nem is
kellett több, ha nem fogtam volna vissza, már régen levadászta volna azt a
szemetet. De én féltem őt elengedni, hát engedtem az ösztöneimnek, és rábírtam,
maradjon még egy keveset. Igazi zseni vagyok, nem vitás… Szánalom…
Veszek egy mély
levegőt, aztán egy hirtelen elhatározást követően felkapom a kulccsomómat, és
átszambázok Hannah és Alex lakásához. Kopogok egyet, az ajtó azonnal kinyílik,
és egy gyémántként ragyogó szempár néz rám mosolyogva.
- Már vártalak.
Bejössz?
- Nem, strázsálni
jöttem gyerekestül. Odább állsz, vagy arrébb tegyelek? – lököm oldalba
vigyorogva. A fogalmazásán nem lepődök meg, számítottam arra, hogyha Noah megy,
Hannah is vele tart. Levágom magam a bézs színű bőrkanapéra, kérdésemmel várok
addig, míg Alex is leül velem szemben.
- Hogy bírod?
- Mit?
- Ezt. – mutatok körbe
a lakáson. Látom rajta, hogy érti, mire célzok, elgondolkodva mered maga elé.
Megpróbálok mégis pontosítani. – Azt hiszem, és javíts ki, ha tévedek, a
vámpírok nem sokban különböznek tőlünk. Ugyan úgy, hm… véditek a területeteket,
de te… Itthon kell ülnöd, amíg a Társad odakinn van valahol, és fogalmad sincs
arról, milyen veszély leshet rá. Te, aki ahhoz vagy szokva, hogy minden úgy
alakul, ahogy a nagy vámpír király kigondolta.
- Na igen, Hannah-ba
beletörött a fogam! – nevet fel minden vidámság nélkül. Rám emeli tekintetét,
gyémántszemei a vesémbe látnak. – Nem fogok hazudni, caro. Kegyetlen, és bűn rossz érzés itthon ülni és várni, mikor
tudom, sokkal többre vagyok képes, mint ő, és meg tudnám védeni akármitől. De
ha lenyesem Hannah szárnyait, soha nem bocsájtja meg nekem. Túlságosan is
szeretem őt ahhoz, hogy kockáztassak bármi olyat, ami miatt elveszíthetem. És
ha megakadályoznám, hogy az legyen, ami… Abban a pillanatban látnám utoljára.
De ezt, kedves Kayla, te tudhatod a legjobban.
- Tévedsz. Én mindig is
a megmentésre szoruló királylány voltam, szánalmasan és undorítóan gyenge.
Tökéletesen elvoltam a magam kis világába, soha nem izgattam magam akkor, ha
nekem éppen nem fájt. De aztán megismerkedtem veletek, és hirtelen rengeteg
tényező állt én és én közé.
Ez után a mélyenszántó beszélgetés után sokáig
nem szólunk egy szót sem, csak meredünk magunk elé. Gabriella kényelmesen
elfészkelődött a karjaimban, és egyik hüvelykujját szopizva békésen alussza az
igazak álmát. Mióta Noah hazajött, van annak már vagy egy hónapja, olyan mélyen
alszik a kis tökmag, hogy néha úgy kell felkelteni, egyen már valamit. Most is
így teszek, óvatosan ringatni kezdem, és félhangosan beszélek hozzá. Nyűgösen
mocorog ölelésemben, morcos kis nyögésekkel jelzi: „Menj a francba, anyu.”.
Alex kitárja felém a karjait, én meg egy percig csak bambán pislogok rá. Ez
alatt az idő alatt Gabriella kényelmesen visszaalszik. Fene az alvókáját…
- Majd én megetetem! –
Fény gyúl elmém leghátsó zugában, és rádöbbenek: Kayla, te nagyon szőke vagy…
Hányszor volt már olyan, hogy amíg én, khm… mással voltam elfoglalva, Hannah és
Alex szinte összeverekedtek egy-egy etetés miatt. Imádom a barátaimat! Kolja…
Kolja fogalmam sincs hol lehet, hiába keressük, nem találjuk. Annyira már
sikerült rájönnünk, tudja, hogy élek, tehát nem ezért lépett le. Valami baj
van, és nekem nagyon fáj, hogy nem engedi, hogy segítsünk neki. Pedig hát nem
erre valók a barátok?
Átadom Gabriellát Alexnek, aki szinte euforikus örömmel
szalad ki a konyhába krumplit pürésíteni. A kis konyhatündér… Kényelmesen
hátradőlök a kanapén, és kinyújtom elzsibbadt karjaimat. A szárnyaim éppen nem
pihennek a hátamon, hát kényelmetlen pukli sem zavarja lazításomat.
Hazatérése
után pár nappal, Noah-nak feltűnt, hullnak a tollaim, zavart érzett a
mátrixban, ugyebár. Nagy nehezen sikerült utolérnünk Ninát, pardon, Othenirit.
Aggódva kértünk tőle tanácsot, nem akarok elzombulni, tessék csinálni valamit
foszladozó szárnyaimmal. Én sem istent, sem embert nem hallottam még úgy nevetni,
mint akkor a nagytesót, és komolyan mondom, még a könnye is kicsordult!
Elmondta, a szárnyaimat akkor, és úgy tüntetem el, ahogy akarom, és akkor
kerülnek elő újra, ha nekem az a kívánságom. Győzelemittasan adtam át magam az
érzésnek, hogy emlékét sem tudom, mikor aludtam végre ki magam, és azon nyomba
eltűntek a kényelmetlen szárnyaim. Imádom őket komolyan, de olyan nehezek, mint
a dög…
Végre az utcán is szabadon járhatok, ugyanis a fedő sztorit, miszerint
nem is én fekszem abban a koporsóban, amiben amúgy tényleg nem, mindenki
nyelte, mint kacsa a nokedlit. Mindenkinek azt meséltük, hogy egy átbulizott
hónap után arra értem haza, engem mindenki gyászol, pedig élek és virulok. A
hatóság most nagy erőkkel keresi a valódi áldozat hozzátartozóit, de a test
felismerhetetlenségig szétroncsolódott. Sajnálatos ügy, nemdebár…
Alex
visszatér, kicsimmel a karjai között, de nem olyan jókedvűen, ahogy kiment.
Minden izmom azonnal megfeszül, szárnyim használatra készen várakoznak. Alex
egy papírdarabot nyújt felém. Erőszakkal tépem ki a papírt az ujjai közül, a
lap sarka a kezében is marad. Félve fordulok a „gyöngybetűvel” írt levél felé.
Édes Anđela!
Először is, baszódj meg. Nem
tudom elhinni, hogy még csak a fáradságot sem vetted, hogy valahogy megüzend,
élsz! Komolyan azt hittem, hogy elvesztettünk! Másodszor pedig megkérlek, mondd
meg a többieknek, ne aggódjanak, jól vagyok. Szükségem van egy kis időre, amit
egyedül töltök, és átgondolom ügyes-bajos dolgaimat. Elindultam hát, hogy
összeszedjem a varázslat hozzávalóit, amire Bessie-nek és Baregának szüksége
van. Nem tudom, ez mennyi időt vesz igénybe. Talán napokat, talán hónapokat, de
az is lehet, hogy éveket. Ez pont elég idő lesz nekem arra, hogy összeszedjem
magam.
Nagyon örülök, hogy élsz, és
remélem, hamarosan személyesen is megölelhetlek.
Örökre barátod
Nikolai
Ui.: Ha nem szomszédolnál
állandóan, nem kellene Alexander motyogását hallgatnod. Magadra vess!
- Varázsposta… Utálom a
varázspostát. Ez nem valami kibaszott Harry Potter…
- Ne a gyerek előtt! –
lehelem elhűlve. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e, vagy nevessek, de egy
valamit tudok. Mindkettőt örömömbe tenném, mert Kolja jól van, nem esett baja.
Érzem, hogy valami baj van vele, de én elhiszem neki, ha azt mondja, jól van.
Ha szüksége lesz rám, én mindig itt leszek neki, és tudom, ezzel ő is tisztában
van. Ugyan ezt látom Alex szemében is, aki immár valódi mosollyal ringatja
lányomat ölelő karjai között. – Kolja, legközelebb írj szebben, mert ezt elég
nehéz kibogarászni!
- Ne válogass, caro.
Örülj, hogy ez a Merlin fajzat egyáltalán jelentkezik. – mosolyog rám Alex.
Gabriella tágra nyílt, kék szemekkel mered rám, aztán lerúgja magáról
citromsárga kis takaróját, és felém nyújtózva kéredzkedik az ölembe.
Szeretettel veszem át, boldogságomba össze-vissza puszilgatom, kacarászva
markolja meg az egyik hajtincsemet.
- Jaj, milyen megható
kis családi idill… - Fél pillanat alatt termünk a szoba másik végébe, Alex reflexszerűen
elém lép, és ugyan már nem vagyok olyan gyenge, mint régen, Gabriellával a
karomban nem fogom megkockáztatni, hogy akármi is történjen vele. José elég
rossz bőrben van, több sebéből is vér folyik, elcsúfítva a tökéletes, hófehér
perzsaszőnyeget. Arca beesett, hófehér haja lucskos a beleragadt mocsoktól, és
alvadt vértől, rikítóan zöld szemei alatt sötét karikák. – Undorítóak vagytok…
- Mentem megszakad
érted a szívem! – motyogom magam elé. – Úgy látom, Noah megtalált. Ulrich
cimborádat hol hagytad? – José gunyorosan felhorkan, egy pillanatra megszédül.
- Ulrich szánalmasan
gyenge volt, még azelőtt felakasztotta magát, hogy az a rohadt féreg, aki a
férjed, megtalálta volna. Szóval, csak én maradtam nektek. De ne féljetek, jól
fogunk szórakozni. Téged megöllek, és semmilyen isten nem fog újra visszahozni.
Én leszek az egyetlen isten minden démon számára. A gyerek pedig…
- Egy démon. –
mosolygok önelégülten Alex, látva, hogy egy idiótával hozta össze a sors, lazít
a tartásán, megenged magának egy gúnyos pillantást. José megmerevedik.
- Hogy mi?
- Gabriella nem Thesaurum.
Nincs benne emberi vér. Ugyan, José, olyan idegesnek látszol. Csak nem hiba van
a receptben? – Annyira élvezem a vele való kötekedést, észre sem veszem, már
nem csak négyen vagyunk a szobában.
Egy kar fonódik a derekamra, José pedig
riadtan hőköl hátra… egyenesen Bran karjaiba. Noah, mint egy önelégült félisten
áll az oldalamon, és hűvös, gyilkolni kész önuralma életemben először nem
ijeszt meg. Annyira tudtam, hogy jönni fog, egy pillanatig sem kételkedtem
benne. Megfordulok, de mivel ne hajol le hozzám, egy csókot nyomok a nyakára.
Csak a csípőmön érzett szorítással jelzi, viselkedjek, de elégedetten dőlök
neki, hisz elértem a célom.
- José, túlságosan is
önelégült lettél, nem gondolod? Elárulod, hogy az Egyetlenemre és a kislányomra
fáj a fogad, aztán meg hagylak elmenni? – Noah hangja olyan hűvös, akár a
jégcsap, hideg szemeiben látszik, jól szórakozik José rémületén. Gyűlöletem lassan
(és tényleg baromi lassan!)szánalommá alakul. Nem tudhatom, milyen volt José a
színjátéka előtt, hisz nem ismertem akkoriban, de Noah barátja volt, és ez a…
ez a valami maradt belőle. Érzékelem Noah fájdalmát is, hisz tudja, meg kell
ölnie azt, aki egykor barátként szeretett. Az a régi érzelem semmi ahhoz
képest, amit a halálom óta táplál a démon iránt.
- Szeretnél kérdezni
tőle valamit, Kayla? – Ekkor világosodok meg. Azért hagyta, hogy eljöjjön
idáig, mert megígértettem vele, hogy előbb engedi, hogy beszéljek vele. Ha
eddig nem tettem volna meg, most biztos, hogy lelkesen nyújtanám neki a
szívemet…
- Nem, mindent tudok,
amit tudni akartam. De… - Noah már emeli a kezét, de mikor megszólalok, újra
mozdulatlanságba dermed. – Ne itt. Ne Gabriella előtt. – Noah habozni látszik,
majd úgy tűnik, döntésre jutott. Döbbenten hallom, ahogy odaszól a Josét
türelmesen tartó Brannak.
- Vigyétek az északi
toronyba, kérlek. Ott jó helye lesz.
- Most követted el az
első hibát, Testvér! – kacag José rekedten! – Hamarosan úgyis kijutok onnan!
Noah csak mosolyog, úgy
válaszol az őrült démonnak.
- Tudom, José. Én is
ebben reménykedem…
Szia!
VálaszTörlésKöszönöm válaszod és örülök, hogy ilyen hamar új fejezetet olvashatok tőled.
Jó lett. Egy kevés izgalom, egy csipetnyi humor, egy mákszemnyi érzelgősség. Tetszik ahogy írsz. Jó volt a levél is, bár tovább tartott elolvasni mint a fejezet többi részét. Az utolsó mondatot így is csak a jobb gombbal sikerült megfejtenem, előtte csak tippeltem. Na nem baj a következő levelet majd rögtön a kijelölés jobb gomb kombinációval olvasom. Várom a következő fejezetet. Tudnál addig ajánlani esetleg egy másik olvasásra érdemes blogot?
További jó munkát!
Üdvözlettel:
Marietta
Szia Marietta!
TörlésHa már megtisztelsz azzal, hogy írsz, az a legkevesebb, hogy válaszolok. :) Örülök, hogy tetszett, és hamarosan a következő fejezet is fenn lesz. Nem igazán tudok neked ilyesmit mondani, de ha szereted a horror történeteket, akkor érdemes lenne benézned Dorothy Large - Darabokra szakadt józanság című blogjához! :)
Köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi:
Yesaya
Kedves Saya,
VálaszTörlésMegleptél. Már néha nem is tudok mit mondani a fejezetek végén... Még első óra előtt elolvastam és mint, mindig, most is minden tiszteletem a tiéd. Annyira hiányzik Kolja! Kaphatok egy részletet az ő szemszögéből? *cukipofi* Légyszi! Ja, és nem lehetne, hogy a fejezeteket, mondjuk este 10 óra előtt rakd ki? Akkor talán nem forgolódnék éjszaka, hogy Black Wingset akarok olvasni...
Ui.: Vacak most nincs elemében, hogy tudjon neked írni, de a nevében is üzenem, hogy nagyon szupi lett!
Puszil és Ölel: A legnagyobb rajongód! :D <3
Szia Réka! :)
TörlésSemmi biztosat nem garantálok, nem spoilerezek :D Gonosz vagyok! :P A fejezeteket csak nagyon ritkán tudom kirakni 10 előtt, de ha alkalmam adódik rá, feltétlenül felrakom :) Köszönöm, hogy írtál, és Vacaknak is köszönd meg a nevemben! :)
Puszi
Yesaya
Yesaya. :) Egyszerűen valami fantasztikusan írsz. *.* Hétfőn találtam rá a történetre és már el olvastam :$ Remélem minél előbb tudod hozni a kövi fejezetet. :P További jó ihleteket. ;) Fanni.
VálaszTörlésSzia Fanni!
TörlésKöszönöm, örülök, hogy tetszik, és remélem ezek után sem fogsz csalódni bennem! :)
Köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi
Yesaya