32. Fejezet: Féltékenység

Voilá!

Jó szórakozást a 32. fejezethez!! :)

„Isten hozott a féltékenység világában. Belépéskor kapsz egy kis hasogató fejfájást, szinte leküzdhetetlen vágyat, hogy valakit meggyilkolj és egy kisebbrendűségi komplexust.”

/J.R. Ward/

Túl nagy itt a békesség, és ez soha nem jelent jót. A mi esetünkben nem. Már legalább két hónapja nem történt semmi említésre méltó, és itthon megesz a penész. Néha leviszem Gabriellát sétálni, már csak azért is, hogy a parkban tobzódott fiatal anyukákhoz csatlakozzam, és kielégítsem a társaságra áhítozó igényemet. Ugyanis Noah szinte mindig vadászni van. Elég sokszor előfordul, hogy egy, esetleg több hétig színét sem látom, aztán Brannal az oldalán beállítanak vacsorázni. A becstelen főellenségből egy rabszolgahajcsár főnök született. Hipp-hipp hurrá! Hullámozzunk!

Sokáig elvitatkozhatnánk, melyik a rosszabb, na persze, ha lenne kivel vitatkoznom. Kolja a levél óta nem mutatkozott, Hannah és Alex afféle „elő-nászúton” vannak. Noah természetesen valahol az isten háta mögött kerget valami hibbant démonszukát, anya pedig nem áll szóba velem. Újra felvettük a régi csatabárdot, amit ezúttal sem én ástam ki. Adtam neki választási lehetőséget, ő pedig választott, ezen nincs mit kombinálni. Ha nem kellünk neki, az az ő baja. Apa hébe-hóba átjár hozzám, mikor biztos benne, hogy Noah nincs itthon. Mintha ő szégyellené magát anya helyett. Tudom, ez így abszolút nem hangzik békésnek, de vessük össze az elmúlt másfél év eseményeit, és voilá! Máris kész a tökéletes családi harmónia. Csak ez a francos unalom ne lenne!

- Bambina! – Noah! Úgy pattanok fel, mintha rugó lenne a fenekembe szerelve, és meg sem állva száguldok az én démonom kitárt karjaiba. Ezúttal két hét telt el, mire végre haza jött, és amit én egy egész örökkévalóságnak éreztem. Jó, telefonon beszéltünk, de nem igazán vagyok a távkapcsolatok híve. – Hé! Hiányoztál! – Forrón megcsókol, és csókját ugyan olyan hevesen viszonzom. Megszorítja a csípőmet, én pedig értve a célzást, egy kecses ugrással a dereka köré csavarom a lábam. 

Elégedetten belemorog a csókunkba, és mintha meg sem kottyanna neki a súlyom, a hálószoba felé indul. Örömteli izgalom jár át, hiszen olyan rég volt már időnk egymásra, hogy szinte alig emlékszem rá. De amire emlékszem, az huhh… Odabent ledőlünk az ágyra úgy, hogy csípőjét a combjaim közé préselve felé kerülök. Élvezkedve simítok végig fekete pólóba bújtatott mellkasán, amit ő nehezen lélegezve, a vágytól elködösült szürke szemekkel tűr. Becsúsztatom a kezem a pólója alá, tenyeremet forró, napbarnított bőrére tapasztom. Ajkát egy fojtott nyögés hagyja el, pedig még szinte el sem kezdtem. 

A kezem egyre feljebb halad, Noah felemelkedik, hogy lassan le tudjam húzni róla a felsőt. Ahogy felül, felsőtestünk szorosan egymáshoz simul, amitől azonnal elönt a nedvesség. Nem fekszik vissza, két kezével a matracra támaszkodva felém hajol, és a fülcimpámba harap. Felszisszenek, de nem a fájdalomtól. A sok nélkülözés kikezdte az idegeimet, olyan fájón vágyok Noah testére, hogy az szinte már kínzás. 

És ezt pontosan ő tudja a legjobban, mégsem engedi, hogy levegyem a nadrágját. Az álnok!

- Lassabban, bambina. Ne siess annyira, had élvezzelek ki. – A kétértelmű fogalmazástól a maradék vérem is az arcomba szalad. Noah rekedt hangon felnevet. Ismerem ezt a hangot, tudom, hogy forgat valamit a fejében, de a fejem túl kótyagos, hogy ilyesmiken gondolkodjak. Szinte már dorombolva ringatom magam az ölében, melleimet dörgölve az ő csupasz felsőtestéhez. Megragadja a csípőmet, de nem állít meg, arcát a nyakamba fúrja, és az ott lévő érzékeny bőrt a fogai közé szívja. Egyik kezével óvatosan, túlságosan lágyan végigsimít az egyik mellbimbómon. Csillagokat látok az élvezettől, és meg mernék esküdni, hogy a szemem is fennakad, mikor a felsőm anyagán keresztül, Noah szája a mellemre tapad. Fojtott kiáltás hagyja el torkomat, de próbálok nem túl hangos lenni, nehogy megzavarjam a szomszéd szobában Gabriellát. – Látod, milyen jó, ha lassúak vagyunk, enael? Sokkal élvezetesebb tud lenni…

- Kinek? – nyögöm elkeseredetten. Már olyan közel vagyok, már csak egy kicsit és… 

Csalódottan felkiáltok, mikor Noah abbahagyja a dörzsölést, és anélkül, hogy hozzám érne, a hátamra fordít. Tudom, hogy így próbálja meg az önuralmát összeszedni, de nem érdekel, lábamat a dereka köré fonom, és magamra rántom.

- Kayla… - morogja figyelmeztetően. Huncut mosollyal megnyalom a felsőajkát. – Viselkedj jól!

- Ó, drága férjem… Ezt te sem gondolhatod komolyan… - Mondatom sóhajjal végződik, elértem a célomat. Noah egyetlen mozdulattal szaggatja le rólam a ruhámat, és egy heves lökéssel mer bennem is van. Vadul szeretkezünk, de nem csak a szex miatt, bár nyilván azért is. Ezzel bizonyítjuk, hogy összetartozunk, hogy egyikünk sem él, ha nincs a másik. Minden szerelmeskedésünk erről szólt, ezt a hitet erősítette bennünk. Soha nem engedjük el egymást.

Fáradtan pihenek Noah erős karjai között, akinek az arcán még mindig ott virít az az elégedett férfimosoly. A gyors menetünk után, Noah átvette az irányítást, és csak akkor hagyta abba, mikor már könyörögtem, hogy nem bírom tovább, tartsunk szünetet. És ez több óráig is eltartott, elvégre nem vagyok én olyan hülye, hogy az én démonom kényeztetését visszautasítsam. Az említett lusta mozdulatokkal az egyik bimbómat simogatja, ezt követően pedig lágyan a tenyerébe veszi a mellemet. 

Szinte süt róla a tulajdonosi büszkeség, mikor a testemen lévő csókfoltokra néz.

- Most aztán büszke vagy magadra, mi? – Gunyoros fintorom, legnagyobb elkeseredettségemre inkább egy bárgyú mosolyra sikerül. Ez a démon túlságosan el van szállva magától. Tény, hogy nem alaptalanul, de akkor is túlsággal dagad a mája!

- Ne legyek? – Újra felém gördül, de ezúttal csak kedveskedve megcsókolja az állam, és fejét a mellkasomra hajtva rám fekszik. 

Mosolyogva túrok bele vörös hajába, amikor… mi ez szag? Az orromat ráncolva közelebb hajolok Noah-hoz, és megszaglászom a haját. Férjem, mintha megérezte volna a bajt, megdermed a karjaimban. Könnyed mosollyal fordulok felé.

- Mondd csak, jól sikerült a vadászat? – A hangomban nyoma sincs annak a dühnek, amit érzek. Nincs is szükség rá, Noah óvatosan felnéz rám. – Mi a baj? Csak nem akadt némi komplikáció?! – Az utolsó szavakat már vicsorogva ejtem ki, a düh úgy marja az ereimet, mint a sav.

- Bambina, ez nem az, amire gondolsz.

- Híres utolsó mondat! – mordulok.

- Nézd, az a nő azt hitte, hogy meg tud előlem szökni, és... egyszerűen megpróbált elcsábítani. Tudod, hogy számomra senki más nem létezik! – Szeretetteljes mosolyára csaknem megenyhülök. Ja, nem, mégsem. Kicsit féltékeny alkat vagyok, de hát ilyen férjjel lehetek is!

- Szóval rád mozdult a ribanc?! – Noah bólint, én pedig érzem, a szárnyaim irgalmatlan erővel feszítik a bőrömet. Mély levegőt veszek, próbálom magamban lenyugtatni a sárgaszemű szörnyet. – Él még?

- Nos, azt hiszem, Bran még nem végeztette ki. De hamarosan arra is sor kerül!

- Ó, de még mennyire. Az én kezem által! – motyogom magam elé. Gyűlölöm a gondolatot, hogy az a szuka hozzáért Noah-hoz, még akkor is, ha csak a hajába túrt bele. Felemelkedem, és arcomat a vérvörös tincsek közé temetem, megpróbálom eltűntetni a női parfüm szagát. Egyszer csak Noah felemelkedik, és a kezét nyújtva felém mosolyog.

- Gyere, fürödjünk meg. Meggyőződhetsz arról, hogy eltűntetem minden nyomát annak a nőnek. Sőt! – folytatja. – Mi lenne, ha te magad tüntetnéd el?

Az ötlettől fellelkesülten elfogadom a felém nyújtott jobbot. Meglepetten felsikkantok, mikor Noah egyszerűen a karjaiba kap, és a fürdőszobába cipel, mint valami primitív ősember, aki elég… szexi. Hűha, azt hiszem, hideg vízzel kezdünk… De Noah nem a kabinhoz, hanem a hatalmas fürdőkádhoz sétál, és megengedi a meleg vizet. Pedig szerintem éppen elég forró a hangulat… Óvatosan beleereszkedik a kádba, és engem a combjai közé húzva, kényelmesen elhelyezkedik. Kezeit a vállamra helyezi, és óvatosan masszírozni kezdi a fáradt izmaimat.

 Elégedett sóhajjal hajolok előrébb, hogy jobban hozzám férjen.

- Haragszol rám, bambina?

- Rád nem, különben már régen nem lennék itt. Egyszerűen csak… frusztráló, hogy a férjem ilyen szexi. – bököm ki nevetve. Hiszen elég vicces ez így kimondva, pedig tényleg elég stresszes vagyok. Nem vagyok egoista (szerintem), tudom, hogy szépnek születtem, de mindig vannak jobbak. Nem bírnám ki, ha Noah itt hagyna valamelyik „jobbért”…

- Olyan buta vagy. Senki nem létezik számomra rajtad kívül, szerelmem. – Gyengéden beszappanozza a hátamat, és ettől valahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Olyan idiótán viselkedtem… megint! És én még azt hittem, felnőttem, azzal, hogy anya lettem, megkomolyodtam. Hát, tévedni emberi dolog, mondanám, csakhogy… már nem vagyok ember. Noah megérzi a könnyeim illatát, a vállamnál fogva visszahúz a mellkasához, és szorosan magához ölel. Aggódva hajol előre, hogy az arcomba nézhessen, de igyekszem eltakarni előle a könnyeket.

- Mi a baj? Kayla, miért sírsz?

- Olyan gyerekesen viselkedtem az előbb. Tiszta hülyének érzem magam!

- Kayla, egyáltalán nem vagy gyerekes! Én örülök, hogy így reagáltál. – Örül? Meg van ez húzatva?! – Jaj, ne néz már rám ilyen bambán. Innen legalább tudom, hogy szeretsz!

- Szeretlek. Eddig kételkedtél? – ráncolom össze a homlokom. Ez a beszélgetés egyre furcsább…

- Nem, de akkor is jó érzés, hogy a magadénak tekintesz. Gyere, menjünk ki. Hiányzik Gabriella. – Kimászunk a már langyossá hűlt vízből, és megtöröljük egymást. 

Noah izgatottsága melegséggel tölt el, hiszen öröm látni, amikor apa és lánya egymásra találnak. Felveszek egy egyszerű sortot, és Noah egyik hófehér, keményre vasalt ingét. A férfinak, hosszas keresgélés után ugyan, de átadom kedvenc otthoni farmerjét, és immár felöltözve lépkedünk a gyerekszoba felé. Mikor benyitunk, Gabriella, aki eddig egy nagy plüssmacival volt elfoglalva, felénk kapja a fejét. Apukáját látva vidáman elmosolyodik, és örömtelien gőgicsélve nyújtózkodik felé. Noah boldogan kapja az ölébe, és össze-vissza puszilgajta. Én az ajtófélfának támaszkodva nézem őket, és úgy érzem, ebbe a kis jelenetbe bűn lenne beleszólni, vagy megzavarni. Gabriella sokkal apásabb, bár ez nem azt jelenti, hogy engem kevésbé szeretne. Egyszerűen csak ragaszkodik az apjához, és az érzés kölcsönös. 

Gyakran viccelődünk azon, hogy ha elég idős lesz, Gabriella erényövet kap születésnapjára. Akkor viszont a gyerek biztos, hogy kivándorol az országból… Micsoda szülők vagyunk mi… Kimegyek a konyhába, és éppen kitöltök magamnak egy pohár vizet, mikor megérzem magam mögött az ismerős energiahullámot. Nyugodtan előveszek egy másik poharat, amibe egy kevés citromlevet is csepegtetek. Oda sem nézve nyújtom hátra a poharat.

- Köszönöm.

- Szívesen. Bran, kérdezhetek valamit?

- Nem. – Megdöbbenten nézek fel rá. Helyesbít. – Úgy értem, nem, nem ölheted meg a nőt.

- Csak egy icike-picike kínzás, nem hal bele!

- Tudom, éppen ezért kínzás a neve. Ne haragudj Kayla, de ki van zárva. Nem engedlek a közelébe, különben annyi sem marad belőle, amit eltemethetnénk. Higgadj le inkább. – Morcosan kortyolgatom a vizet, a konyhapulton üldögélve. 

Úristen, másfél évvel ezelőtt ki a fene gondolta volna, hogy azzal a férfival fogok üldögélni a konyhában, aki akkoriban még meg akart szerezni magának? Erre tessék. Itt ülök vele, teljes nyugalomban, míg az Egyetlenem és a kislányom a szomszéd szobában egymásba vannak feledkezve. Az élet rohadtul kiszámíthatatlan tud lenni, és ez fenemód jó dolog.

 Gondoljunk csak bele, hogy unatkoznánk, hogyha mindig előre tudnánk az összes lépésünket. Egy idő után beleőrülnék az unalomba, és a legrosszabb, hogy semmit nem is tehetnék ellene. De szerencsére ez csak gondolkodási szinten marad, ugyanis tudtommal nincs ilyen képességekkel megáldott démon. Azt kívánom, soha ne is legyen.

Maradjon minden a jövő zenéje.